Mikor a felhők veszekednek...

Mikor a felhők veszekednek....

Szörnyű mennydörgés rázta meg a teret,

amikor két felhő egy apróságon összeveszett.

Gyönyörű fehér alakjuk sötétszürke lett,

haragjuk miatt hirtelen esti sötét kerekedett.

A kalamajka oly' gyorsan alakult ki,

hogy a fák lombjai nem tudtak felocsúdni.

Felhő Filip, ahogy hidegen úszott az égen,

véletlenül nekiütközött társának elég erősen.

Felhő Fédra végtelen haragra gerjedt,

mérgében felforrósította a tiszta eget.

Szeme villogó villámokat szórt Filip felé,

aki beleállt a vitába, nem bújt a Nap mögé.

Morgolódtak, szitkozódtak, szót szó követett,

az egész mindenség a hangjuktól zengett.

Kiabáltak egymásra, egyre hevesebben,

félő volt nem jutnak dűlőre a kérdésben.

Azonban rövid és kimerítő hadakozás után,

elcsendesedtek a felek, csak néztek bután.

Szépen kivilágosodott a testük is lassan,

elszégyellték magukat búsan, szomorúan.

Mert ugye az eset során nem sérült meg senki,

akkor mégis mi értelme volt veszekedni?

A két felhő megbeszélte hamarjában,

jobb, ha elúsznak az ellenkező irányban.

Pár pillanat múlva a dolog feledésbe merült,

nyugalom és béke honolt, a szél is enyhült.

A felhők átlagosan, lomhán haladtak előre,

a mennydörgés eltűnt, néma csend lett belőle.

A Nap is előbukkant, és színre lépett,

erős fényével teljesen beragyogta a vidéket.

A perpatvar nyomait hamar feltakarította,

a felhők közti ellentétet mosollyal oldotta.