A vén diófa 8. meséje

A vén diófa 8. meséje.

Másnap reggel  a kis fa ásítva nyújtózkodva nézett a vén diófára. A nagy fa is ébren volt már.

- Észre sem vettem, hogy mikor aludtam el. - mondta a csemete elgondolkodva. Már a kis fa is lelassult, álmosabb, aluszékonyabb lett. Most kicsit félve nézett szét. Maga alatt megint látott egy két lehullott levelet. A vén diófa alatt is bőven volt már.

- Jaj, hát kezdődik. - szólalt meg a csemete.

- Igen, kezdődik. De nézz csak szét! Milyen színpompás világot látsz magad körül! És a te levél ruhácskád is egyre szebb már! Most, hogy a vén diófa ágairól egyre több levél lehullott, amellett, hogy a lomb koronája neki is gyönyörű  színekben pompázott, láthatóvá vált fent az egyik vastag ágán egy odú.

- Ne haragudj, de az milyen lyuk a törzseden? - kérdezte meglepődve a kis diófa. - Nem fúj bele a szél? Nem fáj ott neked?

- Hát az úgy volt, kezdett bele a nagy fa, hogy sok évvel ezelőtt, egy kis betolakodó kukac beférkőzött a kérgem alá. Na az, kellemetlen volt. Rágcsált, motoszkált károkat okozott a törzsemben. Miatta elszáradt egy ágam is. Aztán egyik napon, meglátogatott egy fadoktor.

- Ki az a fadoktor? Mi volt a bajod? Megfáztál? - érdeklődött a kis kíváncsi fa.

- Én nem panaszkodtam senkinek, de a harkály, a fák doktora, minden fát sorra kerít, és  megvizsgál. Le-fel ugrál a fák törzsén, teljesen körbe járja, meghallgatja, hogy nincs-e egy elbújt pondró a kéreg alatt. Addig kopogtat, amíg a kongásból kideríti, hogy hol bújik meg a betolakodó. Na ő látogatott meg engem. Szakszerűen neki is látott, csak úgy visszhangzott a kopácsolása. De nem volt könnyű dolga. Ez a kis pondró úgy el volt bújva, hogy egy jó nagy lyukat kellett ahhoz fúrni, hogy kiemelje onnan. És pont ez volt az ő fizetsége.

- Micsoda? A pondró? - kérdezte a csemete.

 - Persze! Az az ebédje. - válaszolta a nagy fa. A kis fa most megint megvizsgálta magát.           -  Remélem nekem nincs ilyen potya lakóm. - mondta aggódva. - És aztán mi történt azzal a lyukkal, amit a harkály vájt? - érdeklődött a kicsi.

- Hát az bizony azon az őszön történt, amikor kiderült, hogy Márton gazda elköltözik a családjával együtt. Mindent felpakoltak a lovas kocsira.

- Még a kis kutyát is?

- Igen.

- Még a kutyus házát is?

- Igen. Mindent elköltöztettek, még az állatokat is. Mielőtt elindultak, Márton gazda, és Mártika is átöleltek. A gazdasszony végig simította a törzsemet. Könnyes szemmel mondták, hogy mennyire szerettek itt lakni, és hogy nagyon fogok hiányozni.

- És a padot nem vitték el? - nézett párába burkolózva a kis csemete.

 - Nagy örömömre, az itt maradt. Megkértek, hogy továbbra is vigyázzak rá. Aztán felültek a kocsira és elhajtottak. Mártika még nagyon sokáig nézett hátra, és integetett a kis katicás zsebkendőjével. Ezt a látványt soha nem felejtem el. - mondta szomorkásan a vén diófa. - Innentől mindennap a bezárt üres házat , és az üres udvart láttam csak. Még az a rosszcsont kis kutya is hiányzott. Ezért örültem nagyon a harkály látogatásának. Aztán mikor a fadoktor is elment, egyszer csak ismét látogatóim érkeztek.

- Vissza jött Csonti? - örült meg a kis fa. Nem, nem ő jött. Hanem egy mókus házaspár. Jól körbe szaladgáltak, körbe néztek. Mit mondjak, nagyon jól esett a látogatásuk. A vörös selymes bundájuk a bolyhos farkincájuk, és a gyors futkározásuk miatt nagyon megkedveltem őket. Alaposan megnézték az odút, és megfelelőnek ítélték. Még alakítottak rajta, kibélelték, és be is költöztek. Élelmük persze volt bőségesen. Hiszen tele volt a föld a lehullott diókkal. Igazán nem kellett éhezniük. Mikorra beraktároztak egy csomó diót, bebújtak az odúba, és legközelebb csak tavasszal láttam őket. Egész télen bent aludtak összebújva.

- Hát akkor elég magányos lehettél. - állapította meg a kis fa.

- Az igaz, de nem sokáig. - mondta sokat sejtetően a vén dió.

- Miért? Mi történt? Vissza jöttek Mártikáék? - kérdezte vidáman a kis dió.

- Nem, nem ők. Hogy mi is történt pontosan, azt majd holnap folytatjuk! - ígérte az öreg fa.

- Most biztosan nem fogok tudni aludni, olyan kíváncsi vagyok!

- mondta kicsit duzzogva a kis csemete. De az esti langyos őszi szél mégis hamar elringatta.