A kislány és a róka

A kislány és a róka.

Anika minden évben nagyon várta a decembert, főleg a havazást. Ilyenkor lehetett szánkózni, hóembert építeni és jött a kedvenc ünnepe a karácsony. Mikor édesapja még élt együtt mentek ki az erdőbe, hogy kiválasszák azt a kis fenyőt, amely aztán otthonuk dísze lesz. Boldog évek voltak azok. Szüleivel mindig énekeltek az ünnepi vacsoránál, aztán pedig együtt mentek a téli hóesésbe szánkózni. Gondtalan boldog gyerekkor volt.

Míg nem egy napon édesapját baleset nem érte. Fát vágni ment az erdőbe és hatalmas hóvihar kerekedett. Sorra kidöntötte az óriási fenyőket. Többen is szemtanúi voltak mikor Anika édesapjára rádőlt az egyik. Akkor látták őt utoljára. Miután vége lett a viharnak sehol sem találták. Még hónapokig keresték, de hiába. Végül a rendőrség halottnak nyilvánította. Anika édesanyja összeroppant a fájdalomtól. A kislány mindenbe segítette anyját ahogy csak tudta. Nagyon szerette őt és fontos küldetésének érezte azt, hogy minden munkából kivegye a részét. 

Két év telt el a tragédia óta. Anika 7 éves volt már, második osztályba járt bár nem nagyon szeretett iskolába járni. Nem voltak barátai. Mindig várta a kicsengetést, hogy szaladhasson haza drága édesanyjához. Mire hazaért mindig valami finom étellel várta. Otthon szeretett lenni. Senki se piszkálta, ott érezte magát csak biztonságban. Az otthon volt az ő vára.

Nagy hó esett megint, az ünnep pedig egyre közeledett. Anika nem adta fel a reményt, hogy egy nap hazatér az apja. Nem nyugodott bele. Minden nap kiment az erdő szélére gyertyát gyújtani. Ilyenkor sírt csak, ha az iskolába bántotta valaki, meg se rezzent. Az anyja előtt se sírt, még akkor se mikor rá esett egy fatuskó a lábára. De itt az erdő szélén mindig hulltak a könnyei.

Karácsony előtti héten, kedd éjjel az ablakban ülve észrevette, hogy kialudt a kis fény. Gondolta csak a szél miatt. Másnap megint, ahogy hazaért kialudt. Harmadnap úgyszintén. Hétvégén aztán tovább maradt kint a gyertyánál. Szélcsend volt. A kis fény lágyan dőlöngélt jobbra aztán balra. Anika megunta a várakozást, amúgy se szerette, ha feltartják. Sarkon fordult és haza szaladt. Az ajtóban visszafordulva vette észre, hogy a kis gyertya kialudt.                   

- Pedig hát a szél se fúj - mondta magában.

Oda szaladt a gyertyához, nem látott senkit. 

- Van itt valaki? - kiabálta. Az erdő mozdulatlan csendben állt, csak a hó világított a Hold fényében. 

A bokrok között valami motoszkálni kezdett. 

- Gyere elő! Nem félek tőled! - szólt Anika határozott hangon.

Egy róka volt az. Tűzpiros bundája úgy világított akár egy lámpás. 

- Csak te vagy, már azt hittem valaki megakart ijeszteni. 

A róka le se vette a tekintetét a lányról.

- Szervusz! - köszönt neki a gyermek.

- Szervusz Anika! - válaszolt a róka és leült elé.

- Hisz te beszélsz! Honnan tudod a nevemet?

- Majd elmondom, ha eljön az ideje! Már nagyon vártam, hogy találkozzunk.

- Vártál rám? Nem is ismersz.

- Láttalak minden este gyertyát gyújtani. Én fújtam el mindig, és tudtam, hogy egy nap majd visszajössz ezért.

- Miért csináltad? 

- Későre jár gyermekem, anyád halálra aggódja magát, ha nem talál. Holnap este újra gyújtsd meg a gyertyád és találkozunk.

- Igazad lehet, nem szereti, ha későn érek haza.

