A szegény leány keszkenője

https://gabicsabi.hu
 
Egyszer megtörtént valahol.
Az égbenyúló fehér dunnás hegyeken túl, a hatalmas kék óceánon innen, lakott egy szegény asszony hét apró gyermekével.
Nagyon nagy szegénységben éltek, és bármerre próbált a szegény asszony, nem tudta betömni a hét ap...

Kép forrása: saját fotó

 

Egyszer megtörtént valahol.

Az égbenyúló fehér dunnás hegyeken túl, a hatalmas kék óceánon innen, lakott egy szegény asszony hét apró gyermekével.

Nagyon nagy szegénységben éltek, és bármerre próbált a szegény asszony, nem tudta betömni a hét apró szájat. Mindig éhesek voltak a cseppek.

Az erdőn gyűjtögetett, a réten keresgélt, kiseperte már az utolsó szem lisztet is a láda aljából, de a gyermekek csak kértek volna még.

A szegény asszony nem tudta mitévő legyen, hogyan fordítsa jobbra az életüket.

Egy napon a legidősebb leány odaállt gondjaiba roskadt édesanyja elé, és így szóllott:

- Édesanyám én elmegyek világot látni! Akkor majd magának egy szájjal kevesebbre lesz gondja, és talán megtalálom a szerencsémet!

A szegény asszony nagyon meglepődött a leány szavain, de mert tudta, hogy okos, jóravaló a leány, nehéz szívvel bár, de útnak eresztette.

- Jól van leányom, tégy, ahogy jónak látod. Itt van ez a keszkenő vidd magaddal, legyen társad a nagy úton!- ezzel megölelte, megcsókolta a leányát.

A leány arcán két apró könnycsepp futott végig, mit letörölt a keszkenővel és elindult.

 

Induljunk a világba,

előbb jobbra, aztán balra,

egyenest a keresztútig,

amíg a Nap le nem nyugszik.

 

Elindulok, hátranézek,

kis házunkra rátekintek,

fehér kendőt előveszek,

anyámnak úgy integetek.

 

Nosza lábam, menjünk,

csak előre nézzük,

erdőt-mezőt bejárni,

szerencsére találni.

 

És ment - ment, előbb az utakon, aztán a mezőben, be az erdő sűrűjébe, hatalmas fák, sűrű bokrok közébe. A sűrűben nehéz volt a menés, lépten-nyomon szederinda tekerődzött a leány kezire, lábára, tépte, szaggatta ócska ruháját. A lábaira akaszkodó indák felsértették gyenge lábát, letépték ócska cipőjét.

De ő csak igyekezett, sietett, hogy napnyugta előtt kiérjen az erdőből. Ott aztán egy fa mellé leült, s miközben a gyomra korgását hallgatta, mély álomba merült.

Reggel, amikor a Nap első sugara megcirógatta a rét füvét, a leány felébredt. Megmozgatta fáradt tagjait, és útnak eredt. A gyomra tán még hangosabban korgott, mint este, de nem volt ennivalója, sem egy kis víz, amit ihatott volna.

Kis idő múlva meglátott egy forrást, aminek nagyon megörült, odaszaladt, ivott egy jót belőle, majd megmosta az arcát. Szoknyája korcában kereste a keszkenőjét, de nem találta! Elveszítette!

Jaj Édesanyám, kedves anyám, elvesztettem a keszkenőt!- roskadt le sírva a forrás szélire a leány.- Mi lesz mostan, ha nem lesz velem, nem segít a hosszú utamon? Egymagam maradtam, mint a száraz kóró az árokparton- így sírdogált, így pityergett a leány.

Aztán megnyugodván, újra felkerekedett a hosszú útjára.

Ment-ment, meztelen lábát törte a göröngy, bökte a fűszál, a szíve szomorú volt, gyomra pedig éhes.

Aztán ahogy lépkedett, meglátott az út mellett egy szép, terebélyes, piros gyümölccsel hívogató almafát.

-Ó de gyönyörű alma, biztosan nagyon finom, de nem szedhetek belőle, hisz nem engem illet a gyümölcse – gondolta a leány és folytatta az útját. Egyszer csak nagy szél kerekedett, egy szép almát levert a fáról, ami egyenest a leány lába elé gurult. A leány felvette az almát és mohón enni kezdte, miközben mendegélt az elhagyott mezőn.

Kicsi idő múlva egy falu határába ért. Látta ám, hogy egy hajlott hátú öreg néne épp a diót szedi össze a fa alól. Odaszaladt, segített neki.

Az anyóka nagyon megörült a segítségnek, és miután végeztek a munkával, behívta a leányt a házába és jól megvendégelte. Közben a leány elmesélte az ő történetét, hogy mi okból, milyen szándékkal hagyta ott a szülői házát, édesanyját és hat apró testvérét.

Aztán elköszönt a vénséges anyókától, és ment tovább a maga útján.

