A hangok napja

A hangok napja.

Peti második osztályos volt, és már egyedül járt iskolába. Ezen a szép, napsütéses tavaszi reggelen rosszkedvűen rugdosta a lába elé kerülő kavicsokat. Bezzeg Katának nem kell suliba menni! Ez nem igazság, morgolódott magában. Éppen egy kerítés mellett haladt el, amikor meghallotta a hangot:

• Szép jó reggelt, Peti!

    Nézett jobbra, nézett balra, körbe is fordult, de senkit sem látott. Akkor megint megszólalt a titokzatos hang: – Itt vagyok fölötted.

    A fiú felnézett, de csak egy komor tekintetű kőoroszlán ücsörgött a kerítés kőoszlopán.

• Ki az? – ámult el Peti, mert senki sem járt arrafelé.
• Én. Mondom, hogy idefent vagyok.
• De ott nincs senki, csak egy kőszobor. Hol vagy? – kérdezte a fiú gyanakodva, és felmászott a kerítés alsó párkányára, hogy belessen a másik oldalra. Arra gondolt, biztosan ott bújt el valaki, de nem volt ott senki.
• Látom, nem hiszel nekem – szólt ismét a hang. – Pedig én vagyok az, az oroszlán.
• Butaság! A szobrok nem tudnak beszélni.
• Hát én tudok. Általában nem szívesen állok szóba az emberekkel, de láttam, hogy nagyon rossz kedved van, ezért veled kivételt tettem. Szóval, mi a baj? Tudod, mit? Gyere fel ide, és mondd el nekem, mi bánt!

    Peti felmászott, és leült a kerítés széles peremére az oroszlán mellé. – Ha tudni akarod, elmondom. Semmi kedvem sincs suliba menni.

• Ó, hányszor hallottam én már ezt a gyerekektől! Na, és mit szeretnél helyette csinálni?
• Focizni, legózni, mobilon játszani, filmet tévézni. Maradhatnék otthon, mint a kistesóm.
• Ő miért nem megy iskolába? – kérdezte az oroszlán.
• Azért, mert Kata még csak egyéves.
• Szeretnél te is egyéves lenni, hogy otthon maradhass?
•  
• Értem. És mondd csak, Kata tud írni, olvasni és számolni?
• Hogy tudna, hiszen még túl kicsi, és nem jár iskolába!
• Kimehet egyedül az utcára vagy a játszótérre?
• Dehogy! – szörnyülködött Peti.
• Tud focizni?
• Ugyan, hisz járni is alig tud még!
• Legózni? Mobilon játszani? Be tudja kapcsolni a tévét?
• Nem!
• Szóval semmit sem tud. Mit csinál egy ilyen pici gyerek egész nap?
• Eszik, ha megetetik, alszik, ha lefektetik, totyog a lakásban, ül a babakocsiban, ilyesmi.
• Értem. És te mégis szeretnél a helyében lenni? – csodálkozott az oroszlán.

Peti rövid gondolkodás után bevallotta, hogy talán mégsem a legjobb dolog egyévesnek lenni.

• Sejtettem – felelte az oroszlán. – Nem is olyan rossz az az iskola, ugye? Bizony, nem könnyű mindig azt tenni, ami a kötelességünk, de nézd a jó oldalát! Szerintem csak elindulni nehéz otthonról, utána már minden könnyebb. Nekem sincs nagy kedvem mindig itt üldögélni, de ez a dolgom. A legtöbben észre sem veszik, hogy itt szobrozok, mint ahogy te sem néztél fel rám sosem. Eddig nem is sejtetted, hogy a világon vagyok, igaz? Pedig én már régóta ismerlek, és figyellek téged. Most már tudod, hogy nem vagy itt egyedül.
• Igen, tudom – mondta Peti, és leugrott a kerítésről. – Sajnos muszáj mennem, nehogy elkéssek. Ígérem, hogy ezután mindig köszönök majd neked, amikor erre járok.
• Remek – morogta az oroszlán. – Útközben ne felejtsd el átadni üdvözletemet a zebrának!

    Peti útközben azon töprengett, milyen zebráról beszélt az oroszlán. Annyira elgondolkodott, hogy a gyalogos átkelőhöz érve nem is figyelt a lámpára. Már éppen készült lelépni a járdáról.

