Tücsi

Tücsi.

TÜCSI 

    Most itt ülök a lába mellett és nyalogatom a kezét. Ez is egy öreg kéz,de nem olyan eres, fáradt és gyenge, mint a Mamáé volt. - Mama!.. A Mama, amikor még kicsi voltam könnyezve felkapott a menhely padlójáról és magához ölelt . Gyengéden betett egy puha bélelt kosárkába és egész úton hol sírt, hol mosolyogva ,halkan a fülembe súgdosott: - Tücsi, Tücsikém! Megharcoltam érted, ugye jó kiskutya leszel? A társam, az egyetlen társam, mert mostantól társak leszünk. Még hogy egy ilyen idős asszonynak nem adnak örökbe kölyökkutyát! –dohogta. Igen, hát igen, eljárt felettem az idő,de míg élek gondoskodom rólad. Más már úgy sincs nekem, csak te, te kis tücsökbogár! -
   Innentől kezdve csak egymásnak éltünk. Én érte, ő meg értem. Amíg kicsi voltam  halkan dudorászott a kosaram fölé hajolva és finom falatokkal etetett. Esténként az ágya mellé húzta a kosaram, betakargatott. A kislámpát sosem oltotta el, hogy lássa jól alszom-e. Reggelente kirázta  a takarómat, rendbe tette az én fekhelyemet is, mint az övét. Mikor nagyobbacska lettem már én is segítettem ebben neki: kihúztam óvatosan a pokrócomat a kosárból és a lába elé tettem, ő kirázta és eligazgatta a kosaramban. Jól megvoltunk egymással. Nem volt hangos szó, nem volt veszekedés. Bár amikor kamaszodni kezdtem egyre jobban vonzott a házon és a kerten túli világ. Egy nap kislisszoltam a kapun. . Megrészegített a szabadság! Csak futottam és futottam. Autók száguldottak el mellettem, boldogan megugattam őket, némelyik rám dudált, ettől megriadtam és még gyorsabb futásnak eredtem. Már nem hallottam a Mama kétségbeesett kiáltozását. Útközben hatalmas kutyák vicsorítottak rám a kerítések tövében, gyerekek hajigáltak meg kövekkel. Félni kezdtem, már nem akartam mást csak hazatalálni. -Mama! Mama!- Elfáradtam, rettegve bújtam egy bokor alá. Egész testemben remegtem, besötétedett, se kosár, se takaró, se Mama!-, félelmemben nyüszítettem. Egyszer-csak  két erős kéz felemelt: - Nini, ez a Rózsika néni kutyája! Hát itt vagy Tücsök! A gazdád már kisírta miattad mind a két szemét!- Ismerős volt ez az öblös hang, a zöld ruha,a két kéz, ami erősen tartott, megnyugodtam. – Na, várj csak, még itt van két levél, amit elviszek az utca végére és utána hazaviszlek!- mondta, azzal felemelt és beletett egy hatalmas táskába, ami a vállán lógott. Döcögve elindultunk. Ismerős volt a biciklikerekek nyikorgása, mindig hangosan megugattam ezt a hangot, ha a kerítésünk közelébe ért. Lassan ringatózott velem a táska, már majdnem elaludtam, amikor ismerős illat csapta meg az orromat. -A kert! A mi kertünk!- ugrásra készen kidugtam a fejem a táskából. - Hohó, kisbarátom, ne olyan sebesen!- szólt rám a barátságos bariton. - Rózsika néni, nézze csak milyen csomagot hoztam magának!- mondta, azzal kikapott a táskából és a Mama kezébe nyomott. – De most aztán jól fogja meg ezt a betyárt, zárja is be, mert úgy látom, nagyon mehetnékje van már megint!- És akkor a Mama sírva-nevetve, - úgy mint mikor elhozott a menhelyről-szorosan magához ölelt és bevitt a házba. - Tücsi, Tücsikém, hát nem jó neked itt?- zokogta a kosaram fölé hajolva. - Ahogy teltek-múltak az évek Mama egyre lassúbb, egyre soványabb lett. A keze már-már olyan volt, mint a száraz pergamen, egyre nehezebben hajolt le hozzám, hogy megsimogasson. Legtöbbször a fotelban üldögélt, én mellette feküdtem és a lelógó kezét nyalogattam. Elmaradtak a séták is a kertben. Már az ágyat sem vetettük be. Mama egész nap feküdt. Hangosan nyüszítettem: éhes vagyok, ki kell mennem pisilni! Mama kelj fel!-  Aztán egy nap fehér autó állt meg a ház előtt, fehér köpenyes emberek jöttek, a postás beengedte őket a Mama ágyához. Én morogtam, vicsorítottam rájuk, de valaki felemelt, nyugtatgatott, erősen tartott. Mamát kiemelték az ágyból, a fehér autóba tették és elmentek. Én a kéz fogságából megpróbáltam kitépni magam, hogy utánuk szaladjak, de hiába jajgattam, kapálództam. Aztán hirtelen minden elsötétült. 