Közben az erdei útra egy lovas vágtatott be. Meglátta a sűrű bozótost, és gondolta visszafordul, nem gyötri a paripát a szederindás bozótban. Már majdnem vissza is fordította a lovat, amikor egy fehér keszkenőt látott meg az ágakra akadva. Leszállt a lóról, odament, elvette a kendőt.

Gyönyörű hófehér keszkenő volt, szép hímzéssel. A királyfi - mert hogy ő volt az ifjú lovas- az arcához emelte a kendőt, és megérezte rajta a szegény leány könnyeinek édes-sós illatát.

Nosza, nagyon kíváncsi lett a legény, kikötötte a lovát, és utat tört magának a tüskés szederinda között.

Hamarost megtalálta a leány ócska cipőjét, és azt is magához vette. Mindenképpen tudni akarta kié a keszkenő, kinek a lábáról vált le a cipő, ezért aztán követte a leány útját az erdőn át.

Kiért a forráshoz, aztán az almafához, de nem látta a leányt sehol. A falu szélén meglátta az öreg anyókát és így szólt hozzá:

Adj Isten öreganyám, nem látott erre egy mezítlábas szegény leányt? Megtaláltam a keszkenőjét és az ócska cipőjét az erdei rengetegben.

-De láttam, hogyne láttam volna gyermekem- szólt az öreg néne. - Segített nekem a leány a diószedésben én pedig megvendégeltem. És közben elmesélte, hogy milyen szegénységben élnek, s hogy ő most szerencsét próbálni indult.

Köszönöm néném, akkor indulok és remélem meg is találom a leányt!

-Járj szerencsével fiam- intett csontos, ráncos kezével az öreg néne.

A szegény leány eközben ment, mendegélt, már nem volt éhes, csak fáradt, és szomorú az elveszített keszkenő miatt.

A falucska után nem sokkal egy folyóhoz ért. Tanakodott, gondolkodott, hogy ugyan hogyan tudna átkelni rajta. Széles, gyors sodrású folyó volt, és a leány nem mert nekiindulni, hogy átgázoljon rajta.

Ahogy tanakodott, ahogy gondolkodott, egy hattyút pillantott meg, aki épp a part felé úszott.

Gyere leányka, ülj a hátamra, és majd átviszlek én a folyón– szólt a hattyú, miközben egészen kiúszott a folyó szélére.

A szegény leány nagyon elcsodálkozott, de aztán felült a hattyú hátára, és megkapaszkodott hófehér, hosszú, kecses nyakában. A nagy madár szépen lassan úszott, nem akarta, hogy féljen a leány. Gyorsan át is értek a másik partra, ahol a leány szépen megköszönte a segítséget és indult tovább.

Járj szerencsével kisleány – intett utána a hattyú, majd tovaúszott a folyóban.

Kis idő múlva hatalmas szél kerekedett, tépte csapkodta az út menti fák ágait, zúgott és süvített, majd az eső is rákezdett esni.

A szegény leány félt és menedéket keresett az eső elől. Talált egy ócska házat, oda behúzódott és ott várta meg, hogy elüljön a vihar. Amikor újra kisütött a nap, folytatta az útját a fákkal szegélyezett ösvényen. Az egyik fáról a vihar leverte a madárfészket és az apró tojások szanaszét gurultak a fűben.

A kismadár, melynek a fészke a porban hevert, kétségbeesetten röpködött a fa fölött.

A szegény leány próbált segíteni, felemelte a fészket és feltette a fa ágai közé. Aztán óvatosan összeszedte az apró tojásokat és visszarakta őket a fészekbe.

Köszönöm kedves kisleány, jótetted helyébe jót várj– úgy hallotta, mintha ezt csicseregte volna a kismadár, miközben visszaült a fészkére.

Ment, mendegélt tovább. Lassan beesteledett, ezért aztán örült is a leány, hogy újra egy faluhoz ért.

Itt egy házba bekopogtatott és illően megkérdezte, hogy adnak-e neki szállást éjszakára.

A házban jó emberek laktak, beengedték, megetették, megitatták, puha, vetett ágyba fektették.

Reggel a leány hamarost felkelt, kiszaladt az udvarra, ahol a gazda a jószágot etette.

Segített neki, vizet hordott, almot sepert, megetette a csibéket.

Reggeli közben elmesélte az ő történetét a háziaknak, megköszönte a szíveslátást, és útnak eredt.

Időközben a királyfi elérte a folyót, és tanácstalanul nézegette, vajon a leány átkelt-e rajta, vagy merre indult. Meglátta a folyón úszó hattyút és megkérdezte tőle:

Te gyönyörű madár, nem láttál erre egy mezítlábas szegény leányt?

De igen, láttam – felelte a hattyú – Átvittem a hátamon a túlsó partra.

Köszönöm kedves hattyú!– szólt az ifjú, és elindult, hogy átgázoljon a lovával a folyón.

A túlparton ment aztán tovább, nézte, figyelte, látja-e valahol a leányt.