• Vigyázz, öcskös, piros a lámpa! – kiáltott rá valaki. – Ilyenkor tilos átmenni! Egyedül közlekedsz, és még nem tanultad meg, hogy amikor piros, akkor tilos?

    A fiú körülnézett, de nem látott senkit. Ez meg ki lehet? Nem értette a dolgot.

• Csodálkozol, mi? – hallotta újra a hangot. – Én vagyok az, a zebra.
• Mi? Hol? – forgatta a fejét Peti.
• Na szépen vagyunk! Nap, mint nap rajtam járkálsz, és tudomást sem veszel rólam. Jó lenne, ha jobban figyelnél, hisz miattad is fekszem itt. Az előbb is, ha nem szólok, szépen az autó elé sétáltál volna.
• Bocsánat. Köszönöm – hebegte Peti bambán, mert az úttestre festett zebra beszélt hozzá.
• Na, azért! Tudom, hogy nem vagyok jó formában, itt-ott már alaposan megkoptam, de láthatatlanná még nem váltam. Ha én nem lennék, igen nagy bajban lennének az emberek.
• Igaz – ismerte be a fiú. – Jó, hogy így összetalálkoztunk, mert át kell adnom egy üzenetet. Legalábbis azt hiszem, neked szól.
• Üzenetet? Mifélét? Ki küldte?
• Az a kőoroszlán a nagy kerítésről. Azt mondta, adjam át neked, hogy üdvözletét küldi.
• Jaj, de jó! Már olyan régen nem hallottam felőle. Hogy van? Jól néz ki?
• Igen, nagyon jól. Majd máskor is hozok tőle üzenetet, de most mennem kell az iskolába.
• Derék dolog! Mondd, én is küldhetek veled üzenetet?
• Kinek lesz?
• Az iskola előtti sarkon áll egy hirdetőoszlop. Mondd meg neki, hogy jó munkát kívánok! Mindig dolgozik, sok szép plakátot ragasztanak rá, és ő rendíthetetlenül hirdeti, amit rábíznak. Amúgy meg indulhatsz, zöldre váltott a lámpa!

    Peti tétovázott.

• Na mi van, miért nem mész már? – zsémbelődött a zebra.
• Nem tudom, szabad-e rád lépnem? – kérdezte félénken a fiú.
• Naná, hogy szabad! Csakis rajtam keresztül mehetsz át a túloldalra, ezt sose felejtsd el! Na szedd a lábad, és köszöntsd a nevemben a hirdetőoszlopot!

• Köszönöm, és megmondom! – kiáltotta Peti, és átszaladt az út másik oldalára.

    Már messziről megpillantotta a hirdetőoszlopot. Sokszor elment mellette, de sosem nézte meg figyelmesen. Késésben volt, mégis megállt, és szemügyre vette a hirdetéseket.

• Ajánlhatok neked egy remek programot? – szólította meg valaki.

    A fiú körülnézett, de nem látott senkit a közelben.

