A mének ménje

A mének ménje.

Ég a napmelegtől a legelő, ahol még a legyek is bágyadtan zümmögnek, és a szöcskék tikkadtan ugrálnak a kornyadozó fűszálak között. A szomszédos lovastanyára érkezőknek enyhülést csak az évszázados tölgyóriás terebélyes lombkoronája kínál, amelynek alig megrezzenő levelei hajdani regéket susognak táltos lovakról, varázslatos lényekről és bátor harcosokról. Telepedj hát le a fa alá, és jól nyisd ki a füledet! Majd meglátod, hogy milyen mese fut át rajta a fejedbe…
Hajdanában egy kúriaszerű épület állt ennek a tágas udvarnak a közepén. Ez volt a híres-neves ménistálló, amelynek széles, boltíves kapuja felett felirat hírdette:
”Ki itt belépsz, hagyj fel minden merénnyel!”
Történt egyszer, hogy egy torzonborz, kicsi emberke mászott elő a terebélyes lombú tölgyfa szerteágazó gyökerei közül, és bukdácsolva iparkodott az istálló felé. Összegubancolódott hajszálai között apró korona fénylett. Hétszínű, borzas szakálla a földet seperte.  
Megnézem magamnak ezeket a nemes paripákat, amelyekről még földalatti birodalmamban is dicshimnuszokat zengenek. És ha valóban olyan csodálatosak a csődörök – mint ahogyan azt alattvalóim, a kópék duruzsolják a fülembe –, megszerzem és elviszem őket, örvendezett a pöttöm termetű emberke. Már számtalan varázslatos lényt őrzött a palotájában, de neki mindez még mindig nem volt elég. Ha megkapott valamit, rövid időn belül ráunt és újabb szerzemény után nézett.
Miután átvágott a kihalt udvaron, az istállóhoz ért, ahol meghökkenve olvasta a falon ékeskedő feliratot. Megvakargatta hosszú szakállát, megingatta fejét, majd belépett a kapun.
A díszes épület belülről is lenyűgöző látványt nyújtott! A mennyezetet boltozatos kőpillérek tartották, a fehérre meszelt falon ezüst- és aranyveretes nyergek és ezüstözött szerszámok sorakoztak. Szorgalmas kezek tisztára súrolták a színes kőkockákat a járóközön, és a lovak alá friss szalmát vetettek. Bizony ilyen volt a hét hófehér szőrű paripa otthona.   
–Hej, ezek ám a mének! – rikkantotta a torzonborz emberke, és még a tenyerét is összedörzsölte örömében. Odalopódzott az első lóálláshoz, amelyben egy idős csődör ráérősen ropogtatta az abrakot, csak nagy fülét hegyezte a jövevény közeledtére. A manó méretű uraság átverekedte magát a földre szórt szalmán, és üggyel-bajjal felmászott az etetőre. Ott szétterpesztette lábát, csípőre tette a kezét és kevélyen így kiáltott:
–Hé, te ló! Azért jöttem, hogy elvigyelek. Tudod-e, ki vagyok én?
–Azt nem tudom, hogy te ki vagy, rusnya kis manó, de azt tudom, hogy én ki vagyok. Ménházy Délceg Dalia a nevem. De szólíthatsz Tekintetes Úrnak is, mert én vagyok a mének ménje, a mének vezére – válaszolta a daliás paripa rendíthetetlen nyugalommal. És úgy folytatta tovább az evést, mintha mi sem történt volna, jócskán felbőszítve ezzel a furcsa teremtményt.
–Jól vésd az eszedbe, te korosodó jószág – toppantott haragosan az emberke –, nem vagyok manó! Hétszűnyű Kapanyányi Monyóknak hívnak! – dörrentette fennhangon.
–Na látod, én is ezt mondtam, Hétgyűszű valamilyen Manó. Vagy Bogyó? – töprengett el egy pillanatra a csődör. Lehet, hogy mostanában kicsit nagyothallok? Be-szélj han-go-sab-ban! Érted, amit nyihogok? A különös szerzetet elöntötte a düh és ugrabugrálni kezdett most is, mint mindig, ha elveszítette a türelmét. Márpedig ez igen gyakran megesett vele.
