Az ember, ha ilyen előszófélét ír írásai elé, sorsszerű dolgokat keres az életében. Természetesen ez mindig erőltetett, s nem mentes bizonyos egoizmustól sem.

1958. augusztus 31.-én születtem Nyíregyházán. A kilencedik hónapra vártak, a nyolcadikban jöttem.

Az orvosok szerint az is csoda volt, hogy megmaradtam. Amikor születtem, már haldoklott a nyár. Hároméves koromig nagymamámnál nevelkedtem, ő mesélte, hogy egyszer játék közben minden ok nélkül elvágódtam, s csak két-három óra múlva tértem magamhoz. Az orvosok nem tudták mivel magyarázni az esetet.

1961.-től Miskolcon élünk. Itt jártam általánosba és gimnáziumba is. Viszonylag könnyedén és jól tanultam. Mindig szerettem az irodalmat, de koncentráltan ez csak a katonaságnál jelentkezett.

Az addigi életemet így lehetne összefoglalni: " az élete kirakatból bámultam, ez a múltam ".

Ebből a biztonságos környezetből szakított ki a katonaság. Ez sehol sem egy leányálom, de Kalocsán a Forradalmi Ezredben különösen nem az. Ez a világ szinte kényszerített, hogy a könyvek felé forduljak. A versekben kerestem menedéket.

Közben voltak "irodalmi" találkozások, melyek így utólag szintén sorsszerűeknek tűnnek. Itt elsősorban Pilinszky Jánosra, Serfőző Simonra és Bella Istvánra gondolok. Ezek mindenképpen hasznosak voltak. Alkotó bírálatuk és rokonszenvük sokat segített.

Gyerekverseket első kislányom születése (1984) óta írok, kis túlzással szinte a hozzáírt versek tanították meg vele az első magyar szavakat. Azóta már unkáimnak, unokáimról írok.