Micóka

Micóka.

Egy kisvárosban, a Nefelejcs utcában lakott egy Lili nevű árva kislány. A szülei meghaltak autóbalesetben, azóta a nagymamájával élt. Szép, kék szeme mindig szomorú volt. Hiába követett el mindent a nagymama, hogy jól érezze magát. A kislányt sosem látta senki nemhogy nevetni, de még mosolyogni sem. Aggódott is a nagyi, mi lesz, ha eljön az ősz, és Lilinek iskolába kell mennie? Attól félt, nem talál majd barátot, ha mindig szomorkodik. Állandóan azon töprengett, mit tehetne még unokája boldogsága érdekében. A kedvenc ételeit főzte, a legszebb meséket mesélte, a legdivatosabb ruhákat vásárolta, de Lili nem örült semminek. Egyszer a nagymama, amikor a piacról tartott hazafelé, egy parkoló autó kereke mellett sovány, csapzott szőrű kiscicát látott meg. Egyszerű, szürke házicirmos volt.

• Hát te, mit keresel itt? – csodálkozott a nagymama. – Egy ilyen csöppnyi cicusnak még a mamája mellett lenne a helye.

     A cica nagy, sárga szemeivel riadtan nézett a nagyira, és még jobban a földre lapult.

• Csak nem elveszített a mamád? – kérdezte a nagyi. – Ahogy így elnézlek, éhes és fáradt lehetsz. Nem hinném, hogy tudod, hol laksz – mondta, aztán hirtelen eszébe jutott valami. – Tudod, mit? Elviszlek az unokámnak, hátha neked sikerül, ami nekem nem. Talán te felvidítod a kisunokámat, neked meg lesz szerető otthonod. – Nem is gondolkodott tovább, fölemelte a megszeppent kis állatot, betette az egyik üresen maradt szatyorba, és hazavitte.

     Lili az udvaron ült a diófára kötözött hintában, és unottan bámulta a cipője orrát. A nagymama, amint belépett a kertkapun, odaszólt neki:

• Gyere kicsim, segíts elkészíteni az ebédet!

     A kislány szó nélkül felállt, és különösebb lelkesedés nélkül bement nagyanyja után a házba. A nagyi az asztalra tette a teli szatyrokat, és elkezdte kipakolni a vásárolt holmikat. Az egyik szatyor hirtelen megmozdult. Lili szeme kikerekedett a csodálkozástól, és óvatosan hátrább lépett. Nagyi úgy tett, mintha semmit sem vett volna észre az egészből. A szatyor azonban újra megmozdult, és valami furcsa, vékony hang hallatszott belőle. Lili a nagyanyjára pillantott, de ő nyugodtan pakolta a helyére a másik szatyor tartalmát.  Amikor harmadszorra is megmozdult a szatyor, a kislány már nem bírta szó nélkül.

• Nagyi! Az a szatyor mozog.
• Az nem lehet – mondta a nagymama. – Azt hiszem, csak egy csomag répa van benne. A répa pedig nem mozog, igaz?
• De én láttam, hogy megmozdult – erősködött Lili –, sőt, még hangja is volt.
• Butaság – mosolygott a nagyi. – Ki látott már mozgó, beszélő sárgarépát? De tudod, mit? Nézd meg magad, ha már nekem nem hiszel.

     Lili egy kicsit félt ugyan, de ott volt a nagymama is, ha szükség lenne segítségre, így hát a szatyorhoz ment, és belenézett. Alig akart hinni a szemének.

• Nagyi! Hisz ez egy cica! – kiáltott fel meglepetésében, és máris kivette a szatyorból.
• No de ilyet! – Nagyi úgy tett, mint aki nagyon meglepődik. – Hát ez meg hogy került ide? Talán belemászott a szatyromba, amikor a piacon letettem a földre. És hol van a répa? Csak nem megetette? Ejnye, de pákosztos egy macska! Na, most vihetem vissza a gazdájához!
• Nagyi, nem látod, milyen sovány szegényke? Szerintem nincs is gazdája.
• Hm, lehet, hogy igazad van. Talán árva. Ki tudja, mi történt a mamájával? Akkor sem maradhat itt! Ugyan, ki viselné gondját? Egy ilyen kis macskának szerető, gondoskodó gazdára, sok játékra, vidámságra van szüksége.
• Majd én leszek a gazdája! Etetem, itatom, babusgatom. – Lili magához ölelte a kis szőrgombolyagot. – Én tudom, milyen árvának lenni. Ugye Micóka, jó lesz nekünk együtt?

     A cica hálásan, dorombolva bújt hozzá, Lili pedig hosszú idő óta először végre elmosolyodott.