  Amikor felébredtem nemcsak a szívem fájt, hanem a hasam alja is, cérnák lógtak ki belőlem. Hánytam, nem tudtam lábra állni, jajgattam volna, de hang nem jött ki a torkomon. Körülöttem hangos kutyacsaholás, nyüszítés, morgás, rácsok. - Hol vagyok? Hol a Mama?-
    Idegen emberek jöttek, megálltak a rácsok előtt. - Szegénykém, már ébredezik, minél előbb gazdát kell találni neki, vagy legalább egy ideiglenes befogadót, egy otthont, mert belepusztul a traumába - mondták. –OTTHON!- igen, igen, otthon, a mama már biztosan keres, haza kell mennem! Engedjenek ki!- próbáltam lábra állni, de a lábaim nem engedelmeskedtek, pedig futni, rohanni akartam. Hirtelen  elhomályosult előttem minden. Mikor magamhoz tértem valaki ölbe vett, simogatott, és halkan a fülembe súgdosta: Tücsi, Tücsikém. A szó ismerős volt, de  a hang idegen,  a kéz is más, de a simogatás jól esett, megnyugtató volt, mint a Mamáé. – A nevemen szólít, ismer? Ismerem? -Megremegtem, még jobban az ölébe fúrtam magam, megnyaltam a kezét és lassan megbillegtettem a farkam.
- Otthon majd… – mondta. Erre hegyezni kezdtem a fülem. -OTTHON!  Haza visz! Haza, haza a Mamához! Megpróbáltam feltápászkodni, hogy körülnézhessek, hogy megérezhessem a kert illatát. De sötét volt, nem láttam semmit, de éreztem, hogy sós patakocska csorog az ismeretlen asszony szeméből. Bátortalanul megnyaltam az arcát, ő óvatosan visszafektetett az ölébe.
    A hely ahol megálltunk ismeretlen volt. Ez nem a Mama háza!  Futni akartam, hazamenni, de a lábaim nem engedelmeskedtek, újra elsötétült minden. Arra eszméltem, hogy egy párnán fekszem, puha pléd van rám terítve, olyan jó otthonszagú körülöttem minden, és valaki a nevemen szólít, miközben egy öreg, puha kéz simogat. Most itt ülök a lába mellett és nyalogatom a kezét, a pót Mama kezét.
