A három vadmalac

A három vadmalac.

A kerek erdő közepén, a hatalmas tölgyfa árnyékában, három malacka sírdogált.

• Nagyon félek. – hüppögte Rozika.
• Ne félj. – szipogta Rudi. – Amíg minket látsz, nem eshet bántódásod.
• Az biztos. – törölgette könnyeit Rezső.
• De mi lesz, ha ránk támad a farkas, vagy a medve? Apa azt mondta, ők az ellenségeink.
• Elfutunk előlük! – röfögte Rezső.
• De nagyobbak és gyorsabbak, mint mi. Utolérnek és megesznek.
• Akkor bebújunk egy lyukba! Olyan kicsi lyukba, ahová ők nem férnek be, és megmenekültünk! – derült fel Rudi. – Ne félj, mindenre van megoldás!
• De én félek, és nagyon éhes vagyok! – bömbölt teli torokból a malac lány.
• Csönd legyen Rozika, vagy elpáhollak és akkor lesz okod sírni! – förmedt rá Rezső.

A Nap reggeltől estig szórta sugarait, aztán legurult az égről, és a hosszúra nyúlt árnyékokra ráborult a sötétség. A három vadmalac összebújva didergett, vacogott, de nem csak a hidegtől. A sűrűn nőtt fák rejtekében reccsent, roppant egy-egy ág. A zörej egyre hangosabb lett, jelezve, hogy valaki közeledik.  Egyszer csak, egy öreg farkas cammogott elő, karján egy teli kosár szamócával. A kismalacok ijedtükben felvisítottak, de a félelemtől megbénulva moccanni sem bírtak. A farkas megtorpant és kutató pillantással fordult a hang irányába.

• Hát, ti! Mit kerestek itt, ilyen későn? Már rég ágyban lenne a helyetek. – mordult a malackákra. – Majd jól összeszid benneteket az anyukátok.
• Mi árvák vagyunk. – válaszolta remegő hangon Rudi.
• Hol vannak a szüleitek? – csodálkozott a farkas.
• Apát már régebben, anyát meg tegnap lelőtte a vadász. – pityergett Rozika.
• Az ördögbe a vadásszal, megérdemelné, hogy lekvárt főzzek belőle és mind megegyem..., de nem tehetem. – mérgelődött a farkas.
• Miért nem? – kíváncsiskodott Rezső.
• Mert vegetáriánus vagyok.
• Akkor minket sem eszel meg? – álmélkodott Rudi és felcsillant a szeme.
• Kismalacokat akkor sem ennék, ha éhen halnék. Van nekem szívem! – dünnyögte a farkas és töprengve nézte a kicsiket.
• Nagyon éhes vagyok és fázok is. – zokogta Rozika és hatalmas könnycseppek hullottak a szeméből.
• Ne bőgj! Nagyon szerencsések vagytok, hogy rátok találtam. Na, indulás az odúmba, mert még megfáztok, és betegek lesztek!

A magányos, öreg farkas lassan bandukolt az erdei ösvényen. Fél szemmel a kicsiket figyelte, nehogy lemaradozzanak a sötétben. Aztán bőséges vacsorát készített a friss szamócából, és megvackolt nekik az odúja sarkában. Amikor nyugovóra tértek, sokáig hallgatta a röfögő horkolásukat, még végül, mosolyogva, ő is álomba szenderült.