Nono, a Hóember


http://mocorgohaz.hu/
- Ezzel készen is van! – kiáltotta Norbi kipirulva, ráállt szánkójára, és egy sárgarépa-orrot rakott Hóemberre. – Szerintem nevezzük el Nono-nak – javasolta Apa. – Jó ötlet – egyezett bele Norbi, majd mindketten elindultak a szánkódombra, mert most csúszik legjobb...

Kép forrása: iStock

- Ezzel készen is van! – kiáltotta Norbi kipirulva, ráállt szánkójára, és egy sárgarépa-orrot rakott Hóemberre. – Szerintem nevezzük el Nono-nak – javasolta Apa. – Jó ötlet – egyezett bele Norbi, majd mindketten elindultak a szánkódombra, mert most csúszik legjobban a hó. Különben sem tart nagyon sokáig.

Hóember ezt nem tudta. Hiszen csak most érkezett erre a havas világra, és csodálkozva nézett körül szénfekete, csillogó szemeivel. A fehér utcán még látta távolodni a két alakot a szánkóval, és még fülébe csengett a Nono név.

- Jaj, de szép! – mosolygott rá a téli világra. A körülötte elterülő fehér, havas felületen sok-sok lábnyom keresztezte egymást, leginkább körbe-körbe haladva. A közeli a bokrok és fák ágai roskadoztak a hó súlyától. Távolabb, az utcák két oldalán, vastag hólepelbe burkolózott, piros tetejű házak sorakoztak. A járdákon emberek serénykedtek hólapáttal a kezükben, messziről meg a szánkózó gyerekek zsibongása hallatszott.

Szemlélődésétől valami ismeretlen hang vonta el figyelmét. Oldalról egy fekete szőrmók közeledett, jobbra-balra ugrándozva, egyre csak hajtogatva: - vau, vau. Amikor meg odaért, körbeszaglászta, leült vele szemben, és így szólt:

- Tegnap még nem voltál itt, honnan jöttél, miért állsz itt, vársz valakit? – és nyomatékul még egyet vakkantott.

- Mi az, hogy tegnap? Én most vagyok itt, és Hóember vagyok.

- Olyan jó hó szagod is van, vau, vau!

- Te ki vagy, és miért mondod folyton, hogy vau?

- Kutya vagyok, a nevem: Kormi. Azért mondok vau-t, mert nem tudom, nem akarsz-e bántani.

- Én senkit nem bántok – válaszolta szelíden Hóember.

- Pedig nagyon félelmetesen áll a seprű a kezedben. Hallottam már olyan kutyáról, akit seprűvel megkergettek, vau, vau.

- De nekem mindig is volt seprűm, és soha nem bántanék senkit. Legyünk inkább barátok!

- Jó lesz – csóválta meg farkát Kormi - ilyen barátom még úgysem volt. – Kár, hogy nincs labdád – folytatta. - Jó lenne együtt játszani, vau.

- Sajnos nincs labdám, nem is tudom mi az. De örülök neked, mert nagyon vidám kutya vagy – felelte Nono.

- Akkor most nem játszunk? Na, nem baj, talán máskor – és beleszimatolt a levegőbe. - Most mennem kell, mert úgy érzem, sok szaglászni való vár még! – ezzel sarkon fordult, és elszaladt.

- Milyen kár, hogy máris elment – búsult el Nono. – De lett egy barátom is – jutott eszébe, és máris vidámabban csillantak meg fekete szemei. A szánkózók távoli kacagását hallotta megint, amihez valami közeli, halk nesz is társult. Szeme sarkából megint valami puha, kicsi szőrmókot látott, szinte hang nélkül lépegetni. Azt hitte, újdonsült barátja tért vissza, de tévedett. Ez a valami pont hozzá igyekezett.

- Nyau – közölte, amikor odaért.

- Nem értem, mit mondasz. Kicsit emlékeztetsz a barátomra, de te tarka-barka vagy, meg kisebb is.