 Pedig az ismerkedésünk kezdete nem volt éppen zökkenőmentes. Mikor túl lettem a lábadozás időszakán első gondolatom az volt, hogy ha már elég erősnek érzem magam, elindulok haza, a Mamához. Ezért a pórázos pisiltetések alkalmával kifigyeltem a lehetséges menekülési útvonalakat. Miközben mintaszerűen sétáltam a póráz végén egyre azt figyeltem hol van valami rés a kerítésen. Ebben nagy segítségemre volt Sanyi, a család minden hájjal megkent háromlábú macskája. Én már az első alkalommal éreztem, hogy ő megbízható szövetségesem lesz tervem megvalósításában. Így is történt. Amikor először lekapcsoltak a pórázról, és szabadon engedtek a kertben, szép komótosan, mint akinek semmi más elképzelése nincs, mint, hogy a kertet alaposan körbeszimatolja, megkezdtem szökési tervem megvalósítását. Látszólag gondtalanul szimatoltam a bokrokat Sanyi közben elterelte az emberek figyelmét, én pedig a kerítés alatt kibújtam és futottam. Mit futottam, rohantam, száguldottam, de merre is? Autók suhantak minden felé. Szaglásztam a nyomukat, de egyik sem hozta magával az otthon illatát. Nem baj gondoltam, majd a járdán megtalálom a Mama lábnyomát! Futás közben hallottam az ideiglenes gazda kétségbeesett kiabálását: Tücsi! Tücsikém! Hátrapillantva láttam, hogy rohan utánam, miközben a nevemet kiabálja. Egyre gyorsabban futottam. Lakótelep, park mind elmaradtak mögöttem, de a boltot ahová Mamával jártunk sehol sem találtam.  Játszótér, gyerekzsivaj, pad! Igen itt szoktunk néha üldögélni!

- Gyerekek, nem segítenétek megfogni azt a kiskutyát?- hallottam az ideiglenes gazda, ziháló,könyörgő hangját. Két fiú utánam iramodott, de kicseleztem őket. – Figyelj, én vagyok a gyorsabb, lefutom, elé vágok, és feléd terelem!- kiáltotta az egyik. Éreztem, hogy bekerítettek, fel kellett adnom. Meghunyászkodva lapultam a földre, megfognak, bezárnak, zakatolta a szívem. Jön felém az ideiglenes, kezében a póráz, most biztos kikapok, Mamától is kikaptam a szökdösésért mindig. Jött, felkapott, nem volt ott hangos szó, még csak meg sem szidott, csak magához ölelt jó erősen. - Köszönöm, gyerekek! - ez volt az első szava. 
- Szívesen, a tanárnő, nem itt tanított az iskolában?- De igen, benneteket ugyan nem,de köszönöm a szüleiteknek és a tanáraitoknak, hogy ilyen segítőkész gyerekeket neveltek!- 
 - Van egy kis maradék uzsonnánk, megkínálhatjuk vele a kutyust? - Finom vajas zsemle szag csapta meg az orromat. – Egyél kiskutya!- mondták. – Á, ez biztosan csak egy trükk, a verés előtt- gondoltam, és elfordítottam a fejem a felkínált zsömlétől. - Nem kéred? Edd meg finom!
- A tanárnőé a kutya?
- Nem, csak ideiglenesen van nálam, a gazdája, egy idős néni, kórházba került, egy ideig én gondoskodom a kutyáról, csak sajnos nagyon nehezen akar megszokni nálunk. Mégegyszer köszönöm fiúk a segítséget, nélkületek sohasem értem volna utol ezt a szabaduló-művészt! 
   Miközben ezeket mondta óvatosan letett a földre,a nyakamba akasztotta a pórázt, és lassan ballagva elindultunk visszafelé az úton. - Aha, gondoltam - majd ezután jön a feketeleves! De, nem, csak szipogott egész úton és halkan kérdezgette: Tücsikém, hát nem jó neked nálunk?- A lakásban friss vizet adott, és simogatott, és sírt. Ugyan mit sír ez én miattam? Miattam, egy menhelyi kutya miatt?! Ugyan már!- Aztán lassan megértettem a családi beszélgetésből,hogy a Mama már soha többet nem jön értem. – Akkor most mi legyen ezzel a kutyával, el kéne dönteni?   Hirdessük, vagy ne, az örökbe fogadható kutyák között, vagy megtartjátok?- Nem tudom, annyira nehezen szokja meg nálunk, talán egy fiatalabb, sportosabb gazdi kellene neki, én már túl öreg vagyok ehhez a kutyához. – Jó, akkor továbbra is gazdikereső. 