–Én vagyok a földalatti birodalom ura, a Kapanyányi nemzetség feje, a sárkányok apja! Én vagyok a leges-leges-legnagyobb… – de nem fejezhette be Monyók a mondandóját, mert Ménházy Délceg Dalia akkorát fújt rá, hogy elvesztette az egyensúlyát, és menten leesett az etetőről. Messzire gurult a földön. Hatalmas szakálla a teste köré tekeredett, alig látott ki belőle. Egészen úgy nézett ki, mint egy bebábozódott hernyó. Nagy nehezen kiszabadította magát, majd méltatlankodva felállt.
–Megállj, te vén mén, ezt még megbánod! A fene visz el téged, de nem én – rázta az öklét a délceg és daliás csődör felé, majd odébb ballagott.
 A második mén büszkén, egyenes tartással állt a helyén. Kidüllesztette domború mellkasát, amelyet egy aranyozott mellvért borított, megfeszítette izmait és nemes fejét még magasabbra emelte.
–Pompás példány, pompás, pompás! És hamarosan az enyém lesz – lelkendezett a nagyhatalmú, de kistermetű uraság. A paripa kisvártatva megszólalt:
–Ez volt ám a mén, ha kellett, a gáton,
Nem terem ma párja kerek e világon,
Amikor megjelenik előtted, inadba száll bátorságod,
Ha ellenség vagy, iszkolj, azt ajánlom,
Jobban teszed, ha menekülsz, barátom!
–Magában beszél ez a szavaló? – csodálkozott Monyók, majd ezután meghallgathatott egy újabb részt a hőskölteményből.
–Heten sem bírnák el súlyos bőrnyergét,
Vasból készült vértjét, nehéz kengyelét,
Elhűlnétek látva rettenetes erejét,
Bizony rettegjed e mén nevét!
A torzonborz emberke megelégelte a hallgatást és mérgesen rivallt a csődörre:
–Hé, te ló! Mit képzelsz magadról? És minek verselgetsz itt magadban?
–Nem tetszik talán? Aranyat ér ez az elbeszélő költemény. Csak hallgasd! Egyébként én vagyok a mén, a mének ménje, csupa nagybetűvel írva: MÉN. Tudsz olvasni és írni ménül? Ha nem, akkor elvégezhetnél egy gyorstalpalót. De addig is kifejezheted a hódolatodat egy lóugrással, főhajtással vagy térdhajlítással. Ámbár ez utóbbi a kurta lábaddal nehéz lehet.
–Még mit nem! Hogy én hajtsak fejet? Hogy én tanuljak írni és olvasni? Tudod ki vagyok én? –dühöngött Monyók.
–Azt nem tudom, rusnya kis manó, hogy te ki vagy. Én Csődörváry Büszke Hadfi vagyok – mutatkozott be a paripa méltóságteljesen és még feljebb emelte a fejét.
–Még hogy én rusnya? Még hogy én manó? Te csataló!
–Hadfi, Büszke Hadfi. A mének büszkesége és kiváló harcosa – helyesbített a Csődörváry csődör, miközben ügyet sem vetett a furcsa kinézetű jövevényre.   
–Én Hétszűnyű Kapanyányi Monyók vagyok, a földalatti birodalom ura, a Kapanyányi nemzetség feje, a sárkányok apja. És én vagyok a leges-leges-legnagyobb és a leges-leges-legokos…
–Értem. Egy kos vagy.
–Ne-e-em! Király vagyok és én vagyok a leges-leges-legokosabb! – pattogott Monyók paprikavörös arccal.                   –Amit most elmondok neked, azt még drága jó melegvérű atyámtól tanultam. Ha te valóban király vagy, és nem csak annak képzeled magad – mert mondjuk valamikor pofára, vagyis kobakra estél –, akkor illene tudnod, hogy egy vezérnek birtokában kell lennie a következő fontos képességeknek: személyes bátorság, hozzáértés és hidegvér. Ez utóbbi erénnyel azonban te láthatóan egyáltalán nem rendelkezel. A végén még megpukkadsz, Hétszügyű Kapanyáli Hunyók. Most azonban ne nyekeregj nekem többet, hanem hordd el az irhádat, amíg szépen mondom, illetve nyihaházom! És a büszke csődör aranyos patája fenyegetően és hidegvérrel közelített az apró termetű ember felé, aki hosszú szakállát felkapta és úgy rohant, mintha az élete múlna rajta. A háta mögött felcsendülő vers így búcsúztatta:   
 –Ha felnyerítek, elfutsz,
bár messzire nem jutsz.
