Esik az eső!

Esik az eső!.

Hagymácska, Paprika és Paradicsom szomorúan lógatta a leveleit az ágyásban. Hosszú hetek óta
nem esett eső, és a növények már nagyon szomjasak voltak. Paprika és Paradicsom levelei
lekókadtak, a terméseik apró ráncosak voltak, Hagymácska szép zöld szára pedig egyre sárgább,
egyre élettelenebb lett.

– Ó, de jó lenne, ha esne egy kis eső – kémlelte az eget Paprika, de sajnos egy kicsinyke felhőt sem látott.

– Vagy legalább egy kis árnyék lenne – sóhajtott Paradicsom.

– Már nekem sincs víztartalékom. Úgy érzem, el fogok száradni – nyögte panaszosan Hagymácska.

Lassan beesteledett, aztán újra reggel lett, de az eső sajnos éjjel sem érkezett meg.
Paprika tovább kémlelte az eget, Paradicsom sóhajtozott, Hagymácska panaszosan nyögdécselt.
A hangokra felfigyelt Csíkos, a kismacska. Előbújt a mogyoróborok alól, és odaszaladt az ágyáshoz.

– Miú, miú, mi újság? Mi baj van, miért nyávogtok? – kérdezte meglepetten Csíkos. A zöldségek
elmosolyodtak, és így szóltak:

– Mi nem nyávogunk, azt csak a cicák szoktak – mondta Hagymácska.

– Az a bajunk, hogy régen esett eső – szólalt meg Paprika.

– És ha így folytatódik, el fogunk száradni – panaszkodott Paradicsom.

– Ó, az nem lenne jó - kiáltott rémülten Csíkos - hogyan tudnék segíteni rajtatok?

– Sajnos sehogy - válaszolták egyszerre a zöldségek – rajtunk csak az eső segíthet.

– Nagyon sajnálom – mondta Csíkos, és visszafeküdt a mogyoróbokor alá. A nagy melegben
hamarosan el is aludt, és nagyon érdekeset álmodott!

Azt álmodta, hogy egy hatalmas, kék vizű tó partján áll, és nézi az égen gyülekező felhőket.
Kisvártatva pedig menedéket kellett keresnie, mert eleredt az eső! Amint idáig ért az álomban,
hirtelen felébredt. Visszagondolt arra, amit álmodott, a kék vizű tóra és a sötéten gomolygó felhőkre.

- Én most megyek és megkeresem ezt a tavat, és megkérem, hogy segítsen a növényeken. Azzal elindult, és meg sem állt a kert végéig. Ott fürgén átbújt a kerítés alatt, és szaladt-szaladt a nagy fűben tovább.

– Na de – torpant meg a cica – nem is tudom merre van az a tó, merre keressem? Nyújtózkodott, körülnézett, de tavat bizony sehol sem látott. Meglátott viszont egy sárga rigót.

– Kismadár, te tudod, hogy merre van a kék vizű tó? – kérdezte tőle reménykedve.

– Nem tudom sajnos, de várj meg itt, megkérdezem a hollót – és már repült is a rigó az erdő felé.

Csíkos leült a nagy fűben és várta vissza a rigót, aki hamarosan meg is érkezett, az ébenfekete tollú hollóval együtt.

– Gyere cicus – szólt a holló – szaladj utánam, megmutatom neked az utat a nagy kék vizű tóhoz.

– Köszönöm kedves holló – kiáltott fel örömében Csíkos, és szaladni kezdett a holló után.

– Ha nagyon elfáradsz, akkor szólj, és pihenünk kicsit! – kiáltott le a magasból a madár.

– Rendben – nyávogta a kismacska és szaporán szedte a lábait, hogy ne maradjon le nagyon a
gyorsan repülő hollótól.

Lassan beesteledett, de még mindig nem értek oda a tóhoz. Csíkos már nagyon fáradt volt, és
éhes is, és reménykedett, hogy most már gyorsan megtalálják azt a tavat. Éppen lekúszott a
napocska a hely mögé, amikor a holló leszállt egy faágra. Amikor a cica odaért, a holló így szólt
hozzá.

– Hamarosan odaérünk a tóhoz. Most pihenjünk egy kicsit, és folytassuk az utat holnap reggel,
rendben van? – kérdezte Csíkostól.

– Igen, rendben van – felelte lihegve a kiscica, majd összegömbölyödött és pár perc múlva már
aludt is. Reggel korán útnak indultak a hollóval. A holló repült, Csíkos pedig szaladt utána. Amikor felértek a hegy tetejére, Csíkos megpillantotta a tavat! Hatalmas nagy víz volt, sokkal nagyobb, mint otthon a kacsák medencéje, és körös-körül szép nagy hegyek meredtek az ég felé.