- A szülők már csak ilyenek, születésedtől fogva aggódnak érted. Na de most menj!

Anika el se hitte mi történt vele. Egy rókával beszélgetett, ha ezt elmondaná valakinek biztos bolondnak hinné. Meg is fogadta, hogy ezt a titkot megtartja magának. 

Másnap lassan telt az idő az iskolában Anika alig várta, hogy haza mehessen. Este miután végzett a tanulással kiosont az erdő szélére. Meggyújtotta a gyertyát. A róka pedig újra ott volt. 

- Örülök, hogy látlak megint Anika.

- Te nem olyan vagy, mint a többi róka. - szólt közbe a lány.

- Te sem vagy olyan, mint a többi gyerek. 

- Igen, ezért is csúfolnak mindig mindenfélének.

- Nem vagyunk egy formák gyermekem, épp ez a jó. Mindenki másban jó vagy rossz. De minden élőlény különleges. Ezért legyél mindig önmagad. Ne akarj másoknak megfelelni.

- Hogy tanultál meg beszélni? 

- Téged ki tanított meg beszélni?

- A szüleim. Téged is? 

- Nem tudom. Lehet nem is tudok beszélni, lehet csak te érted, amit mondok.

- Erre nem is gondoltam. Miért fújtad el a gyertyáim? 

- A tűz veszélyes dolog. Ha nem vigyázol az egész erdőt lángba borítja. Miért gyújtasz itt gyertyát minden éjjel?

- Apukám miatt. Itt veszett nyoma, azt mondják meghalt, de én nem hiszek nekik.

- Akkor hol lehet?

- Nem tudom, csak úgy érzem. Ezért jövök ide és gyújtok fényt, hogy haza találjon.

- Gondolod, hogy egyszer visszajön?

- Igen, hiszem, hogy még látom.

- Sose veszítsd el a hitedet kicsi Anika. A világ tele van sötétséggel, te magad legyél a fény. Ha csak egy kis parázs is van akkor felgyúl a remény mindig. 

- Honnan tudod a nevemet?

- Hallottam többször, ahogy édesanyád érted kiabált. Van kedved sétálni?

A kislányt furcsa mód egy ismerős érzés fogta el a rókával kapcsolatba. Bólintott és elindultak a téli éjszakában a fák között. A Hold ma sokkal fényesebben ragyogott, mint tegnap a hó pedig szikrázva világított a sötétben, olyan világos volt, mintha reggel lett volna. Feltámadt a szél, a hó is egyre sűrűbben hullani kezdett.

- Fázom! - szólt a kislány vacogva.

- Igen hideg van, én is fázom. Ott egy kiszáradt fatörzs, oda bebújhatunk. 

Először a kislány kúszott be aztán követte őt a róka.

- Gyere búj hozzám, felmelegítelek. Ne félj.

A kislányhoz gömbölyödve egész testével átölelte, hogy ne fázzon.

- Milyen forró a bundád.

- A szeretet a legzordabb hidegben is mindig felmelegít kicsi Anika. 

- Van családod? 

- Volt, de elvesztettem őket két évvel ezelőtt.

- Pont mikor én az apukámat. Nem hiányzik a családod?

- De nagyon. 

- Nekem is nagyon hiányzik az apukám.

- Olyan fájdalom ez, melyet az idő lassan gyógyít. Nem múlik el a seb, csak kisebb lesz, és megtanulsz majd vele élni.

- Hogyan? Folyton eszembe jut nem tudom elfelejteni.

- Nem is kell őt elfelejtened Anika. Amíg őrzöd az emlékét örökké élni fog itt benned. - mancsát a kislány szívére tette.

Anika kezdte érteni miről beszél a róka s még mindig úgy érezte, mintha ismerné őt.

- Emlékeztetsz rá engem. 

- Későre jár Anika, ideje haza indulnod!

- De várj! Tudni akarom, miért vagy ilyen kedves velem. Tudod hol van az apukám? 

- Holnap újra találkozunk és elmagyarázok mindent. 

Nem akart még menni, de tudta, hogy édesanyja odahaza várja. Neki már csak ő van, aki a világon mindennél jobban szereti. Sietett hát vissza hozzá.