 – Én, gazdikereső, ugyan már, hát van nekem gazdám!- Van nekem gazdám? Tényleg, mi az a gazda, nekem csak a Mama volt. A Mama, aki már nincs. Mi lesz velem?-
  Addig is vissza kéne vinni a menhelyre!- hallottam. 
– Szerinted jobb helye lenne ott mint nálunk? A rácsok között, idegen kutyák között egy kennelben! Addig itt marad velünk,  amíg új gazdát nem találnak neki!
- Aztán egy napon látogató jött, fiatal sportos, a másik kutyája mellé keresett egy társat. Amikor jött, éppen egy újabb szökésből tértünk vissza az ideiglenes mamával. – Jó napot kívánok! Igen, a kiskutya miatt. - Hát látja, nagyon sportos, azt hiszem még egy-két szökés és én leszek az idei év senior iron ladije! Minden nap van miért futnom!- Nevettek! Megszaglásztam a fiatalembert, jó kutyás szaga volt, de azért nem mennék vele! Második kutyának! Ugyan már!- húzódtam ideiglenes Mama mellé.
 - Ha nem kellene ennyit futnom utána nagyon szívesen megtartanám magamnak. Ugye Tücsi, akkor te lennél az igazán nekem való kutya, ha nem volnál ilyen szökős!- 
 Aztán teltek, múltak a napok. Minden nappal jobban éreztem, hogy jó helyen vagyok én itt. Jöttek a kertbe kutyahaverok. Sőt minden nap nálunk volt egy kölyök tacskó. Ó, a  kis bamba, kezdetben alig lehetett vele játszani, folyton megijedt a zajoktól, futni is alig tudott, csak totyogott utánam. Ő ugyan csak napközizni járt hozzánk, de már nem voltam egyedül és így nem is akartam annyira megszökni. Tacsihaver mesélt nekem a nagykutya falkájáról. Hittem is meg nem is. Aztán egy szép napon megjelent a kertünkben két hosszúlábú gyönyörűséges vizslával. Nem akartam hinni a szememnek! Hát ennek a kis vakarcsnak tényleg saját falkája van!
 Csak álltam és bámultam - Istenem, vajon befogadnának engem is?-  Jöttek, mit jöttek, vonultak felém, én bátortalanul meglengettem a farkam, miközben azon gondolkodtam, ha mégsem akarnának a barátaim lenni hirtelenjében merre menekülhetek két ekkora kutya elől. És láss csudát a nagyobbik egy barátságos farok csóvintással fogadta a köszönésemet. Közelebb jött megszagolgatott és már hívott is játszani. Futottunk, kergetőztünk, bújócskáztunk a bokrok között. Istenem, de boldog voltam! Befogadtak! Van falkám! Van családom! És ekkor úgy döntöttem, hogy én már nem akarok többé ideiglenes lenni, én örökre itt akarok maradni!  
2.
  Egy napon megfogták a plédemet betették az autóba, rám adták a pórázt és beültettek a hátsó ülésre. Mi ez? Mi történik? Nem akarok innen elmenni! Hová visznek! Ideiglenes mama beült mellém és sokáig nem szólt semmit csak simogatott, ölelgetett. Én reszkettem, nem értettem mi történik, hiszen én már nem akarok többet innen elmenni. Összekucorodtam, lehunytam a szemem, meg akartam halni. Az autó elindult, hosszú idő után megállt egy kis házikó előtt. Itt kiszálltunk. Friss virágillat volt a levegőben, idegen kutyaugatás hallatszott. Féltem, mi lesz velem most? Itt hagynak, ezen az idegen helyen? Kinyílt a ház ajtaja, odabent leterítették a pokrócomat, elővették a kocsiból a tálkámat, enni-inni adtak és azt mondták most itt maradunk pár napig. Megmutatták a helyem a kandalló mellett. Idegen emberek jöttek, eleinte megugattam őket, de mondták, hogy nem kell, a szomszédokat nyugodtan beengedhetem ugatás nélkül is. Jó volt ez a néhány nap ott vidéken!
