Az öreg vízimalom titka 6. rész

Az öreg vízimalom titka 6. rész.

   Reggel aztán ígéretéhez híven, Regő nekilátott a munkának. Először is, el kellett húznia néhány rönköt az erdőből a malomhoz, abból a négy ölből, amit a favágásért kapott fizetségképpen. A kamrában talált egy fejszét, aminek nagy hasznát vette. Dalolva állt neki a megmunkálandó farönköknek. Csak úgy zengett az erdő a fejsze csattogásától.

Közben Loncsos a környéken csavargott. Mindig volt valami nagyon érdekes szag, vagy éppen egy állat, akit megkellett futtatni. Most is elindult, méghozzá egy ürge nyomát követve. Egészen az ürgelyukig jutott. Az orrát a lyukba dugva izgatott szimatolásba kezdett.

- Tudom, hogy itt vagy! - gondolta izgatottan magában a kutyus! - Mindjárt nyakon csíplek, csak még kicsit ások, és akkor elkaplak! - és mellső lábaival kaparni kezdett. Ez annyira lekötötte, hogy észre sem vette, hogy a csalafinta ürge a labirintus másik lyukán már rég kimenekült. Mire Loncsos nagy sokára ráhagyta az ásást, éppen el is fáradt. A magas fűben keresgélt, és szaglálodott tovább. Csak a fű mozgása árulta el, hogy merre tart. Majd hirtelen befékezett. A bokor alatt, egy őzike feküdt mozdulatlanul. Nemrégen születethetett. Amikor anyukája elment élelmet, meg innivalót szerezni, a kicsinyének mindig meghagyta, hogy maradjon az ágak takarásában, meg se mozduljon, itt várjon rá. Az őzike, szót fogadva anyukájának lapult a bokor alatt, mikor egy kíváncsi orr beszagolt az ágak alá. Most a két orr összeért. Loncsos nagyon meglepődött, hiszen még nem találkozott ilyen aranyos őzsutával. Eszébe sem jutott, hogy nyakon kellene csípni, vagy meg kellene kergetni.

- Hogy te milyen kedves vagy! - nyüszítette izgatottan Loncsos. - Nem félsz itt egyedül?- kérdezte a szemével a kutyus. Az őzike nyugodtan tűrte a kutyus kíváncsiskodását. Meleg barna szemeivel, gyönyörű szempillájával, és fehér pöttyeivel a hátán igazán szívet melengető látvány volt. Ha a kutyus tudott volna olyat, átölelte volna a kis jószágot. De mivel nem tudott, így a gazdájához sietett. Regő annyit látott, hogy Loncsos eszeveszett gyorsasággal fut felé. Nyüszítve mond valamit, az erdő felé néz, aztán a gazdájára, aztán mintha csak futásnak eredne megint az erdő felé, és újra vissza.

- Mutatni akarsz valamit? Mit találtál? Na nézzük! És Regő a kutya után lépett. Loncsos látva, hogy végre követi őt gazdája, bátran mutatta az utat. Végül elérkeztek a bokorhoz. A kis pettyes hátú, még most is ott pihent.

- Jól van Loncsos! Szóval őt találtad! És nem bántottad?! Nagyon okos kutya vagy! - simogatta meg hűséges társát Regő. - De nem is szabad ám bántani! Nemsokára megjön az anyukája, és akkor majd ő gondoskodik róla. Valószínűleg elvezeti innen, még biztonságosabb helyre. De megígérem neked, hogy holnap is megnézzük. És ha valami miatt árván maradt a kis pára, na akkor majd mi fogunk gondoskodni róla! - vezette el onnan Loncsost Regő. Aztán a legény tovább folytatta a fa megmunkálását, és a tető javítását. Hol lent kopácsolt az udvar közepén, hol pedig a tetőn. Addig Loncsos a fárasztó kalandok után az árnyékban pihent.

- Mondhatom nagy segítségemre vagy! - nézett a szunyókáló négylábú felé Regő. De a kutyus, még a füle botját sem mozdította, csak tovább szuszogott kimerülten. Aztán a szorgalmas munkás már a tetőn dolgozott. Hanem ahogy egy elkorhadt lécet cserélt ki, egy újabb bőrerszényt látott a léc alá rejtve.

- Nocsak! Mi lehet ez? - nézett bele kíváncsian a tasakba. Ismét egy kulcsot talált.

- Na még ilyet! - bámulta meglepetten Regő a kulcsot. - Ez vajon most milyen ajtót fog kinyitni?