Hómadár

Hómadár.

            A fenyőfa ágai roskadoztak a rájuk hullott hótól. A ház ablakaiból meleg fény áradt a kertre, a növények fürödtek az aranysárga színben.

            A kismadár kíváncsian nézegette a környéket. Nagyokat pislogott a puha fehér tollak alól. Pelyhes kis teste nem fázott a nagykabát alatt.

– Kicsit lejjebb röppenek – gondolta, és leszállt a fenyőfa csúcsáról egy oldalágra. Innen éppen belátott a gyerekszobába, ahol egy kisfiú és egy kislány készülődött.

– Vajon hová indulnak? – elmélkedett a kismadár. Nem kellett sokáig várnia, hamarosan nyílt az ajtó, és kilépett rajta a két gyerek, nyomukban a szüleikkel. Egy pillanatra megálltak a kertben.

– Mikor díszítjük fel? – mutatott a fenyőfára a kislány.

– Ha szeretnétek, akkor holnap előveszem a kültéri világítást – felelte az apukája.

– Igen, az nagyon jó lesz! Segítünk feltenni! – szólalt meg a kisfiú.

– Gyertek, mert elkésünk az adventi előadásról! – sürgette őket az anyukájuk. A kis család szaporán szedte a lépteit, és hamarosan eltűntek a kismadár szeme elől.

– Mi lehet az a kültéri világítás? – nézett tanácstalanul a csillagokra a kismadár.

– Télen nagyon hamar sötétedik, az emberek ilyenkor égőket raknak a növényekre, így teszik szebbé és barátságosabbá a környezetüket! – felelte az egyik csillag.

– Te szóltál hozzám, aki épp a fejem felett függsz az égbolton? – kérdezte a kismadár.

– Igen. Figyelj csak egy kicsit! – szólt a csillag, és ezerféle színben kezdte szórni a sugarait a földre. A kismadár belenézett az egyik tűlevélbe, és meglátta benne a gyerekeket, amint egy nagy téren sietnek át. Körülöttük sok színes égő, és egy hatalmas kivilágított fenyőfa díszelgett.

– De szép a világ! – mondta a kismadár.

– Ha belenézel a levelekbe, mindegyikben más részét látod a világnak – mosolygott a csillag.

– Az hogy lehet? – kérdezte a kismadár.

– Úgy, hogy én varázscsillag vagyok. Ha ilyen különös fényeket bocsájtok ki, amilyeneket most látsz, akkor a körülötted lévő levelekben láthatod azt, ami érdekel téged. Ez a csillagvarázslat – magyarázta.

– El sem kell innen mozdulnom! – mondta a kismadár.

– Nem bizony. Bár én azt mondom neked, hogy más látni, és más megtapasztalni a dolgokat. Ugye érted? – kérdezte a csillag.

– Nem nagyon – vallotta be a kismadár, és a levelekben rejlő világ tanulmányozásába kezdett.

Mikor a család hazatért, a kisfiú észrevette őt, és felkiáltott:

– Nézzétek, ott egy hómadár!

– De aranyos! – nézett fel rá a kislány.

– Őt nem hómadárnak hívják! – nevetett Anya.

– Fehér a tolla, és olyan kis pelyhes golyó, mint egy hólabda! –vitatkozott a kislány.

– Őszapó a neve – jelentette ki Anya.

– Bárhogy hívnak, nekem mindegy. Nagyon édes vagy őszapó! – nyugtatta meg a kismadarat a kisfiú.

A varázscsillag fényei már kihunytak, a gyerekek aludni tértek, csak a kismadár gubbasztott ébren a fán. Átgondolta az aznap történteket, és nem tudott elaludni.

– A csillag azt mondta, más valamit látni, és más megtapasztalni. Vajon mit jelent ez? – nem hagyta nyugodni a kérdés.

– A gyerekek hómadárnak neveztek el, pedig őszapó vagyok. Nekik mindegy, hogy mi a nevem, mindenképpen tetszem nekik – örvendezett azután. A hold megsajnálta a fehér pihés kicsi madárkát, és addig küldte rá az ezüstös sugarait, amíg elálmosodott, és lehunyta a szemét. Másnap délután Apa kihozta a kertbe a kültéri égőket, és a gyerekekkel együtt feldíszítették vele a fenyőfát. Amikor sötétedett, színes fények árasztották el a kis udvart, hirtelen érdekessé, megnyugtatóvá és barátságossá vált a korán sötétedő téli nap. Őszapó a csúcson ült, onnan figyelt. Pici teste teljesen eltűnt a hófödte ágak között, csak a szeme világított élénken.

– De jó érzés a kivilágítást nézni! – sóhajtott fel.

– Emlékszel? Tegnap láttad a teret, ahol a gyerekek jártak, és ott sok színes égővel világították meg a fákat – szólt a csillag.

– Igen, emlékszem. Mondtam, hogy nagyon szép a világ – felelte őszapó.

– Most itt ülsz egy kivilágított fenyőfán. Éppen megtapasztalod, hogy milyen érzés a színes égők között lenni – magyarázta a csillag.

– Látom és érzem a fényeket! Értem már! Tényleg egész más megtapasztalni! – bólintott őszapó.

A gyerekek vacsora után kiszaladtak a kertbe, hogy közelről is megcsodálják a kivilágítást.

– Itt vagy, hómadár? – kereste a kislány.

– Őszapó, nem hómadár – figyelmeztette a kisfiú.

– Értem én – gondolta a kismadár, és rászállt a legalsó ágra. Kicsit félre fordította a fejét, fekete szeme csak úgy világított a fehér tollak közül.

– Nézd, nem fél tőlünk! – mondta a kislány, és megérintette a hátán a sötét és rozsdaszínű foltokat. Őszapó egyensúlyozott egy darabig a hosszú farktollával, várta, hogy a kisfiú is megérintse. A gyerek érezte, hogy hívja, közelebb ment és megsimogatta. Ekkor a kismadár elégedetten tovaröppent.

– Mit gondolsz, holnap is visszajön? – kérdezte a kislány.

– Hát persze! – bólintott a kisfiú.

            A gyerekek bementek a házba. A kertben ottmaradt a melegség, amit maguk után hagytak. A hómadár a fa csúcsáról figyelte a színes égőket, amelyek hol folyamatosan, hol villódzva szórták a fényt a kertre.

– Holnap még közelebb megyek a gyerekekhez! Lehet, hogy újra megsimogatnak! – gondolta, és ezzel a jó érzéssel aludt el.