Az öreg vízimalom titka 1. rész. - Eszti-mami meséje

Az öreg vízimalom titka 1. rész. - Eszti-mami meséje.

A rég múlt időkben, amikor még lóval, és szekérrel közlekedtek az emberek, egy erős, és bátor legény belevágott az ismeretlenbe. Gondolta elszegődik valahol, hogy tudja segíteni szegény, és beteg édesanyját. Nem volt semmije, csak egy tarisznyája, amiben kenyér, szalonna, és hagyma volt. Gyalogolt a messzi faluból, árkon bokron, erdőn, mezőn keresztül. Mígnem beérkezett egy kicsi faluba. Bekopogott a kovácsmesterhez, hátha kaphatna munkát. A kovácsmester széttárta a karjait, hogy mostanában neki se nagyon van, hosszútávra nem tudja alkalmazni.

De ha segít neki ezt a lovat megpatkolni, akkor kap szállást egy éjszakára, meg vacsorát. Látta a kovács, hogy ügyes a legény, jól fogta a ló lábát, gyorsan beletanult, hogy melyik szerszám mire való.

- Na te legény! Hogy hívnak? - kérdezte a nap végén tőle a kovács.

- Regő a az én becsületes nevem! - felelte a vándor.

- Aztán énekelni tudsz-e Regő? - tette fel a nagy kérdést a mester. Na erre a legény vakarta a fejét. Nem értette, hogy hogy van kapcsolatban a kovácsmesterség az énekléssel. De aztán rákezdett a kedvenc nótájára. A kovács pedig meg volt elégedve a legény ének tudásával.

- Na te nótás! Felfogadlak inasnak! - nyújtotta a kovácsmester Regő felé a kezét. Regő belecsapta a kovács kérges erős tenyerébe az övét, aztán a következő pillanatban fel is szisszent. De ezt nagyon halkan, és visszafojtva tette, nehogy kitudódjék, hogy ő ilyen gyenge fájú lenne. Na, kapott a legény vacsorát, és fekhelyet a jó illatú tehén istállóban, egy szalmával kitömött matracon. Kapott egy gyertyát is, amit nagyon be kellett osztania, mert csak két hét múlva kapott másikat. A gyertya fényénél írt az édesanyjának egy rövid levelet, hogy ne nyugtalankodjék, jó helye van, mától a kovácsmester inassá fogadta. Így lesz étele, itala, és lesz hol lehajtani a fejét. Bimbó, a tehén hosszasan és mozdulatlanul nézte az új lakót, akinek az arcára sárga pislákoló fényt vetett a gyertya lángja. De aztán nem bámulta tovább a jámbor állat a legényt, inkább tovább folytatta a kérődzést. Hajnalban Bimbó ébresztette az inast, egy hatalmas elnyújtott bőgéssel. Még jó, hogy csak egy matracon feküdt az inas, mert így nem esett nagyot az ijedtségtől, ami álmában érte. A kovács már a műhelyben várta.

- Na de innentől aztán nótaszóval menjen ám a munka! Szólt rá a mester a tanoncra. Majd kiosztott neki is egy vastag bőrkötényt, és rábízta a műhely takarítását. A legény dalolva neki is látott a munkának. Aztán szép sorban jelentkeztek a kuncsaftok. Két megtermett paraszt ember jött, hogy a kovács kalapálja ki az elgörbült lapátot, kaszát, hogy tudjanak mivel dolgozni a földeken. Amíg a kovács, meg az inas patkolták a szomszéd faluból érkezők lovát, ment a beszélgetés is. Itt most volt idő megbeszélni, hogy kivel mi történt. Ki ment férjhez, kinek ellett meg a tehene, vagy kinek verte el a jég a gabonáját.

- Hej, jut eszembe Gyula! Te kihez viszed a búzádat őröltetni? - kérdezte Béla a szomszéd faluból.

- Miért? Az erdei vízimalom már nem üzemel? - kérdezett vissza Gyula, aki a kaszát jött kikalapáltatni.

- Nincs annak már gazdája régóta. Valami elromlott a malomban, aztán nem tudták megjavítani. Így végül elköltözött belőle a molnár is. Most is üresen áll. Az inas legény serényen dolgozott, de közben figyelte az emberek beszélgetését.   

- Nincs molnár? Üresen áll a malom? Na mindegy. - gondolta magában. Mert hogy a kovács hívta kalapálni az inast. És ahogy szépen, felváltva kalapáltak, az üllő, csengő bongó hangon ritmusos dallamával betöltötte az egész falut. És Regő csak most jött rá, hogy mi köze a nótázásnak a kovácsmesterséghez. Nagyon figyelni kellett, hogy megfelelő időben, ritmusra üssön a vasdarabra a mester után az inas. Mivel Regő jól tudott énekelni, és volt ritmus érzéke, szépen tudott együtt dolgozni a mesterrel. Így aztán egykettőre kitanulta a szakmát. Mikor letelt az ideje, kapott egy kis fizetséget, két szál gyertyát, egy cipót, egy szelet szalonnával. Miután elbúcsúzott Bimbótól, a lakótársától, újra nyakába vehette a vándor élet hosszú kanyargós útjait. Menet közben mellé szegült egy kóbor kutyus, és nem tágított Regő mellől.

- Hát te, jól meggondoltad? - kérdezte a vándor egy nagy kövön pihenve a kutyustól. A kóbór kutyus loncsos farkát csóválva jelezte, hogy Regőt gazdájává fogadta, bárhova menjen is, elkíséri. A tarisznyáját szagolgatva pedig jelezte, hogy igazán megkínálhatná egy kis ebéddel, ha már így társak lettek. Miután ettek pár falatot, nekiindultak.

- Na most vajon merre visz az utunk? Hova fogunk vetődni? - nézett kérdőn a legény újdonsült barátjára.  De a kutyus szó nélkül baktatott mellette.

Folyt. köv.