A következő éjjel, még a tegnapinál is hidegebb volt. A gyertya alig akart meggyulladni. Régóta várt, de a róka sehol nem volt. Várt tovább. Egy örökkévalóságnak tűnt, de végül eljött.

- Késtél! Majd megfagytam már!

- A róka sosem késik! Mindig időbe jön!

- Tényleg? Ha nem jössz jéggé fagytam volna.

- Na látod! Pont időbe jöttem. Gyere kapaszkodj a bundámba! 

- De hisz Te tűzforró vagy!

- Igen. Sétáljunk egyet, addig se fázol! Siessünk! Nem sok időm van már!

Ropogott a hó a lábuk alatt. A szél pedig fagyos volt. Egy tisztáshoz értek, ahol egy hatalmas kidőlt fa volt. 

- Olyan ismerős ez a hely - mondta a kislány.

- Igen? Tudod ki tűnt el itt?

- Apa? Hát itt történt? De ezt honnan tudod? Várjunk! Te? Az nem lehet! Te vagy az?

Anika rájött mi ez az egész. A róka, aki ekkora már az ő legjobb barátja lett nem más, mint az elveszettnek hitt édesapja.

- Igen Anika, én vagyok - mondta s oda bújt a kislányhoz.

- De ez, hogy lehet? - zokogott Anika.

- Nem tudtál tőlem elbúcsúzni, s kaptam egy esélyt, hogy újra láthassalak. Minden éjjel mikor gyertyát gyújtottál én ott voltam. 

- Gyere haza! Anya úgy fog örülni! Gyere siessünk! 

A kislány elkezdett hazafelé szaladni, de észrevette, hogy egyedül fut. Megfordult, a róka ült tovább mozdulatlan. 

- Mi baj apa?

- Nem mehetek szívem! Nem hagyhatom el az erdőt!

- Miért nem? - megölelte a rókát, sírni kezdett.

- Nem mehetek vissza kicsi Anika! Nincs visszaút! Utazók vagyunk ezen a világon. Az én időm sajnos lejárt. Így lettem én róka. E testbe születtem újjá, de örökké én sem tudok beszélni hisz csak róka vagyok. Neked viszont Anika előtted az élet. Annyi dolgod van még. Szegény édesanyád. - sóhajtott. - Ki vigyáz rá helyettem? Hm? Na ne sírj már.

A kislány ahogy megölelte a róka bundája egyre melegebb lett. 

- Miért vagy ilyen forró? 

- Már korábban mondtam kicsim. A szeretet mindig felmelegít, ha fázol. 

Ahogy ölelte a rókát érezte a forróságot s mintha már nem is őt ölelte volna. Olyan érzése volt, mint mikor édesapja ölelte át. 

- Apa! Szeretlek! 

- Én is téged Anika! Örökké szeretni foglak!

A lány becsukta a szemét, eszébe jutott a sok szép emlék, a sok együtt töltött idő. A karácsonyi boldogság. Olyan volt, mint egy szép álom. 

- Anika! - szólította egy ismerős hang. 

- Anika! Kicsim! Ébredj! 

Kinyitotta a szemét az ágyában ébredve édesanyját látta maga előtt. Patakokban folytak a könnyei. Egymást átölelve sírtak mind a ketten.

- Anika drága kis csillagom! 

- Anya! Édes anyukám! 

A kislány három nap után ébredt fel, Szenteste napján. A hóban fekve talált rá édesanyja. Mélyen aludt. Kegyetlen hideg volt azon éjszakán mégis forró volt a kis teste. Nem értette, hogy lehetséges ez. Senki se élte volna túl az éjjeli fagyot. Anika mégis csodával határos módon épségben volt. A kislány körül pedig a hóban apró lábnyomok voltak. Egy rókáé. 

Hogy álom volt-e vagy valóság ami történt Anikával arra már ő maga sem emlékezett. Nem is firtatták többet ez után. Egy valamit viszont nem felejtett el. Azt, hogy a szeretet a legnagyobb hidegben is mindig felmelegít.