Inkább szaladj, ha kedves az életed!
Ezt ajánlom én neked.
Monyók futott egy darabig. Kicsivel később megállt, hogy levegőt vegyen, mert hevesen zihált. A homlokát törölgette és bosszúsan legyintett.
–A fene essen bele ebbe a kevély ménbe!  
Ezután a harmadik ló felé vette az irányt. Odaérve meglepődött azon, amit látott! A pihenőhely tágas és minden kényelemmel felszerelt volt: szalmaágy, pataápóló és-pedikür termékek, egy dézsa, hogy kancatejben fürödhessen a paripa. A legkülönösebb azonban az volt, hogy a falon egy jókora aranykeretes tükör villogott. És előtte ott állt egy szépséges, ezüstösen fénylő szőrű paripa. Úgy biza, a legfényesebb és legselymesebb szőrű paripa, amelyet Monyók valaha látott! Ámulatában még a szája is tátva maradt. A csődör mozdulatlanul állt, még a szempillája sem rezzent, és a falra felfüggesztett tükörben figyelte magát. Egy pillanat múlva mosolyra húzódott az ínye, és rákacsintott tükörbéli képmására. Majd oldalra fordult, és onnan is megszemlélte magát. Végül teljesen megfordult, hátranézett és a hátsó felét tanulmányozta. Elégedetten bólintott.
–Tükröm, tükröm, mondd meg nékem, ki a legszebb mén a környéken? Természetesen én – nyihogta boldogan, válaszra sem várva. Egy koszorú díszelgett az egyik sarokban. Lehajolt és beledugta a fejét. Amikor azonban ismét felegyenesedett és belepillantott a tükörbe, mérgesen felnyerített.
–Hé, te ott! Mit keresel a képmásom mellett? Elrondítod a tükörképemet, te apró, rusnya manó.
Monyók döbbenten figyelte a jelenetet, majd a homlokára csapott.
–Ó, te ló! – törtek elő horpadt mellkasából a szavak, majd így kiáltott fel:
–Nem vagyok manó! Király vagyok!
–Rendben, rendben. Te tudod, hogy ki vagy.  Ne izgasd fel magad, az árt a szépségnek. Mármint az én szépségemnek – nézett végig magán, majd hozzátette még:
–Néha azonban megfürödhetnél, mert büdös vagy – szippantott mélyet a levegőből a paripa. És fésüld meg a seszínű, borzas hajadat, meg keféld ki a gubancos szakálladat! Végy példát rólam. Látod, milyen selymes a sörényem? Mivel jókedvemben találtál – bár a nekem járó csodálattal még adós vagy –, ezért adok neked néhány szépségápolási tippet.
–Én vagyok Hétszűnyű Kapanyányi Monyók, a földalatti birodalom ura, a Kapanyányi nemzetség feje, a sárkányok apja! – süvöltötte a pöttöm emberke és úgy ugrált, mint egy kecskebéka. – És nem kellenek holmi ménápolási trükkök, mert én így is a leges-leges-legnagyobb… – de nem sorolhatta tovább, mert a csődör félbeszakította.
–Tudom, tudom, Nyonyó, vagy hogy hívnak. Minek állandóan idegeskedni, attól még ráncosabb leszel. És a bőröd olyan pelyhüdt. Egészen olyan lettél, mint egy hörcsög. Alszol eleget? Eszel elég vitamint? Az emésztésed rendben van?
–Te bolond ló!
–Hódoló vagyok, a mének ménje. Én vagyok a leggyönyörűbb mén – nyihorászott a csődör vígan. – És a kancák kedvence, udvarlója. Tudod, hogy értem, ugye? Kincsem, Kedvesem és Aranyom nagyon elégedett velem – villantotta ki csillogó fogait, majd Monyókra kacsintott. – De most ne tarts fel tovább, csúnya kis barátom! – nyerítette, azzal ráprüszkölt az alvilág urára, aki bosszankodva törölte le magáról a ragacsot.
–Megállj, te hiú, önimádó csődör, ezt még megbánod! És vedd tudomásul, hogy téged nem viszlek el! – harsogta, majd nagy dérrel-dúrral továbbállt.
