A pepita kos

A pepita kos.

Hangosmesélő: Gani Zsuzsa

Egyszer volt, hol nem volt egy kicsi fiú kos, aki az egyik télen született.

Az ám! De nem akármilyen kicsi kos volt, mert színes gyapjúval született. Ez különlegessé tette. A testén pepita foltok voltak. Rövid farkincája pont olyan volt, mint a nyuszié. Jöttek is a környékről mindenféle emberek megcsodálni. Épp hogy lábra állt, épp hogy járni tudott, épp hogy bégetni, azonnal megszerette és megkedvelte őt, aki csak megpillantotta, akár egyszer is. Kényeztették őt szerte a faluban. A kicsi kos meg nőtt, csak nőtt. Úgy megnőtt, hogy már majdnem akkora volt, mint a lovacska.  Tülkös szarva úgy csavarodott, mint a csigabiga háza. Kinőtte az akolt, így nagyobbat építettek neki. Korán reggel kint volt a legelőn társaival, szorgosan legelt, néha még kint is aludt. Csak télen nem, a hideg, fagyos idő miatt. Teltek-múltak az évek. Ment a tavasz, jött a nyár. Akkora volt a forróság, hogy az emberek homlokáról igazgyöngyök gurultak szerteszét. A mi csodálatos kosunk hátáról is folyt a veríték, izzadt rettentően, hisz melegítette a vastag bunda. - Nézd csak, még delelőn sincs a fénylő Nap, máris izzik, forr, perzsel a levegő. A szeme tündököl, homloka tüzes, nem ül a fán egy icipici fecsegő se. Körötte apró fellegek se úsznak, s nem csattan mennydörögve villám kardjuk. Mondd csak, miért nem ejtesz pár könnycseppet? Aszott a föld, kezünk ég felé tartjuk. Kiszáradt a patak is, s nem lesz termés, búsul majd az ősz, a tél és a tavasz. Kérünk téged, bújj elő, kedves felhő, ejts értünk könnyet, legalább egy araszt! – mondogatta a gazdasszony.

Ekkor a gazda hozta az ollót és óvatosan lefejtette a kosról a vastag bőrt. Nagyon jól esett neki a nyírás, néha kicsit bele is borzongott. A lefejtett gyapjút a gazdasszony jól kimosta, megszárította és eladta a vásárban. Jó sok pénzt kapott a különleges, pepita mintás gyapjúért. A mi kosunk nagyon jól érezte magát, ahogy lekerült róla a vastag prém.

Tülkében egy gyakori vendég, a szöcske így szólt hozzá: Tudod, hogy miért maradoztak el a látogatóid? Azért, mert így, hogy levágták a pepita bundád, - igaz, hogy felettébb óriás vagy, ami nem szokványos és a farkad is olyan icipici, mint a nyuszié, - mégsem vagy olyan nagyon különleges. -  Elgondolkodott a szöcske szavain a mi kosunk. Bizony igaz lehet, hisz elmaradoztak a látogatók, akik mindig kényeztették. Csak egy toklyó leány jött hozzá továbbra is. Őt születése óta ismerte. Sokszor játszottak, beszélgettek egymással a réten. – Nézd! – mondta a gazda az asszonynak. - Jön már az ősz sebbel-lobbal nagy sietve, nyár megy egy időre számkivetve. Fény fürdőzik a hulló aranyban, szél kacarászik a rőt avarban. Az idő meg nyargal sebesen tova, nem érem utol soha, de soha. Az ősz meleg színekben tobzódik, a szívem ragyog, hozzá vonzódik. Kopott ruhát leveti a vidék, felleg kínálja, hogy a föld igyék. Egy bús zene még ott vár a sarkon, s lassan ránk borul az őszi alkony. – Bizony!

Hamar eljött, és az idő hideggé vált. A kosnak újra megnőtt a gyapja, még szebb lett, mint annak előtte. Különleges volt, pepita.  Az emberek újra jöttek, szinte minden nap, ellátták őt meleg takarókkal, takarmánnyal és forró italokkal. Azonban a kos nem felejtette el a nyarat! Tudta, hogy ez a szeretet nem őszinte. Viszont nagyon boldog volt, mert érezte, hogy a lány, a toklyó tiszta szívéből szereti őt, s ez a szeretet kölcsönös. Együtt osztoztak jóban, rosszban, egészségben, betegségben, nevetésekben, könnyekben, örömben és fájdalomban. Így összeköltöztek, hamarosan kicsinyeik születtek. Volt közöttük pepita mintás, fekete és fehér is. Mindegyik más és más volt, ám ez nem jelent rosszat. Semmi se egyforma a természetben, még a falevél se. Nézd csak meg! Attól még ugyanolyan értékes, ugyanolyan fontos. Ezt mindegyik kis bárány jól tudta.

Így történt. Ha nem hiszed, járj utána.