• Ki beszél? – járta körül gyanakodva az oszlopot.
• Én szóltam, a hirdetőoszlop.
• Hogy lehet az, hogy eddig sosem hallottalak beszélni?
• Ne tőlem kérdezd. Én minden reggel megpróbáltam felhívni a figyelmedet egy-egy jó filmre, vagy bábszínházi előadásra, de te sosem néztél rám.
• Ne haragudj, hirdetőoszlop, de tényleg nem hallottalak, csak ma, először.
• Persze, persze, most jut eszembe, hogy ma van a hangok napja.
• Az meg mi? – csodálkozott Peti.
• Ez egy régi történet. Szívesen elmondom, de nem tudom, van-e időd?
• Nemsokára becsengetnek, de ha röviden mondod, még meghallgatom.
• Hát jó – sóhajtott az oszlop –, igyekszem a lényeget mondani. Sok-sok évvel ezelőtt történt, hogy az emberek elkezdtek egyre gonoszabbá válni. Mindent tönkretettek, ami csak útjukba került. Bántottak élőt, élettelent, mindegy volt nekik, csak ártsanak. Pedig akkor még hallották a körülöttük lévő világ hangját. Minden beszélt hozzájuk, és segítette őket. Mégis kővel dobálták a madarakat, pedig hallották a sírásukat, hogy mennyire fáj szegényeknek. Késsel karcoltak jeleket és betűket a padokba, a fákba, pedig azok tiltakoztak ellene. A hangok tündére úgy megharagudott ez emberekre a durvaságukért, hogy megtiltotta a többi élőlénynek, és a tárgyaknak, hogy beszéljenek hozzájuk. Azonban minden évben egy napon, a hangok napján, a tárgyak, élőlények megszólíthatnak egy embert, akin segíteni szeretnének, és az az ember meghallhatja a hangjukat. Éppen ma van ez a nap.
• És miért éppen engem szólítottál meg te, meg a zebra és az oroszlán is? – kérdezte a fiú.
• Mert sajnállak, hogy minden reggel olyan rosszkedvűen mész az iskolába… De mit is mondtál? A zebra, és az oroszlán? Csak nem ők is beszéltek hozzád?
• De igen. És a zebra kért, hogy köszöntselek a nevében.
• Ó, milyen kedves – mondta az oszlop elérzékenyülten. – Szóval nem felejtett el engem. Régebben ott álltam mellette, míg át nem helyeztek ide. Milyen sokat beszélgettünk akkoriban! Bizony, hiányzik nekem a társasága.
• Most már mindenképpen mennem kell, mert elkések a suliból – toporgott Peti.
• Persze, menj csak! – búcsúzott a hirdetőoszlop, de amikor a fiú elindult, utána kiáltott: – Megtennéd, hogy beszélsz a hársfával?
• Milyen hársfával? – torpant meg a fú.
• Ejnye már! Te semmit sem látsz abból, ami körülötted van? – dohogott az oszlop. – Ott áll az iskola előtt egy szép nagy hársfa. Mindig egy rigó hozta tőle a híreket, de az utóbbi időben elmaradt. Na siess, és mondd meg a hársfának, hogy jó virágzást kívánok neki!

    Peti nekilódult, és hamarosan az iskolához ért. Valóban ott állt a bejárat mellett a magasra nőtt hársfa. Dúsan zöldellő lombkoronájából vidám madárcsicsergés hallatszott. És még valami más is. Mintha emberi nyelven susogtak volna azok a játékosan libegő levelek. Ahogy jobban odafigyelt, rájött, hogy beszél, és meg is értette a hársfa szavát.

• Szervusz Peti! Hogy vagy mindig? – kérdezte a hársfa.
• Köszönöm, jól. És te?
• Kicsit megijedtem, mert később értél ide, mint máskor. Már attól tartottam, megbetegedtél. Hiányoztál volna nekem.
• Komolyan? – Peti meghatódott. – Ez eszembe sem jutott.
• Mindig úgy rohansz el mellettem, mintha itt sem lennék. Hiába integetek, hiába köszönök neked, válaszra sem méltatsz soha. Úgy látszik, ez a mai egy rendkívüli nap.
• Bizony az – felelte a fiú. – Ma van a hangok napja.
• Te ezt honnan tudod? – susogta meglepetten a hársfa.
• A hirdetőoszlop mondta. Tudod, eddig nem is sejtettem, hogy ennyi barátom van.
• Ó, sokkal több, mint gondolnád. De mit hallok? Te beszéltél a hirdetőoszloppal?
• És az oroszlánnal, meg a zebrával is! A hirdetőoszlop azt üzeni, hogy jó virágzást!
• Milyen kedves tőle! Hamarosan tényleg kipattannak a virágrügyeim. Köszönöm, hogy elmondtad! Máris sokkal jobb a kedvem. Most siess befelé, mindjárt csengetnek! Suli után majd elmesélem, milyen sok barátod van még a városban – integetett utána ágaival a hársfa.

    Peti aznap olyan jól viselkedett, hogy a tanító néni két nagy piros pontot is rajzolt neki magatartásból. De hiába faggatta, hogy mitől ez a váratlan jóság, nem árulta el, csak mosolygott rejtélyesen. Édesanyja is csodálkozott, mert attól a naptól sokkal kedvesebb volt a kishúgával, és többé sosem indult nyafogva az iskolába. A járókelők pedig reggelente furcsán néztek egy kisfiúra, aki iskolába menet jókedvűen köszöntötte új barátait: a kerítés tetején trónoló kőoroszlánt, az útra festett kopott zebrát, megsimogatta a sarkon álló hirdetőoszlopot, és az iskola előtt magasodó hársfát, no meg a tengerimalacot az iskolai szertárban, hogy a többiről már ne is beszéljek. Szerinted milyen barátai lehetnek még Petinek?