A következő paripa pihenőhelye előtt megtorpant, mert furcsa zajokat hallott kiszűrődni onnan. Egészen olyan volt, mintha valaki vagy valami fülsértően hangosan szuszogna.
–Hork-pityipű, hork-pityipű. Pityipű-pityipű. Hork-hork!
 Monyók az utolsó ”hork”-nál hátra szökkent, aminek az lett a következménye, hogy rálépett a saját szakállára és elesett. Dühösen cihelődött fel a földről. Ezután körbekémlelte az istállót, de semmi szokatlant nem vett észre. Óvatosan bedugta a fejét a nyíláson. A negyedik mén az oldalára dőlve, a szalmán szétterülve húzta a lóbőrt, vagyis hát hangosan horkantgatva aludt. A Hétszűnyű lábujjhegyen odaosont hozzá. Várt néhány pillanatot, majd a ló fejéhez hajolt és befogta az orrát. A csődör felhorkant, aztán tovább “pityipű”-zött.
–Ez az álomszuszék meg se moccan – állapította meg a torzonborz emberke. – De gondoskodom róla, hogy kiűzzem az álmot a szeméből! – fogadkozott hangosan. Azzal felmászott az alvó paripa nyakába és kényelmesen elhelyezkedett. Odahajolt a füléhez és megcibálta. Semmi! Adott egy pofont az állat pofájára. Semmi! A mén rendíthetetlen nyugalommal szunyókált tovább, mintha mi sem történt volna.
–Vigyázz, manó, Horkolóval ne húzz ujjat! Ha alvásról, vagyis horkolásról van szó, nem ismeri a tréfát – hangzott a szomszédos beállóból az intés, de már elkésett a hang tulajdonosa a jószándékú figyelmeztetéssel. A pöttöm uraság addigra teljesen felpaprikázta magát, szinte toporzékolt. Odahajolt a mén füléhez, úgy üvöltötte:
–Hogy merészelsz aludni, te horkoló ló, amikor én itt vagyok! Én vagyok Hétszűnyű Kapanyányi Monyók! A földalatti birodalom ura, a … – de tovább nem folytathatta, mert a paripa teste hirtelen összerándult. Ezután az álomszuszék feltérdelt, végül felállt. Monyók felnyögött és kétségbeesetten kapaszkodott a kantárba. A csődör felnyerített, majd úgy megrázta hatalmas fejét, hogy hófehér sörénye szerteszét lobogott. S vele lobogott a pöttömnyi uraság is, aki előbb a tarkószíjat szorította, majd előre csúszott és a homlokszíjon lóbálódzott tehetetlenül. Végül a mén elhajította. Fújt egy nagyot, azzal az oldalára dőlt, és szuszogott tovább.
Repült az apró ember: ki tudja, hol állt meg? Nem máshol, mint egy nagy vödörben, amely színültig tele volt vízzel. Monyók nagy kínkeservesen kimászott belőle. Még az inge és a gatyája is átázott. Mérgelődve facsargatta a vizet hétszínű szakállából, amely a földet seperte. Torzonborz haja ennél torzonborzabb már nem is lehetett volna. Ahogyan felpillantott, egy szelíd szempár tekintett rá vissza, csöppet sem csodálkozón.
–Ugye mondtam én neked, hogy ne patázz, illetve packázz Horkolóval, de te nem hallgattál rám, kis rusnya, manószerű barátom  – csámcsogta kedvesen az ötödik mén, mivelhogy éppen jókora adag lucernát rágicsált. Miután elropogtatta a takarmányt lehajolt, hogy újabb adag eleséget kezdjen majszolgatni. A fehér mén termetes teste négy tömzsi lábon nyugodott, hatalmas bendője lágyan ringatózott, amíg a fogai őrölték a táplálékot.
Ez egy zabáló, bár meglehetősen békésnek tűnik, állapította meg magában a nagyravágyó emberke, miután széjjelnézett és meglátta a sarokban a nagy halomban álló abrakot, a szalmán szerteszét gurult almákat, a majdnem teljesen megevett répákat. Csodálkozásában még arról is elfelejtkezett, hogy bemutatkozzon. Mennyit fal ez a ló!
–Egyek vagy ne egyek, az itt a kérdés – nyihogta vidáman az óriási csődör, mintha kitalálta volna Monyók gondolatát. – Bármennyit képes vagyok megenni – bólogatott elégedetten.
