A kedves lány kendői

A kedves lány kendői.

Egyszer volt hol nem volt, volt egyszer egy királyfi. Ez a királyfi egy messzi országban élt. Egész nap csak járt kelt a birodalomban. A leányok délcegségének, míg mások eszének jártak csodájára.

Ezen a napon is, ahonnét történetünk indul, csak sétált és erősen töprengett. Történt ugyanis, hogy a király magához hívatta, és ekképpen szólt hozzá:

• Fiam! Én már öregember vagyok és pihennék is már. Nagy terhet ró rám a királyság vezetése. Te vagy az örökösöm, így hát rólam rád száll a korona. Azonban, hogy ez így legyen, feleséget kell, hogy találj magadnak. Legyen szorgalmas és kedves, több engem nem érdekel.

Így hát a királyfi gondolkozni kezdett. Volt ugyanis egy leány egy közeli faluban, aki nagyon megtetszett neki. Töprengett hát, hogyan bizonyítsa, hogy kedves és szorgos teremtés.

Addig- addig gondolkozott, míg rájött miként kell cselekednie. Kiadta, hogy minden leány készítsen egy hímzett kendőt, s akié neki a legjobban megtetszik, az lesz az ő felesége. Egy hetet adott, hogy kész legyenek a kendőkkel, aztán elkezdte járni a királyság falvait. Úgy intézte útját, hogy abba a faluba érkezzen utoljára, ahol az a leány lakott, aki neki nagyon tetszett.

Ahogy járta a vidéket, hogyan, hogyan sem, de egy kendő se tetszett neki igazán. Lehetett bármi azon a kendőn: alma, körte, virágok vagy maga a királyi palota, nagyszerű idézetek vagy aranyszállal futtatott arckép, semmi sem hatott rá. Viszont minél közelebb értek az utolsó faluhoz, annál hevesebben vert a szíve. Ahogy belépett abba a takaros kis házba, ahol a gyönyörű barnahajú leány lakott, az összes vér az arcába szökött. Ám a leánynak is! Nem tudni ki lehetett jobban zavarban. Tudni illik még, hogy volt annak a szép barnának egy fiatalabb testvére is, így ketten álltak az asztal mellett, maguk elé terített kendővel. Ahogy a királyfi közelebb lépett, két nagyon hasonló, nem túl ügyesen készített kendőt látott. Csalódott volt, de furdalta a kíváncsiság. Az asztalra csapva kérdezte:

• Ezeket melyikőtök készítette? Biztos vagyok benne, hogy ugyan az hímezte mindkettőt.

A fiatalabbik leány úgy megijedt attól, hogy a királyfi az asztalra csapott, hogy hátraugrott. Ugrását csak a rozoga szekrény állította meg, s mivel rozoga volt, a felső polc ajtaja azonnal kinyílott. Több tucat hímzett kendő pottyant a nyakába, amitől a királyfinak olyan nevethetnékje támadt, hogy szinte meg is feledkezett kérdéséről. Na a szorgalom az megvan, ha csak a felét is készítette ő.

• A húgom hímezni nem tud, így az övét is magam készítettem, bár nekem sem megy igazán. Remélem nem haragítottam ezzel magamra. – Szólalt meg a leány, aki a királyfinak olyan nagyon tetszett.

Haragudni? Hogy haragudhatott volna. Lehet, hogy nem szépek a kendők, de bebizonyította a leány, hogy kedves is és szorgalmas is egyaránt. Így a herceg se szó se beszéd a karjába kapta, és le sem tette a palotáig.

Megesküdtek, és azóta is boldogan élnek, ha azóta meg nem haltak.