Az öreg vízimalom titka 3. rész

Az öreg vízimalom titka 3. rész.

Másnap hajnalban az erdei madárkórus elhatározta, hogy mindenképpen azonnal felébreszti a lomb alatti fészekben szunyókáló Regőt. Ezért aztán olyan éles madár hangversenybe kezdtek, mintha az életük múlna azon, hogy a legény felkel-e. És valóban, a legény a szemét dörzsölve nézett szét, hogy mi ez lárma. Aztán megnyugodva tapasztalta, hogy ez a madárének neki szól, és hogy nem is lárma, hanem szívből jövő boldog csicsergés. És ekkor jelent meg Loncsos. Most aztán olyan loncsosan, ahogy még eddig senki nem látta.

- Hát te meg hol jártál hajnalok hajnalán? - kérdezte csodálkozva a vizes, és sáros négylábút. A sáros kutyus próbálta elmesélni, hogy őt “direkt” felébresztette álmából egy nyuszi, aki pont erre baktatott. És hát sajnos muszáj volt őt móresre tanítani. Ezért aztán Loncsos el akarta kapni, hogy megmagyarázza a tapsifülesnek, hogy máskor gondolja meg jobban, hogy kit ébreszt fel. Csak az volt a baj, hogy a nyuszi nagyon gyors volt, és úgy cikázott, mint a villám.

- De végig a nyomában voltam! - mesélte a szemével izgatottan a kutyus. - Csak aztán bebújt egy üregbe, és hiába ástam, nem értem el! - toldotta meg egy nyüszítéssel a meséje végét a megfuttatott, és aztán hoppon maradt kutyus.

- Jó, jó! De máskor ne mászkálj el! Most hogy nézel ki? - korholta Regő a csupa sár kutyust. Végül felkerekedtek, és hosszas gyaloglás után, rátaláltak egy békésen csörgedező kis patakra. A nap már igen melegen sütött, és Regő jónak látta itt megpihenni. Szomjukat oltották a friss vízből, majd meg is mosakodtak. Aminek az egyikőjük nem örült annyira, mert nem önszántából került a vízbe. Ugyanis amikor Loncsos a köveken lépegetett, egy kis halat kísérgetve, Regő bele penderítette a kutyust a vízbe. Loncsos azonnal kiugrott, és már rázta is le a bundájáról a vizet. De aztán engedelmesen ugrott be gazdája hívó szavára a patakba, és nagy élvezettel ugrasztott szét halat és békát a vízben. Végül Loncsos megtisztulva a sártól, és kosztól, egy teljesen új kutyusként ballagott a gazdája mellett. Regő a kovácsmesternél megszokott módon, nótázva énekelve rótta a gyalogutak unalmas hosszát. Mígnem emberi hangot hallott, és fejsze csattogását. Ahogy közelebb értek, favágók kis csoportjával találták magukat szembe. Regő arca felderült.

- Adjon Isten jó napot! - köszönt a munkásokra. Szó szót követett, és kiderült, hogy van a favágóknál felvétel. Látták, hogy Regő markos legény, és egyre ügyesebben bánik a fejszével. A favágók nagyon keményen dolgoztak. Mire egy fa kidőlt, bizony sokszor kellett nekiereszteni a fejszét. Aztán az ágakat levágni róla, és szép rendben rakásokba rendezni. Este aztán a tűz mellett jobban megismerhették egymást. Kifaggatták a legényt, hogy honnan jött, hová tart. Regő mindent elmesélt, töviről hegyire. De aztán ő is kérdezett:

- hallottak kendék a vízimalomról?

- Hallottunk bizony! - felelték a favágók. Nagyon jó malom volt. Olyan finom lisztet senki nem tudott őrölni mint a vízimolnár.

- De mi lett vele? - érdeklődött a legény.

- Hát azt senki nem tudja biztosan. A malom valamiért nem tudott működni. Olyan hibája lett, amit nem tudtak megjavítani. Meg a molnár is beteg lett. Hátra hagyta a malmát, és elment valamilyen szanatóriumba gyógyíttatni magát. Azt beszélik, hogy van valami titok a malom körül. - tette még hozzá az egyikőjük. - De hogy mi, arról senki nem tud semmit. Na de tegyük el magunkat holnapra, mert még sok munka vár ránk! - javasolta fáradtan a legidősebb favágó. Úgy is tettek. A parázs körül vetettek ágyat maguknak a puszta földön. Ami nem állt másból mint egy leterített zsákból, és egy darab pokrócból. De nem kellett altató a fáradt favágóknak, csak Regő forgolódott, a fejében kavargó gondolatok miatt.