– Kedves holló, köszönöm a segítségedet! – mondta Csíkos, és vidáman integetett az egyre
távolodó, ébenfekete tollú holló után. Miután kipihente magát elindult lefelé a hegyről a tó partjára.

Ott aztán leült egy kőre, hallgatta a hullámok morajlását, és azon gondolkodott, hogy most mitévő legyen. A tó észrevette a kismacskát, aki magányosan szomorkodott a tóparti kövön.

– Szia kiscica, miért vagy ilyen szomorú? – kérdezte egy hullám, a kőhöz csapódva.

– Azért vagyok szomorú – kezdte a mondókáját Csíkos – mert otthon a barátaim bajban vannak.

Mifelénk nagyon régen esett eső, és ezért Hagymácska, Paprika, és Paradicsom hamarosan el
fognak száradni!

– Ne félj kiscica, nem hagyom, hogy a barátaidnak baja essék – szólt megnyugtató hangon a
hullám.

– Köszönöm – felelte boldogan Csíkos, és kíváncsian várta, mi fog történni.

Nem is kellett sokat várnia. A fehér bárányfelhők közül kibukkant a Napocska, és vidáman szórta
a sugarait a tóra és a tavat körülvevő hegyekre. A nagy melegtől a tó vize gyorsan párologni kezdett, és a tó felett egy kis felhő alakjában nevetett vissza Csíkosra. A kis felhő egyre nagyobb és nagyobb lett, és a színe is a fehérből csúnya sötétre változott. Kicsit hűvösebb lett és a szél is fújni kezdett.

Csíkosnak ekkor eszébe jutott, hogy nagyon éhes. Elköszönt a tótól, és elindult hazafelé. Szaladt- szaladt fel a hegyre, aztán a réten tovább az otthona felé. Egyszer csak azt vette észre, hogy a csúnya, sötét felhő követi őt.

Aztán már nem is követte, hanem elkerülte, és robogott a széllel Csíkos előtt. A kiscica is szaladt, ahogy csak bírt, de a sötét felhőt nem tudta utolérni. Amikor már sokat szaladt és elfáradt, akkor leült pihenni egyet. Tudta, hogy már közel az otthona, de egy picit azért pihennie kellett.

Ahogy ott ücsörgött a fa árnyékában, látta, hogy kicsit távolabb a csúnya sötét felhő megállt,
dörgött egy kicsit az ég, és szakadni kezdett az eső! Talán pont ott, ahol ő lakik! Talán pont ott, ahol szomjazik Hagymácska, Paprika és Paradicsom! Talán megmenekültek a növények a kiszáradástól!

Ezeket gondolta magában, és a az összes erejét összeszedve szaladni kezdett hazafelé.
Szaladt, szaladt, még talán most is szaladna, csakhogy a kert közelébe érve vizes volt a fű, sáros a föld, és nehezebb volt igyekezni hazafelé. Esett az eső, fújt a szél, kicsi tócsák keletkeztek az úton, ahol igyekezett a kert felé. Amikor odaért, elbújt egy bokor alá és várta, hogy elálljon az eső.

Jó sokat kellett várnia, talán el is szenderedett kicsit a levelek alatt.

Amikor felébredt, elindult, hogy körülnézzen a veteményesben. Hát, csodát látott!
Hagymácska büszkén meresztette leveleit az égnek, Paprika levelei felfrissültek, és szép
harmatcseppes-fényesek lettek, Paradicsom bokra pedig boldogan tárta szét dús hajtásait az ég felé.

Megszűnt a nagy meleg, az esővíz kis patakokban folyt alá a völgybe, a zöldségek, a fű, és a
virágok vidáman nyújtózkodtak a harmatos, felfrissült levegőben.

Csíkos csak állt, nézte a növényeket, visszagondolt a hosszú utazására, és csak halkan, magában köszönetet mondott a tóban fodrozódó hullámoknak.

A völgy felé folyó kis patakok a völgy alján egy nagy patakban találkoztak, és folytatták útjukat a mezőn, a völgyön, a hegy hasadékain át a nagy, kék vizű tóig.

A tóhoz érve a hullámok köszöntötték a patak vizét, és érdeklődtek tőle, hogy honnan érkezett.

– A kis faluból jöttünk, ahol az eső megöntözte a veteményest, majd a lefolyó esővíz kis
patakocskává, majd széles patakká nőtt, és most itt vagyunk. Újra itt a tónál, ahonnan a víz
elpárolgott, hogy eső legyen, és megöntözze a szomjazó növényeket, majd visszatérjen oda ahol
született, a hatalmas, kék vizű hegyi tóba.