Az egyik út menti fán egy madárfészket pillantott meg. A kismadár a falu felé intett a szárnyával.

Arra ment, arra jár, a kedves kisleány- csicseregte a madárka.

A királyfi megsarkantyúzta a lovát és sebesen vágtatni kezdett a falu irányába. Ott az első házban rögtön kérdezősködni kezdett.

Elmondta neki a gazda, hogy a leány náluk járt, de pár órával előbb újra útnak indult.

- Takaros, szorgalmas, jóravaló a leány, remélem megtalálja az Úrfi – mondta búcsúzóul a gazda.

Köszönöm a segítséget! – mondta a királyfi, és sebesen elvágtatott. Érezte már, hogy hamar meg kell találnia a leányt, ezért egy percet sem akart késlekedni.

Keresztüllovagolt a falun, ki az országútra, figyelt, keresett, kutatott erősen.

A szegény leány eközben egy tópartra ért. Leült a fűbe és elkezdett falatozni az ennivalóból, amit a kedves házigazdák csomagoltak neki.

Aztán egy korty vizet ivott a kulacsból, s pihent egy kicsit. Ekkor eszébe jutott szeretett édesanyja, hat apró testvére, és nagyon vágyakozott már újra közöttük lenni. Eszébe jutott a fehér keszkenője, amely rögtön az első napon elhagyta őt.

Nem tudta még, nem tudhatta, milyen hosszú még az út, mi vár rá, mit talál, megleli-e a szerencséjét.

Ahogy ott szomorkodott a leány a tóparton, egyszer csak lódobogást hallott.

Egy lovas közeledett, egyenest feléje tartott, majd közelebb érve a lovas leszállt és gyalog indult a szegény leány felé.

A leányka hitte is, nem is amit lát, meg is szeppent, nem is tudta mitévő legyen.

Ekkor már odaért mellé a királyfi, belenézett a leány gyönyörű szemébe, és rögtön tudta, hogy megtalálta, akit keresett.

Megtalálta a szegény, mezítlábas lányt, de megtalálta az élete párját is! Odanyújtotta a lánynak a kendőt és így szólt:

 

Kedves leányka, kié e keszkenő,

Kié az elvásott, elszakadt kiscipő?

Ki segített a nénének, ki a kismadárnak,

ki hálálta meg a kosztot a falusi gazdának?

 

Ki ölelte félve hattyú fehér nyakát,

Ki hagyta magára szerető családját?

Ki az, ki elindult keserves útjára,

Kire vár házukban szegény édesanyja?

 

Ha te vagy a leány, itt van a keszkenőd,

elhoztam utánad, itt az ócska cipőd.

Vedd el ezt tőlem, egyet kérek érte,

add nekem, add oda a kezed cserébe!

 

A szegény leány most már azt hitte, álmodik. Csillogó szemmel nézte a királyfit, nézte a keszkenőt, az ócska kiscipőt, és így szólt:

 

Én vagyok a leány, enyém a keszkenő,

Enyém az elszakadt, ócska kiscipő,

Ha megkapom tőled, odaadom érte,

Amit kértél tőlem, a kezem cserébe!

 

Akkor a királyfi odanyújtotta a kendőt és a cipőt a leánynak, és boldogan megölelték egymást.

Ülj a lóra gyorsan, és hazaviszlek az édesanyádhoz – mondta a királyfi és felsegítette mátkáját a paripa nyergébe. Ő is felugrott, majd sebesen vágtatni kezdtek a kisleány faluja felé.

A kicsi ház előtt a királyfi megállította a lovat, leugrott majd lesegítette a leányt is.

- Édesanyám, édesanyám, jöjjön hamar- szalad be az udvarról a szegény leány egyik testvére - Megjött a nővérünk, egy királyfi hozta, csillogó paripán!

Nosza az édesanyjuk gyorsan kiszaladt és hinni sem akart a szemének! Valóban ott állt az ő kedves lánya, de már nem is állt, szaladt édesanyja felé.

Édes lányom, kedves lányom, el sem hiszem amit látok! – mondta könnyeit törölgetve a szegény asszony.

Pedig higgye édesanyám, és fogadja szeretettel a mátkámat!- felelte neki a lány, és sugárzó mosollyal vezette oda a daliás királyfit az ő szegény édesanyja elé.

Aztán hamarost nagy lagzit csaptak, és boldogan élnek, ha már meg nem haltak....

 

 

 

 

Skolik Ágnes, hivatalos szerző

Ezt a mesét írta: Skolik Ágnes hivatalos szerző

58 éves vagyok, Zala megyében egy kis faluban élek. Három felnőtt gyermekem van és két kis unokám. A mesék, a könyvek szeretete egész kicsiny koromba nyúlik vissza. Eleinte persze csak hallgattam a meséket, aztán olvastam is, amennyit csak bírtam. A gyermekeim megszületése után újra előkerültek a mesekönyvek, de akkor még csak nekik meséltem. Meséket írni később, 40 éves korom körül kezdtem. A mesék témá...