–Te mén, ha nem vigyázol akkora leszel, mint egy hegyhengergető vagy egy kőmorzsoló. Már mozdulni is alig bírsz. Ezt én mondom neked, Hétszűnyű Kapanyányi Monyók, a földalatti birodalom ura, a Kapanyányi nemzetség feje, a sárkányok apja. Mert én vagyok a leges-leges-legnagyobb, a leges-leges-legokosabb, a leges-leges-legmindenebb! És azért jöttem, hogy magammal vigyelek– fújta a pöttöm teremtmény, mint valami nótát, miközben jobbra-balra ugrándozott. Bár egy pillanatra megtorpant és végignézett magán, aztán a termetes lóra pillantott, de aztán nem zavartatta magát és folytatta az ugrabugrálást. Láthatóan igazán elégedett volt, hogy valaki végre meghallgatja őt.  
A paripa türelmesen kivárta, hogy Monyók befejezze a mondókáját, és evés közben néha egyet-egyet bólintott is. Majd látszólag még mindig ugyanolyan kedvesen, mint az imént, megszólalt:
–Majszoló a nevem. Én vagyok a legerősebb a mének között, a mének ménje. És tudod én miről vagyok híres? – düllesztette ki a mellkasát. – Te Hétgyügyü kis Pondró, úgy megrúglak, hogy… – és már lendült is a lába az uraság felé. Monyók még idejében eliszkolt, hétszínű szakálla a két lába között lebegett. Amikor biztonságos fedezékbe ért kifújta magát, és öklét a jóízűen csámcsogó csődör felé rázva így kiáltott:
–Kapanyányi nemzetségemre fogadom, hogy ezt még keservesen megbánod! Vigyen el a markoláb, te habzsoló!
A hatodik mént bárhogyan kereste, nem találta sehol sem. Egyébként is kezdett elmenni a kedve a híres-neves és pompás paripáktól. Az üres lóállásban csak egy hatalmas festmény árválkodott. A földalatti világ legnagyobb, de valójában igen csak aprócska termetű ura felbátorodott, és szaporán szedve kurta lábát, bemasírozott a ló üresen hagyott lakhelyére. Ott rávetette magát egy jókora halom szalmára és kényelmesen kinyújtózkodott. Sok volt már neki az izgalom egyetlen napra.
Birodalmában mindenki a kegyét keresi, hajbókolnak előtte, mert rettegik a nevét. Itt azonban mindenféle bolondos, gőgös, kényeskedő, erőszakos és tohonya ló semmibe veszi és elbánik vele, morfondírozott magában. Ahogyan ott merengett, a fölötte magasodó képre vetette pillantását. Volt valami szokatlan azon a műalkotáson.  Igen, határozottan az volt az érzése, hogy a vászonra festett paripa figyeli őt! Monyók kiugrott az illatos szalmaágyból és odasettenkedett a képhez. Kissé távolabb állva megérintette a vásznat, majd szutykos ujját végighúzta a kép alsó felén, ott, ahol még ő is elérte. Semmi. Most már egészen közel merészkedett. Semmi. Hátralépett. Előreugrott. Megint hátrált. Megint előre szökdécselt. A tekintetét mereven a lovas remekművön tartotta. Igen, a festmény őt figyeli! Nem tévedett.
–Nem fárasztó ez a folyamatos előre-hátra, oda-vissza ugrálás? – szólalt meg hirtelen a kép és nagyot pislantott a szemével.
–Te most hozzám beszélsz?
–Látsz még itt valakit magadon kívül?
–Várjunk csak! Te tudsz beszélni – hüledezett Monyók.
–Sok mindenben jártas vagyok – felelte a kép, illetve a képen pózoló paripa a pilláit pillogtatva és rezegtetve, majd hozzátette még:
–Tetszik neked a rólam készült portré?
A szőrmók elgondolkozott egy pillanatra.
–Igen, azt hiszem igen. Olyan lópofa, azaz jópofa remekmű.
–Ennek igazán örvendek. Sokáig kellett modellt állnom, hogy a művésznek tökéletesen sikerüljön megtervezni és megörökíteni mindent: az elrendezést, az arányokat, és ügyelni tudjon a fényviszonyokra és a színek harmóniájára. Talán még te is ismered a híres festő – igazán világhírű festő –, nevét: Mikellandzseló.
