A vén diófa 5. meséje - Eszti-mami meséje

A vén diófa 5. meséje - Eszti-mami meséje.

Reggel aztán a felkelő nap sugarai hajtogatták fel a puha pára paplan széleit a vén diófa, és a kis csemete lombjáról. A nap már később ébresztett, és hamarabb tért nyugovóra. A táj álmosabbá vált, tovább nyújtózkodott. A haragoszöld, nyári színek kezdtek megszelídülni, és melegebb puhább árnyalatokba öltöztek a levelek, bokrokon és fákon egyaránt. Márton gazda talicskával tolta be a kertből a beérett takarmány tököket. Egyet be is dobott a disznóknak, amit aztán visítva, örömmel csámcsogva ettek meg. A többit a verembe vitte le, hogy később is legyen a disznóknak eleség. A gazdasszony kint a nagy üstben szilva lekvárt főzött. Az üst alatt a tűz már parázslott, a parázsló fa hőjétől rotyogott a lekvár az üstben. Egy óriási fakanállal kavargatta meg óvatosan. Aztán üvegekbe rakta, majd az üvegeket egy ládába, és végül toll paplannal letakarta az egészet. Mikor kihűltek az üvegek, bevitte őket a kamrába. Ebben Mártika is segített. A krumplit már felszedték, az is a veremben pihent. Márton gazda azt tervezte, hogy a hétvégén kimennek a piacra, visznek a termésből, hátha sikerül eladni. A pénzből, amit kapnak érte, abból pedig jó lenne cipőt, ruhát, kabátot venni. Felpakoltak a lovas kocsira. Tettek fel néhány üveg lekvárt, sajtot, túrót, vittek diót, tököt. Vittek még kosárban két tyúkot, egy ketrecben két malackát, és egy fából készült talicskát, amit a gazda faragott, szögelt össze amikor volt egy kis szabad ideje. Miután felpakoltak hátulra, ők is felültek a bakra előre. A lovas kocsi zötyögve pattogott a földes úton. A ló szépen, egyenletesen húzta a kocsit. Nagyon korán indultak, így Mártika betakarózva szendergett apukája és anyukája között. Mikor odaértek, álmosan nyitotta ki a szemét. A piacon már sokan voltak. Mindenki árulta a portékáját.

- Kosarat vegyenek! Erős füles kosarat, garabolyt tessék! - harsogta egy asszonyság.

 - Itt a török méz! Vegyék! Vigyék! Egyék! - kinálta a finomságot egy öreg apó.

- Libát tessék! Libát tessék! - mutogatta libáit egy másik asszony. Márton gazdáék is kipakolták az áruikat a földre terített vastag pokrócra. Mártika csak nézte a sokaságot. Nem volt hozzá szokva ilyen sok emberhez. Félve bújt anyukája köténye mögé. Végül mindent eladtak. Így most a kapott pénzből elindultak ruhát cipőt nézni télre. A gazdasszony kapott egy szépen hímzett meleg vállkendőt, a gazdának találtak egy új bőr csizmát, Mártika meg kapott egy kis piros szövet kabátot, fejkendőt, és egy meleg bőr cipellőt. Mivel ügyesen segített anyukájának árulni, kapott még egy kakasos nyalókát is. A többi pénzt félre rakták későbbre. Mindenki megelégedve ült fel a lovas kocsira. De ekkor egy idős ember lépett oda hozzájuk.

- Nem kell maguknak egy kis puli? A többi már elkelt, csak ez a legkisebb maradt. Kicsit visszamaradt a többiektől, de ha rendesen bánnak vele, hamar kikupálódik!  - nézett az öreg, Márton gazdára. A gazdasszony is kérőn nézett a gazdára, mert megsajnálta szegény kis párát, meg az öreget is, meg a kiskutya után sóvárgó kislányt is.

- Csak egy üveg lekvárt tudunk adni érte, ha úgy jó, akkor áll a vásár! - mondta Márton gazda.

- Áll a vásár! - mondta az öreg! Így került a családhoz a kis csapzott puli, egy üveg lekvárért cserébe. Mártika boldogan utazott hazafelé, ölében a reszkető kiskutyával, és nyalókával a kezében. Ilyen szép napja már régen volt.

 - Na Mártika! Mától a te feladatod lesz gondozni ezt a szegény kis jószágot! - mondta az apa, és jókedvűen kocsikáztak hazafelé. Ezt mind Mártikától tudom, aki mindent elmesélt itt az árnyékomban, miközben a kis pulit pátyolgatta.

- És mi lett a kis pulival? Tudott róla gondoskodni Mártika?

 - Őszintén szólva, elég sok kalamajkát okozott a kis kutyus. De erről majd holnap mesélek. - mondta ásítva az öreg diófa.

- Mindig csak holnap… motyogta a kis csemete félálomban.