Nádi Sás, a tavimanó kalandjai: Pénzváros

Nádi Sás, a tavimanó kalandjai: Pénzváros.

Cickafark és a játékvárosi manó nemsokára elhagyták a palota kapuját. Eddig szinte szótlanul mentek egymás mellett, most azonban a rókának beszélgetni támadt kedve. Óvatosan oldalra pillantott, hogy útitársa mellette halad–e még, majd megszólalt.

– Rossz lehet elhagyni ezt a gyönyörű szigetet és elhajózni egy olyan helyre, ahol nyoma sincs az efféle pompának.

Ligeti Zsálya figyelmesen hallgatta Cickafark szavait, miközben egyre jobban elkerekedett a szeme. Ezután egy ideig csend honolt a játékvárosi követ és a róka között. A manó meglepetésében ugyanis csak nehezen találta a megfelelő szavakat.

 – Amit a király mond, az parancs. Ha ő azt akarja, hogy néhány alattvalója hagyja el a sziget partjait, akkor annak úgy kell lennie. A te országodban talán ez nem így van?

– A rókáknak nincsen országuk – kezdett bele Cickafark. – Az erdő többi állataival együtt élünk a tavimanók kunyhói mögött húzódó erdőkben – mondta a róka, aki észre sem vette, az előbb elszólta magát arról, hogy nem ő nem pipacsszigeti. – Van ott hely mindenkinek, aki úgy érzi, velünk szeretne lakni – folytatta aztán. – Ha egy manónak menekülnie kell, az is menedéket talál nálunk. Ott nincsen király vagy bármilyen más uralkodó, ahogyan nálatok vagy a többi manónál. Egyetlen szabály van, amit mindenkinek be kell tartania: a ragadozók és a növényevők is csak az erre kijelölt helyeken kereshetnek élelmet, sehol máshol.

– És a tavimanók? Ők hogy élnek? – faggatózott tovább Ligeti Zsálya.

– Sokkal szegényebbek, mint ti – Itt Cickafark egy pillanatra elgondolkozott, még a bajuszát is töprengően végig simogatta, és csak aztán folytatta mondandóját. – Sőt, inkább úgy mondanám, ha fogalmazhatok így, hogy ők a legszegényebbek a manók közül, akiket eddig láttam, és…

– ...mi vagyunk a leggazdagabbak – fejezte be elégedett arccal a félbehagyott mondatot a játékvárosi követ.

A róka csodálkozva nézett a manóra, aztán már nem volt kedve többet kérdezni. Valahogy elfogytak a kérdései, és amiket az előbb még olyan fontosnak tartott, többé már nem tették őt kíváncsivá.

– Nem is érdekel, hogyan tettünk szert ekkora vagyonra? – akarta tudni a játékvárosi manó, és érdeklődve nézett a rókára.

Cickafark nem szólt egy szót sem, Ligeti Zsálya mégis mesélni kezdett.

– Egyszer régen, nagyon régen a hat manótörzs vezetője felosztotta egymás között a Pikkely–tengerben és a környéken elterülő szigeteket. Egy makk–kalapba betettek egy sakkbábut, egy fémből készült halat, egy cukorkát, egy darab pénzt, egy pipacsot és egy álomfogót. Ezután mindegyik törzs vezetője húzott egy tárgyat, amely alapján fel kellett építeniük a népükkel egy saját kis világot, ahol békében, a többiektől függetlenül élnek tovább. Egyikük sem volt gazdagabb a másiknál. Egy nap azonban Játékvárosban az egyik manó rájött, hogy vékony vitorlásokkal át lehetne kelni a Pikkely–tengeren. A Zöldhínár–szoroson át, a Kristály–tavon keresztül, aminek a partján a tavimanók is élnek, egy keskenyebb patakon el lehet jutni az óceánba, onnan pedig az emberek világába – A játékvárosi manó itt kíváncsian pillantott a rókára, akin látszott, hogy egyre jobban érdekli a történet.

– A királyunk kiválasztott három hajóst, három tudóst és egy szakácsot a saját népéből, és egy keskeny vitorlással elküldte őket az emberek világába, hogy az ottani városok mintájára építsék fel a szigeten a házakat. A hajó utasai vissza is tértek egy fél év múlva és az akkori uralkodónak átadták a terveiket, ahogyan a városnak ki kell néznie.

– Értem. És attól kezdve ti voltatok a leggazdagabbak, amíg a pénzvárosiak rá nem jöttek, hogy a hatalmasra nőtt emberek világában kincseket is lehet találni, nemcsak üres házakat – suttogta Cickafark olyan halkan, hogy Ligeti Zsálya először azt hitte, rosszul hall.

– Tessék? – kérdezte elképedve. – Honnan tudsz te ilyen dolgokról?

A manó kezdett dühössé válni és a szemöldöke is enyhén rángatózni kezdett. Cickafark egy ideig nézte, nézte egyre idegesebb útitársát, majd nagyot sóhajtott.

– Aki nyitott füllel jár az erdőben, egy idő után akaratlanul is meghallja, mit csiripelnek a madarak, akik mindent látnak és hallanak. Ők a legpletykásabb népség a Földön.

A mondat végénél már egészen le kellett halkítania a hangját, nehogy a kapunál strázsáló őrök, vagy a főleg tavimanókból álló legénység meghallja őket. A városból való kijutás viszont sokkal egyszerűbben ment, mint a bejutás. Az őrök minden kérdés nélkül nyitották ki, majd csukták be a róka és a követ háta mögött a kaput.

A róka és a játékvárosi követ felszálltak az élelmiszerszállító hajóra, ahol a legénység szinte azonnal útnak indította a hajót, hogy új úti céljuk felé vegyék az irányt. A szél nagy erővel dagasztotta a vitorlákat és a hajó egyre gyorsabban szelte a tenger habjait, nyomában egy kisebb vitorlással, amit Játékváros királya adott útravalóul.

Ahogyan Cickafark a fedélzetre ért, az álszakállas Nádi Sás szinte azonnal ott termett mellette, hogy aztán a kabinjukban mindenről kifaggassa őt. A róka mindent el is mondott készségesen a barátjának, kivéve a játékvárosiak titkát, hogy mennyivel több vagyona van az itt lakóknak. A manóknak ugyanis jobb volt néha nem tudniuk az igazságot néhány dologról.

– Akkor miért olyan óvatosak az idegenekkel szemben, ha nincs is semmi kincsük, amit meg kellene védeniük? Vagy talán attól félnek, hogy egyszer egy tolvaj ellopja a fejük fölül a szalmatetejű kunyhóikat?

Nádi Sás kuncogni kezdett, ahogyan erre gondolt. A róka azonban nem nevetett vele. Volt neki elég gondja, amit meg kellett oldania. Először is, ahogyan a követtel kijöttek a városkapun, meg kellett vele értetnie, hogy amíg más szigeten lakó manók is vannak a fedélzeten, addig egy szót sem szólhat Játékváros legendájáról. Vagy arról, hogy milyen szép házak sorakoznak az utcáik szélein, ahol a lakók nem szűkölködnek semmiben sem. Ezután meg kellett beszélniük, hogy a játékvárosi manók kunyhókban laknak, és igazából még az ott lakók sem értik, miért kell a szigetet körbe bástyázni, miközben semmi értékes nincs ott.