   A ház mögött rétek, fás-bokros ligetek váltották egymást, ahol nagyokat lehetett sétálni. Még fácánt és nyulat is kergettem. Sőt, ha a gazdi korán felkelt, kimentünk a mezőre ott még szarvasokat is láttunk, amint a folyó felé igyekeztek virradatkor. Csodás volt ez a pár nap, de még mindig nem értettem miért hoztak ide, mi fog velem történni.  Figyeltem a környékbeli kutyák ugatását, hátha megtudok belőle valamit. Kiderült, hogy nem is olyan messze egy egész falkányi hozzám hasonló kutya lakik, gondoltam azért hoztak ide, hogy csatlakozzam ahhoz a falkához.  Hát, ha így van, legyen így! Nem vártam meg, amíg bemutatnak nekik, az első adandó alkalommal átfurakodtam a kerítésen, hogy megnézzem magamnak azt a falkát. Volt nagy kutyaugatás, acsarkodás, morgás, amikor megjelentem az idegen portán. -Na, úgy látszik ezek ott nem éppen rám vártak! -Iszkoltam is vissza gyorsan. Idimami meg sírva, nevetve kapott fel mindjárt az ölébe. Aztán pár nap után megint autóztunk egy jó nagyot. A félelem még mindig bennem volt, hogy vajon most hová visznek, de megérkeztünk a megszokott kertbe, a már jól ismert házhoz. Berohantam a szobába, hogy meggyőződjek róla, itt nem változott semmi, míg távol voltam. A párnám, plédem a helyén, a tálkám is ugyanott ahol hagytam. De jó! Alaposan körbenéztem, tényleg semmi nem változott, még a képek is ugyanott vannak a falon. Na, a képek, eddig sosem figyeltem őket, de most megragadta a pillantásomat az egyik. Egy kutya volt rajta, egy tacskó, pont egy olyan bokor előtt üldögélt, mint amilyen kint van a kertben. Leültem a kép elé és fejemet forgatva nézegettem. Ki lehet ez a kutya, aki az én kertemben, az én bokrom előtt üldögélve bámul rám a képről? Nem mondom jó kiállású eb, én még csak meg sem közelítem szépségben, bár az én ereimben is csordogál némi tacskóvér, de közel sem vagyok olyan délceg és úri kinézetű, mint az ott a képen. Kicsit el is szontyolodtam emiatt.
 - Mit nézel Tücsikém? –huppant a fotelba Mami. - Lajost nézed?- kérdezte. Tudod ő Lajos- mutatott a képre-, talált kutya volt. Tizenhat évig hűségesen szolgált itt előtted. Mindig a birsalmabokor tövében napozott, és ősszel mikor megértek a birsalmák mindig leszüretelte őket. Sose tudtam meg mit szeretett azon a fanyar gyümölcsön. Talán azt gondolta, hogy valamiféle fura teniszlabdák nőnek a bokron, mert labdázni azt nagyon szeretett. Oda temettük a kedvenc helyére, a bokor tövébe, én meg bánatomban festettem róla ezt a képet, hogy még most is együtt lehessünk- mondta elfátyolosodott szemmel.
   Most én, a menhelyi kutya, itt ülök  a fotel lábánál, hallgatom ezt a történetet, nézem a délceg tacskót a képen, nyalogatom a Mami kezét, és már tudom, hogy soha többet nem akarok innen elmenni.