A szívből jövő kívánság

A szívből jövő kívánság.

Nem is olyan régen, hallottam egy történetet egy kisfiúról, akit Ábelnek hívtak. Ábel egy nagyvárosban élt, ahol az utcákon hömpölygött a hatalmas tömeg, az autók lassan poroszkáltak a dugóban, és türelmetlenül dudáltak.  A városban az emberek hangosnak és zajosnak tűntek, ám a lelkükben csend honolt.  Hétköznapjaik elszürkültek, és egymás iránt is közönyössé váltak. Mindenki csak a saját dolgával törődött. Nyaranta, amikor nem volt iskola, és Ábel szülei naphosszat dolgoztak, a fiúcska unalmában az utcákat járta, és kalandok után kutatott.

Ám ez a nyár más volt, mint a többi. Szülei úgy döntöttek, hogy elviszik őt vidékre. Oda, ahol nagyszülei egy apró, eldugott erdei házikóban éltek. Az erdő körülölelte a házikót, amelynek kéménye kedvesen pöfékelt, miközben madarak dala töltötte be a harmatos reggeleket. Ábel először idegenkedve nézte a fák rengetegét és a moha borította köveket. Számára itt minden ismeretlen volt, és csendes. Nagyszülei szeretettel fogadták a városi csenevész fiúcskát, és boldogok voltak, hogy idejüket unokájukkal tölthetik. Ábel nagyapó ölébe kuporodott, és arra kérte, meséljen valami érdekeset az erdei életről. A nagypapája elmosolyodott, csillogó tekintetét Ábelre vetette, majd így szólt:

– Tudod, Ábel, itt az erdőben minden fa suttog egy történetet. De van egy fa, amit senki sem felejt, mert ő maga a csoda. Ez a fa a  „Kívánságok Fája” – mondta elhalkuló hangon, mintha csak egy titkot osztana meg. Ábel felvonta a szemöldökét, és elfordította a tekintetét.

– Ez csak egy mese, nagypapa. A városban nincsenek csodák, és itt sem lehetnek – dörmögte, de belül mégis valami különös érzés motoszkált a szívében, amit nem tudott elhallgattatni. Másnap kora reggel a nagypapa felvette régi, kopott kalapját, és odalépett az unokájához.

– Mit szólnál, ha ma megmutatnám neked az erdő titkát? – kérdezte mosolyogva. Ábel először tétovázott, de végül felülkerekedett a kíváncsisága.

Útjuk során magas fák között haladtak, ahol a megbúvó ösvény csendesen kanyargott, mintha maga az erdő hívta volna őket különleges utazásra. Ábel léptei először bizonytalanok voltak a puha avarban, de nagypapája bátorító tekintete, és az erdő nyugtató zaja lassan megnyugtatták, és elűzték bátortalanságát. A nap aranyszínű sugaraival varázsütésre nyitotta meg előttük az utat a fák között. Ahogy egyre beljebb hatoltak az erdő sűrűjébe, a madarak elhalkultak. A levegő tele volt valami különös, édes illattal, amit Ábel eddig még sosem érzett. Végül megérkeztek. Előttük egy hatalmas tölgy magasodott, melynek törzse olyan vastag volt, hogy hárman sem érhették volna körbe. Ágain aranyló levelek susogtak, mintha suttogva beszélgetnének egymással. A nagypapa csendesen állt meg, és meghajtotta fejét, mintha tisztelettel adózna a tölgy előtt.  

– Ez itt a Kívánságok Fája, Ábel. Több mint száz éve áll itt, és csak azoknak mutatja meg az erejét, akiknek a szíve tele van jósággal és őszinte kívánsággal – suttogta.

Ekkor szokatlan zaj ütötte meg a kisfiú fülét. Távolról motorok zúgása hallatszott, mintha gépek lennének úton. Nagypapa arca elkomorodott.

– Mi ez a zaj, nagypapa? – kérdezte Ábel, szemében kíváncsiság és aggodalom keveredett. A nagypapa csendesen sóhajtott.  – Favágók és munkagépek – mondta keserűen. – Az emberek úgy döntöttek, hogy ezt az erdőt elpusztítják, mert házakat akarnak ide építeni. Hamarosan elveszítjük az otthonunkat. Ám, a legnagyobb baj, hogy az erdő állatainak sem nyújt többé menedéket ez az erdő.

Ábel szívét szomorúság öntötte el a madarak csivitelését hallgatva, és látva az ágakon izgatottan ugrándozó mókusokat. A fák panaszosan susogtak, a levelek rezdüléseiben ott volt az erdő minden fájdalmának visszhangja. A fiú szíve egy pillanatra megtelt haraggal, de azután mély, igaz vágy fogta el, hogy segíteni tudjon. Ekkor a fa halkan megzizzent, mintha megértette volna a fiú érzéseit. Ábel lehajtotta a fejét, és őszinte szívvel, hangosan kimondta:

– Azt kívánom, hogy az erdő és az itt élő állatok megmeneküljenek, és senkinek se kelljen elhagynia az otthonát!

Ebben a pillanatban a fa levelei felzúgtak, mintha varázserő ébredt volna fel benne. A felhők összegyűltek az égen, és váratlanul hatalmas erővel kezdett fújni a szél, amely végigsöpört a fák között. A munkagépek zajai lassan elhalkultak, mintha megfutamodtak volna a természet ereje elől. A favágók riadtan néztek egymásra, majd nyomban elhagyták az erdőt, mintha egy láthatatlan erő kényszerítette volna őket. Nagypapa arca felragyogott, és könnyek szöktek a szemébe.

– Látod Ábel, a fa megérezte a szíved igaz kívánságát! – mondta remegő hangon – Ha a favágók visszamerészkednének az erdőbe, újra eljövünk a Kívánság Fájához. Amíg önzetlenül, őszinte szívvel fordulunk hozzá, teljesíteni fogja a kívánságainkat. Tudd, míg ez a fa áll, nem lesz többé félnivalója az itt élő állatoknak.  – azzal szorosan megölelte unokáját, aki tiszta szívével az erdei állatok megmentője lett.

A nap újra kisütött, és a szél lecsillapodott. Az erdő fái boldogan hintáztatták ékes lombkoronájukat. Az állatok vidáman ugrándoztak, a madarak énekeltek, az erdő újra élettel telt meg. Ábel már elhitte, hogy léteznek csodák.  Megértette, hogy  a csoda akkor válik valóra, amikor szívből kívánunk jót másoknak.