Körforgás

Körforgás.

Nemrég haltam meg. Olyan fura meghalni. Többé nincs idő, tér, nincs ma és holnap, nincs test, nincs lélek. Csak a gondolatok. Mikor halhattam meg? Nem emlékszem, nincs tudatom. Csak azt tudom, hogy meghaltam. Próbálok visszaemlékezni arra, amit halálom előtt mondani akartam, de nem megy, nem tudok, hiszen nincs agyam. Viszket az orrom, de nem tudom megvakarni, mert nincs kezem, nincs idegrendszerem, és orrom sincs. Csak a végtelen van, az időtlenség, a sötétség, a nyugalom. Mintha egy medencében lebegnék, olyan gondolatom támad és ez megnyugtat. Talán évek teltek el, talán évszázadok, talán csak órák, percek, vagy még annyi sem. Most minden olyan nyugodt és csendes. Nem tudom, meddig lebegek ebben a semmiben, de mintha lebegnék, úgy érzem. Most azt érzem, hogy van kezem, s talán lábam is. Csak képzelődöm, de mivel? Megrándulok, mintha érezném a fejemet is, micsoda játéka a képzeletnek. Aztán megint sok idő telik el. Valamilyen érzés nő bennem, egyre nő, ki akar szakadni belőlem, szinte fáj. Aztán az érzés egyre erősödik, kavarog, kering mindenemben, már nem bírom tovább, mennem kell, indulni. Az érzés egyre erősebb, nem tudok ellenállni neki, elindulok, ki akar szakadni belőlem, egyre jobban és jobban szétfeszíti a mellkasom, a szívem, a fejem, a torkom, és amikor már nem bírom tovább ellenállhatatlanul tör fel belőlem a sírás. Oáá! Oáá! Oáááá!