- Itt nem régen valami kutya járt, nyau. Csak nem ő a barátod?

- Eltaláltad, ő az új barátom, de már elment. És te ki vagy, ha nem kutya.

- Micsoda kérdés, én Nyau Cica vagyok, és mi nem barátkozunk mindenféle kutyákkal.

- Pedig nagyon rendes kutyának látszott.

- Jobb is, hogy minél távolabb van, nyau-miau. És te mit csinálsz itt? Honnan vetted a piros lábast a fejedre?

- Nem tudom, mi az, hogy lábas, de ha jól tudom, a fejemen egy piros kalap van. A hóemberek azt hordják a fejükön.

- Ha kalap, hát kalap. Régen még abban készítette el a cicaeledelt a gazdasszonyom. Most te fogsz főzni nekem?

- Én nem szoktam főzni, és azt sem tudom mi az a cicaeledel.

- Persze, hiszen te csak egy hóember vagy, nyau. Meg különben is, kutyákkal barátkozol. Én inkább megyek, még sok dolgom van így estefelé. Hármat lépett, kettőt szökellt a hóban, és már híre-hamva sem volt.

- Jó lett volna még beszélgetni – mondta magának Nono. – Hátha holnap is jön, és akkor biztos összebarátkozunk.

Közben lassan besötétedett, a környék is elnéptelenedett. Társaság híján Hóember az eget kémlelte. A sűrűsödő felhők közül csupán néhány csillag fénye világított. Valahogy ismerősnek tűntek, de nem tudta, honnan. Egyszer csak mintha az egyik csillag közelebb jött volna, majd egy másik, és egy harmadik is. A legelső pedig tovább ereszkedett, mondhatnánk: szállingózott, és puhán Nono orrára ült. Hát persze, hogy egy hópehely, mely a csillagok formáját utánozza!

Hajnalra abbamaradt a hóesés. A nap – a reggeli derengést követően - épp hogy csak kikandikált a felhők mögül. Hóember örömmel fedezte fel Norbit, aki iskolatáskával a hátán, az utcán szökdécselt, közben odaintegetett neki: - Szia Nono, délután találkozunk! – és máris befordult a sarkon. Emberek sietettek erre is, meg arra is a dolguk után, majd elcsöndesült minden.

- Kár, kár, nagy kár azért a szép sárgarépáért! – hallatszott Nono háta mögül. Szívesen odafordította volna a fejét, hogy lássa a hang gazdáját, de nem tehette. Mint tudvalévő, a hóembereknek nincs nyakuk, ezért nem tudnak jobbra-balra nézni.

- Honnan vetted azt a répát? – hallotta megint, és ebben a pillanatban elébe röppent egy fekete, csőrös valami.

- Csak nem az orromról beszélsz? – kérdezte. - Különben is, ki vagy te?

- Varjú vagyok, de hát minket mindenki ismer. Téged viszont még nem láttalak errefelé, kár, kár.

- Én a hóval érkeztem, Nono a nevem. De mit akarsz az orrommal?

- Ha a répát hívod orrodnak, akkor egy nyuszi biztos nagyon örülne neki. A havas mezőn sok nyuszi ugra-bugrál, próbálnak eleséget kaparni a hó alól, kár, kár. Néha ellátogatnak a káposztaföldre, meg a répaföldre valami kisebb darabkáért, amit az emberek ott felejtettek.

- Jaj, remélem, ide nem jönnek nyulak. Biztos nagyon félelmetesek. – ijedezett Nono.

- Kár, kár, hogy még azt sem tudod, milyen egy nyuszi.

- Honnan tudnám, még nem ismerek egyet sem.

- A gyerekek szeretik őket, mert kicsik és selymes bundájuk van, meg hosszú fülük. Errefelé nem járnak, kár, kár, különben sem félelmetesek.

- Akkor jó – nyugodott meg Hóember. - És te hogy kerültél ide?