Nem hiszem el, hogy egy festett lóval társalgok, korholta magát a torzonborz emberke és tenyerét a homlokára szorította. Talán a hőség miatt van mindez, nyugtázta magában.
–Hogyan lehetséges az, hogy tudod mozgatni a szemedet? Ez valami trükk?
–Ugyan, dehogy. Ez egy festészeti technika. Úgy hívják, hogy a fürkésző szem.
–Ez pompás, pompás, de kiráz tőle a hideg – ismerte be a manó méretű uraság.
Az igazi meglepetés azonban még csak ezután következett. A festmény mögött megmozdult valami. Először csak egy fehér láb tűnt elő, majd egy másik is.
Kilóg a lóláb, állapította meg a pöttöm emberke, és borzas szemöldöke felszaladt a homloka közepére. Röviddel ezután egy szépséges, fehér szőrű paripa állt előtte teljes mivoltában.
–Te ló, téged örökített meg az a rajzoló, vagyis festő? – kérdezte csípőre tett kézzel.
–Kukkoló vagyok, a művelt és kifinomult mén, a méntársaság ménje. A képmásomat már megcsodálhattad.
–És te tudod, hogy én ki vagyok? – kérdezte az apró termetű uraság és jókorát toppantott kurta lábával. – Nem hiszem el, hogy rád időzőm a pazarlásomat, vagyis rád pazarlom az időmet. És most Monyóka anyám életére álszentül fogadom, én, Hétszűnyű Kapanyányi Monyók, a földalatti birodalom ura, a Kapanyányi nemzetség feje, a sárkányok apja, a leges-leges-leg… Á, mindegy is! Tehát esküszöm, hogy ebbe a ménistállóba a lábamat többé be nem teszem, ha maradt még egy csöppnyi eszem! – fogadkozott.
–Ó, egy igazi művészlélek vagy, Manyók! – áradozott lelkesen Kukkoló. – Talán költő vagy?
Monyók lemondóan legyintett. Feltekerte a karjára hétszínű, borzas és valóban nagyon hosszú szakállát és elkullogott. Csak jussak ki végre ebből az átkozott istállóból! Te alvilági atyám, hány lépés lehet a kijáratig? – nézett végig kedvetlenül a díszes, de most egyenesen óriásinak tűnő épület belsejében. És meg is éheztem, hoznom kellett volna magammal egy kis monyorót.
Az elkeseredett Monyók így bandukolt és bukdácsolt a nemes mének lenyűgöző lak- és pihenőhelye melletti folyosón. Ám alig tett meg néhány métert, amikor valahonnan pisszegést hallott.
–Pszt! Pszt!
A torzonborz és rosszkedvű uraság hátrapillantott, de nem látott senkit, ezért ment tovább. Pár lépés után megint pisszegett neki valaki vagy valami. Ismét megállt. Megfordult és a hátsó lóállásokat kémlelte. Sehol senki. Visszafordult és most előre tekintgetett. Aztán hirtelen hátrapördült. Senki. Bosszúsan legyintett.
Talán már a hallásommal is baj van, tépelődött magában. Amikor elhaladt az egyik félhomályba burkolódzó, vastag kőpillér mellett, hirtelen megszólalt egy vékonyka hang.
–Te vagy az a Hétbütykü Manó? – hangzott a kérdés, majd az oszlop mögül előbukkant egy formás csikófej.
–Az vagyok – hagyta rá Monyók.
–Igaz, hogy te vagy a földalatti birodalom ura? A sárkányok apja? És a leges-leges-leg… – itt megakadt a lovacska, gondolkozott egy keveset, majd kivágta:
–A leges-leges-legmindenebb?
A hétszín szakállú ember bólintott.
–Azt nyihogták az idősebb mének, hogy rusnya, rosszindulatú, paprikavörös képű, pukkadozó, fel-le pattogó, parancsolgató, szőrös szerzet vagy – hadarta el a csikó a mondandóját szinte egy szuszra. Amikor látta, hogy Monyóknak elkerekedik a szeme, így folytatta:
–De én nem hiszem el, hogy te ilyen vagy! Egyáltalán nem tűnsz rossznak vagy félelmetesnek. Látod, már nem is félek tőled – bátorodott fel a csikó és előmerészkedett a vaskos kőpillér fedezékéből. Ezüstös fehér szőre csak úgy fénylett, és a homlokán egy ezüstcsillag ragyogott. A szeme úgy tündökölt, mint a fekete gyémánt.
