Borisz, a hóember

Borisz, a hóember.

BORISZ, A HÓEMBER

Fagyos januári reggel virradt a hófedte, erdőszéli hegyoldalra. A zúzmarás ágakon élesen meredeztek a fagycsókolta, apró tüskék. A tegnapi lábnyomokat rég elfedte az éjjel esett friss hó. A lassan ébredő, halvány rózsaszín napfelkeltében százféle színben tündökölt a kopogósra fagyott világ.

Borisz, a kis hóember vidáman ébredt. A nemrég született, gömbölyű „hókupac” büszkén állt a hatalmas, öreg fenyő tövében, ahová a három erdészgyerek tegnap alkonyatkor állította. Dióbél szemeivel most ámulattal nézett körbe.

Milyen gyönyörű itt! - gondolta. Narancssárga répa orrával boldogan szimatolt a csípősen hideg, hegyi levegőbe, miközben apró almadarabokból megformált széles szájával elégedetten mosolygott.

Mellkasán egy gyermektenyérnyi, különféle magokból kirakott szív díszelgett, amely ennyi szépség láttán most hevesen vert.

Egyszer csak a fején billegő, régi piros fazékra leszállt egy pöttömnyi madárka, majd fázósan megrázta sárga - fekete tollait. Nagyon gyenge volt, már két napja nem evett. Az erdei dermedt világban hiába kereste, egy árva magot sem talált.

Hirtelen felragyogtak apró gyöngyszemei. Lenézett Borisz mosolygó arcára és boldogan fedezte fel a dió szemeket, amelyek melegbarnán dudorodtak ki a kerek arcból. Apró csőrével előbb csak picike, majd megbátorodva egyre nagyobb darabokat csippentett belőlük.

Ekkor ismét koppant a bádogkalap. Két újabb didergő kismadár érkezett. Félénken nézték csipegető társukat, majd ők is nekibátorodva átröppentek Borisz orrára és boldogan estek neki a sárgarépa orrnak. A megtelt begyű kis apróságok a lakoma után vidám csicsergéssel vitték tova a jó hírt a többieknek.

- Gyertek, csak gyertek, jut itt finom falat mindenkinek!

És egyre többen jöttek, csak jöttek...

Órák teltek el így. Lassan bealkonyodott.

De Borisz csak állt ott rendületlenül. Nem volt már sem szeme, sem orra, sem szája… Kicsiny magszíve is alig dobogott.

Mégis boldog volt.