- Én is eleséget keresek, de a répát nem szeretem, kár, kár. Megyek is, nem érek rá beszélgetni – ezzel huss, elrepült.

- Remélem, tényleg nem jönnek nyuszik – felelte Nono. De varjú nem várt válaszra, már csak egy kis fekete pontnak tűnt a levegőben.

Épp a szánkódomb irányába repült. Már délután volt, és az elsőnek érkező szánkózó gyerekek zaja hallatszott a domb felől.

- Norbi is jön nem sokára, hiszen megígérte – gondolta Hóember, és előre örült a barátjának. Ekkor egészen közelről ismeretlen gyerekhang csendült.

- Na, eltaláljuk?

- Én dobom a nagyobb hógolyót! – jött a válasz.

Ezután puff, majd megint puff! – két nagy hógolyó találta el Hóember hátát. Kicsit megijedt, mert eddig senki nem bántotta.

- Én nyertem! – jelentette ki a nagyobbik fiú!

- Ez uncsi – válaszolta a kisebbik - egy hóember úgysem fog arrébb ugrani. Menjünk inkább szánkózni, amíg van hó! – azzal elszaladtak a többiek után.

- Hű, ezt megúsztam, de jó, hogy elmentek – és mire végiggondolta, máris Norbi tűnt fel szánkójával együtt.

- Szia Nono, remélem, már vártál. Jaj, itt valami sérülés van rajtad. Még szerencse, hogy sok hó van, rögtön megjavítalak! – azzal szépen kikerekítette újra Hóember alakját, és megigazította a seprűt a kezében.

- Nézd, Apa, milyen ügyes vagyok! – fordult az érkező felé.

- Látom, szépen csináltad. Akkor mehetünk is szánkózni, ugye?

- Persze! Szia Nono! – intett vissza Norbi, és elsiettek.

Hóember boldog volt. Újra rendben volt rajta minden, a barátai meg segítenek, ha bajba kerül. Körülötte meg mindig történik valami, sokáig nem ér rá unatkozni. Szívesen hallgatta a hóban játszó, vidám gyerekcsapatot is. Látni már alig lehetett őket, mert a nap hálósipkájába burkolózva készült lenyugodni. Fényleni kezdett az első csillag is az égen, Nono ismerősként üdvözölte. Az éjszaka fekete köpenyéből sorba előtűnt a többi csillag is. A hold kísérteties fényt kölcsönzött az alvó világnak, a hófelhőknek már híre-hamva sem volt.

- Milyen jó lenne közelebb lenni a tündöklő csillagokhoz – sóhajtotta Hóember vágyakozva. Hiszen ő is sok-sok csillagforma hópehelyből született. Lassan el is szenderedett, úgy érezte, mintha emelkedne, egyre magasabbra, egészen az égboltig. Álmában már készítette elő söprűjét, mert a tejutat is fényesre kell söpörni.

Éjszaka nem érkezett több felhő az égen, a levegő is lassan melegedni kezdett. Másnap szikrázó napsütés virradt a tájra. A hótakaró nem sokáig tudta tartani magát, gyorsan olvadni kezdett. Egyre több helyen bukkant elő a vizes föld, a hófoltok mind nagyobb távolságra kerültek egymástól. Hóember erről nem tudott semmit. Ott járt, ahova álmában már eljutott: a csillagösvényen, a hópehely formájú csillagok között.

Ormos Márta Ibolya, amatőr író

Ezt a mesét írta: Ormos Márta Ibolya amatőr író

Nagymama lettem, és ahogy nőtt az unokám, sokat meséltünk. Közben egyre jobban éreztem, hogy a saját meséimmel átadhatok neki olyan gondolatokat is, amik hasznos tudást jelenthetnek a későbbiekben. Megtiszteltetés számomra, ha az óvodás, kisiskolás korosztály nyitott, kíváncsi elméjének építéséhez én is hozzájárulhatok.