–Széltoló vagyok, a legkisebbik mén. Bár a többiek időnként tanulónak hívnak.
A pöttöm termetű ember tátott szájjal meredt a lovacskára, mert soha életében nem látott még ilyen szép teremtményt.
–Örvendek – felelte és talán most először így is gondolta. – Lópofa, vagyis jópofa vagy.
–Van kedved játszani velem? Szereted a találós kérdéseket? Mert én igazán jó vagyok a megfejtésükben – és Széltoló válaszra sem várva rögtön belefogott a kérdezésbe. – Mi az? Hátul rúg és elől harap, a négy lábán fürgén szalad?
Monyók gondolkozott egy keveset, de nem tudta a választ.
– A ló – nyihogta a kicsi mén. – Jöhet a következő fejtörő? Hat lába van, de csak négyen jár. Mi az?
Felelet ezúttal sem érkezett.
–A ló és lovasa. Érted? Ez egyszerű matek. Na jó, elmagyarázom neked. 4 láb meg 2 láb az 6 láb. És mivel a lovas a ló hátán ül…
–Értem, értem – pironkodott a zavarát leplezni próbáló, apró uraság. – Had halljam a következő feladványt!
–Rendben. Melyik tóban nincs víz?
Törte a fejét, törte a fejét Hétszűnyű Kapanyányi Monyók, de nem jött rá a megoldásra.
–Hát a hintóban! – nyerített boldogan Széltoló. – Na jó, akkor most jöjön valami egyszerűbb. Melyik ló lobog a szélben?
–A hosszú sörényű ló?
–Nem.
–Akkor a nagyon hosszú sörényű ló? Mert az én szakállam is szokott lobogni – magyarázkodott Monyók.
–Még mindig nem. A zászló, te csacsi – nyihorászott a csikó. – Most már tényleg figyelj oda jobban. Melyik lónak van szárnya?
–Természetesen a szárnyas lónak. Szárnyaló? Szárnyas?
–Nem, nem és még egyszer is nem. A holló a megfejtés. Nem gondoltam volna, hogy ilyet nehezeket kérdezek. Én ezeket azonnal kitaláltam. Nincs semmi baj, akkor legyen még egy kérdés. Ha ezt megfejted, kapsz tőlem valamit.
Monyóknak erre ugyancsak felcsillant a szeme.
–Zöld istállóban fekete lovak piros szénát esznek.
Gondolkozott, gondolkozott, de még hogyan gondolkozott a föld alatti birodalom ura. Az agya úgy járt, mint a fogaskerekek, szinte hallani lehetett a csikorgásukat. Ráncolta a homlokát, vakargatta a fejét, simogatta a szakállát. Mindhiába. Végül tanácstalanul széttárta a karját. – Nem tudom – ismerte be letörten.
–A megoldás: nem a ló, hanem a görögdinnye. Ha-ha-ha! Nyi-ha-ha! Vicces, nem? Egy híres világutazó paripától hallottam ezeket a találós kérdéseket, akit úgy hívnak, hogy Markopóló. Ismered őt?
Monyóknak paprikavörössé vált az orcája, de ezúttal nem a haragtól, hanem a szégyentől.
–Ti nem szoktatok játszani? Mert én gyakran játszom a többi ménnel. Igaz, néha idegesítem őket és ilyenkor mindig azt mondják, hogy sokat nyihogok és inkább legyek nyugodtan, egyek, tanuljak, fürödjek vagy aludjak. Széltoló még nem is fejezte be a mondanivalóját, amikor észrevette, hogy a torzonborz hajú, hosszú és gubancos szakállú, manó termetű, furcsa emberke úgy elpárolgott előle, mint a kámfor. A mének, a mének ménjei, többé sohasem látták a furcsa szerzetet.
Hétszűnyű Kapanyányi Monyók a híres-neves ménistálló kijárata felé iparkodott, rövid és kurta lábával kerülgette a járóköz színes kőkockáit. Bukdácsolt, időnként fel is bukott, máskor belegabalyodott a szakállába, de végül kijutott a boltíves kapun, amely felett a falon felirat hírdette:
“Ki itt belépsz, hagyj fel minden merénnyel!”