A vén diófa újabb meséi 2. rész

A vén diófa újabb meséi 2. rész.

Reggel együtt ébredt a két diófa.

- Te hány csillagot számoltál meg este? - kérdezte a csemete.

- Én, ötig jutottam. - gondolkodott a vén diófa. - És te? kérdezte a kicsit.

- Én százötig számoltam, de aztán már káprázott a szemem a rengeteg ragyogó fényű csillagtól. Igaz, hogy elhatároztam, hogy én bizony nem alszok, de aztán valahogy mégis lecsukódott a szemem. - mesélte a kis huncut csemete. - Viszont ma este biztos,hogy mindet megszámolom! - mondta határozottan.   

- Egyébként, most miért nem lehet egyet sem látni? - Hova tűntek a csillagok? - vizsgálta az eget hosszasan a kicsi.

- A csillagok nem tűnnek el! Ilyenkor nappal is ott vannak, csak a nap erősen világít, és ezért ezeknek a kis égitesteknek a parányi fénye nem látható. Majd este újra feltűnnek. - magyarázta az öreg diófa.

- Akkor jó! - nyugodott meg a kicsi. - Folytatod a mesét? - nézett a vén diófára.

- Ja, persze! Folytatom! Az úgy volt, hogy teltek a hetek és a hónapok, és Panka nem vette elő a gólyalábakat. Tulajdonképpen meg is feledkezett róluk. Hanem egyik délelőtt, amikor a gyerekek a szünetben játszottak, egyszer csak Pistike jajgató madár csipogást hallott. Szaladt Gyuri tanító bácsihoz, hogy biztos baj van, mert már tegnap is hallotta, onnan a mellék épület tetejétől ezt a hangot. A tanító bácsi oda sietett, nyomában a gyerek sereggel. Látszódott, hogy a nagy eső kimosott egy madárfészket a tető alól, és valószínűleg egy kis fióka megmenekült, de bebújt a tető alatti résbe, és onnan sír segítség után. A szülei már nem tudtak így gondoskodni róla. Gyuri tanító bácsi nagy nehezen elérte a lyukat, de nem bírt benyúlni a kismadár után, mert a lyuk kicsi volt, a tanító bácsi keze pedig nem fért be.

- Hát sajnos gyerekek, nem tudom kiszabadítani! - mondta szomorúan.

- De akkor elfog pusztulni szegényke! - mondta Pistike, és a többi gyerek is. - Valahogy csak meg kellene menteni! - jegyezte meg Juci tanító néni is aggódva. Ekkor Pankának eszébe jutott valami.

- Mindjárt jövök! - mondta, és elszaladt. Pár perc múlva már a rég elfeledett gólyalábakon jelent meg. Oda lépegetett a tetőhöz, és pont elérte azt a rést, amibe lapult a kis csőrös. Látta a lyukba bújó madárkát, aki most csendben nézett kifelé, a kis gomb szemeivel.

- Ne félj! - mondta csendes, kedves hangon Panka. - Megmentünk! Nem hagyjuk, hogy elpusztulj! - és lassan, nagyon lassan nyúlt a kismadár felé. Pontosan befért a kislány keze, és óvatosan megfogta a kis remegő testű tollas jószágot.

- Megvan! - nézett a többiekre fülig érő mosollyal az arcán. Addigra már Juci tanító néni szerzett valahonnan egy régi kalitkát. Tettek bele fészeknek valót, hogy puha és meleg legyen neki odabent. Majd Juci szépen betette a madárkát új otthonába. Most mindenki fellélegzett. Megmenekült! És a gyerekek ugrándozva lelkesen követték Pankát, a gólyalábas madármentő kislányt.

- Éljen Panka! - mondták örvendezve. A kislány elpirulva csatolta le lábáról a fa gólyalábakat. De már nem dugta el. Gyuri tanító bácsi is örömmel állapította meg, hogy nem veszett el, csak “valamiért” pihent egy eldugott sarokban.

- De mi lett a kismadárral? Nem pusztult el? Ki gondozta? Nem sírt az anyukája után? - kérdezte aggódva a csemete.

- Nem pusztult el! Juci tanító néni bevitte az osztályba, és a hátsó sarokban egy hokedlire tették a kalitkát. Ezt letakarták egy terítővel, hogy a madárka ne féljen. Ő lett az osztály kedvence. Innentől aztán nem kellett a gyerekeket csitítani, hogy csendesebbek legyenek, ne kiabáljanak, mert mindenki féltette a kis tollast. Juci tanító néni mindennapra kijelölt kettő gyereket, akik gondoskodtak róla. Tiszta vizet kellett tenni az itatójába, és megetetni. Egyik nap főtt tojást hoztak neki, másik nap reszelt sárgarépát, harmadik nap kölest. De Pistike ezeken felül mindig gondoskodott valamilyen kis kukacról, vagy lárváról. Ezt a kismadár nagyon szerette. Így aztán gyönyörűen fejlődött, és már a szárnyait próbálgatta. Egyre kevesebbszer kellett letakarni, mert már nem félt a gyerekektől. Sőt egyszer amikor Panka gondoskodott róla az órák közti szünetben, kicsit kiengedte az osztályterembe, hogy tudja gyakorolni a repülést. Először neki-neki repült néhány dolognak, és a földről kellett összeszedni, de aztán már gyönyörűen tudott röpködni, kikerülve az akadályokat. De enni mindig vissza tért a kalitkájába. Ilyenkor lehetett becsukni az ajtaját.

- De jó, hogy megmenekült! - örvendezett a kis fa. - De akkor mindig ott lakott? Az osztályteremben? És nem félt amikor mindenki hazament? - kíváncsiskodott tovább a kicsi. - én most már mókust is szeretnék, meg kis madarat is! - tette hozzá még vágyakozva a kicsi. De erre már nem kapott választ. A vén diófa mélyen szundikált mellette.

- Hát jó! - jegyezte meg a kis fa. - Akkor most egyedül kell csillagokat számolnom. - sóhajtotta, és aztán őt is elnyomta az álom.