A vén diófa 14. meséje

A vén diófa 14. meséje.

- Ébren vagy már? Jót aludtál? Nézd a nap is hamarabb kelt fel!                                   

- Ébresztgette  a kicsi a nagyot. A vén diófa mosolyogva nyújtóztatta elgémberedett tagjait.

- Te is érzed ezt a zsiborgást az ágaidban? - kérdezte a csemetét.

- Igen! Úgy viszket, és olyan, mintha hangyák mászkálnának benne. - válaszolta a kis fa.

- Az jó! Az nagyon jó! - örült meg a vén diófa. - Már beindult a keringésünk.

- Milyen keringésünk? És hova indult? - tudakolta a kicsi.

- Az úgy van, hogy a hó olvadni kezdett, és a föld is felengedett a fagy fogságából. Így az elolvadt hó víz formájában szivárog lefelé. A gyökereink pedig ezt a vizet elkezdték felszívni, majd ez a nedvesség szállítódik felfelé, egészen az ágaink végéig. - magyarázta a vén diófa. Ez azt jelenti, hogy túléltük a telet, és hamarosan újra lesznek leveleink!

- Jaj de jó! Újra lesznek leveleim! - örvendezett a kicsi. - Már alig várom! Ja, és mesélsz tovább?  Mi történt az elkésett kis fiúval?

- Igen, igen. - kezdte a nagy fa. - Hát ez a kócos kisfiú már az első nap elkésett. Mivel nem mert bemenni az osztályba, inkább leült ide a padra. Itt lóbázta a lábait. Aztán egyszer csak megszólalt.

- Nini! Mókusok! - szájtátva bámulta őket. - De szeretném megsimogatni őket! - gondolta magában. És a következő pillanatban már mászott is fel az ágaimra. Mondhatom nagyon ügyes kis fiú volt. Ment a mókusok után. Gondolhatod, hogy azok még aznap összepakoltak, és egy-egy mogyoróval a szájukban el is költöztek.  A kis rosszcsont, csak a legmagasabb ágam tövében eszmélt fel rá, hogy hova jutott. Erősen kapaszkodott, átölelve a törzsemet. Bár nagyon félt, a látványt nagyon élvezte. Ilyen messzire még sohasem látott el.

- De hogy jutott le a kis fiú? - kérdezte a csemete.

- Végül kicsengettek, és a gyerekek kitódultak az udvarra. Most már nagyobb volt a ricsaj. Elővették az uzsonnájukat, és azt majszolták. Volt aki zsíros kenyeret hozott, volt aki lekvárosat, mások almát kenyérrel. Az egyik kis lány felmutatott rám.

- Nézzétek! milyen szép ez a diófa! - és ekkor a gyerekek észre vették a fa tetején a kis fiút.

- Gyerek a fa tetején! - kiáltották egyszerre. Erre Matild tanító néni, és Kázmér tanító bácsi is kilépett. És tényleg ott kapaszkodott egy kis fiú a legmagasabb ágon.

- Szóval ő lehet a hiányzó tanuló. - mondta Kázmér. - Hogy hívnak fiam? - kérdezte a kapaszkodó kócos kis fiút.

- Gyuri vagyok. - mondta a nebuló, és tovább kapaszkodott.

- Gyuri! Gyere le a fáról! - kiáltott rá Matild néni.

- Nem tudok lemenni! - szipogta a kis fiú.

- De hogy hozzuk le onnan? - vakarta a fejét Kázmér tanító bácsi. A létrát elvitték Kálmánék a lovas kocsival kölcsönbe.

- Jól vagy? - kiáltott fel a tanító néni.

- Igen! - kiáltott vissza a kis fiú.

- Mindjárt kiszabadítunk, ne félj! - mondta Kázmér tanító bácsi. - Csak még nem tudom hogyan! - tette hozzá halkan, erősen gondolkodva. - Na gyerekek! gyertek segíteni! Kihozzuk a nagy asztalt, a tetejére is teszünk egyet, annak a tetejére meg széket! Hátha úgy már letudom hozni ezt a kis rosszcsontot. - és megépítették a létrát asztalból, és székből. Lent fogta az alsó asztal négy sarkát négy gyerek, arra az asztalra felállt négy gyerek, és ők meg a második asztalt fogták. Matild tanító néni a kezét tördelte izgalmában, hogy nehogy baj legyen. Végül Kázmér tanító bácsinak sikerült lehozni a kis fiút. A tanító néni örömében megölelte a fa mászó gyerkőcöt, aztán ránézett:

  - Hát te nem tudod, hogy az órákat nem a fán tartjuk, hanem bent az osztályban? - kérdezte szelíden. A gyerekek felszabadultan felnevettek, és nagyon örültek, hogy Gyurika végül épségben lekerült a fáról. Aztán a tanító néni kézen fogta, és bevezette az osztályba. - Most büntetésből a leghátsó padban fogsz egyedül ülni. - mondta szeretettel a fiúcskának. - Egészen addig, amíg be nem bizonyítod, hogy jól tudsz viselkedni! - Jó leszek! - ígérte Gyurika. Örült, hogy már az osztályban lehet biztonságban. Kázmér tanító bácsi a homlokát törölve jegyezte meg:

- Na ez is jól kezdődik! És ez még csak az első nap volt. - sóhajtotta elcsigázottan.

- És sikerült Gyurikának bizonyítani? - kérdezte együttérzőn a kis csemete. - És mi lett a két krumplival? - kíváncsiskodott tovább.

- Hát Gyurika nagyon akart bizonyítani, de valahogy sosem úgy sült el semmi, ahogy ő akarta. És hogy mi lett a krumplikkal? Arról majd holnap!