Dundi dongó kis dongói

Dundi dongó kis dongói.

Egyszer volt, hol nem volt, a tarka rét közepén élt Dundi dongó. Egyik reggel, találkozott, egy gyönyörű dongó lánnyal. Pont ott szorgoskodott a legszebb virágon. Döngicsélve dúdolászott, vidáman röpködött. Közben Dundi csak gyönyörködött a szép dongó lányban, és majd elolvadt, olyan kedves volt a látvány… Azt sem tudta hogyan szólítsa meg. Aztán vett egy nagy levegőt, és bátortalanul így szólt:

- Milyen szép nap a mai…

A dongó lány nem hallott semmit.

- Köhm! - köhintett Dundi. Erre a lány felnézett, és meglátta Dundi Dongót.

- Á! Szép reggelünk van igaz? - kérdezte bájosan.

- Igen, igen… - mondta zavartan a fiú dongó… - Megkérdezhetem, hogy mi a neved?

- Döngicse a nevem, és nem régen költöztem erre a gyönyörű rétre. Még nem ismertem ki magam teljesen.

- Ó hát szívesen körbe vezetlek! Állok rendelkezésedre! Az én nevem, Dundi Dongó. És mutatta is Döngicsének, hogy mit hol talál. Legvégül a saját kis lakosztályát is megmutatta.

- Szép, szép, de még otthonosabbá lehetne tenni. - nézett szét Döngicse… És már el is kezdett rendezkedni…

Hamarosan kihirdették, hogy összeházasodnak, és minden rétlakót várnak szeretettel az esküvőre.

A tücsök és a kabócák zenéltek, a madarak énekeltek, a pillangók egy szép lepke tánccal lepték meg Dundit, és Döngicsét. A Dongó pár nagyon boldog volt. Mindenhova együtt mentek. Aztán egyik reggelen a virágos rét lakói arra ébredtek, hogy Dundiéknál három kis dongó bébi született. Bömbike, Bimbike, és Dömike. Először még nagyon édes kis Dongó bébik voltak, de aztán ahogy cseperedtek, egyre huncutabbak lettek. Már nem volt elég egy bébiszitter, hanem mindhármójuk mellé kellett egy egy. Bömbike reggel miután kinyílt a szeme, óvatosan kibujt az ágyikóból, és máris új kalandokat keresett. Kacagva lecsúszott a levél csúszdán, egy virág közepébe. Igen ám, de a virág éppen a süni hátára volt szúrva. Süni pedig ballagott hazafelé a kis családjához, hátán egy almával. A virágot a feleségének, az almát pedig a családnak, reggelire szánta. Bömbike először élvezte az utazást, de aztán kezdett kétségbe esni. Hol vagyok? Hol van az anyukám? Hol van az apukám? Hol vannak a testvérkéim? Ezt a szipogást sírdogálást meghallotta a Süni mikor éppen haza ért. A kis Sünik ugrándoztak örömükben, hogy megjött apukájuk. Süni mama is a párja elé sietett…

- De mi ez a sírdogálás? - kérdezte.

- Én sem tudom, nézzük meg! Először is hoztam neked egy szép virágot! - mondta Sün papa Sün mamának. És egy almát reggelire. A gyerekeknek oda adta az almát, a sün mamának pedig a harangvirágot, aminek a közepében ott ücsörgött Bömbike, a dongó bébi.

- Szóval te sírdogáltál a hátamon! De hogy kerültél ide? - kérdezte Sün papa.

- Én csak csúszdáztam egyet, amikor felébredtem, és ebbe a virágba csúsztam bele. - szipogta a kis dongó.

- Hát akkor most megkeressük az apukádat, meg az anyukádat. Elindulok vissza felé, és ha majd ismerős lesz a környék, szóljál nekem. - és a virágot Bömbikével vissza tette óvatosan a hátára.

   Eközben Dundi Dongó, és Döngicse már nagyon keresték az elveszett bébit. Minden virágba bele kukkantottak, idegesen röpködtek a tarka réten, hátha meglátják az elveszett nebulót. Minden arra repülő madárkát kikérdeztek, hogy nem látták -e véletlenül Bömbikét. A tengelic azt javasolta, hogy kérdezzék meg az éppen közeledő sünit. Így is tettek.

- Nem láttál véletlenül egy kis dongó bébit? Sajnos elveszett! - mondták szomorúan a Dongó szülők.

- De! Éppen van egy a hátamon! - mutatott süni a harangvirágra. A szülők nem győztek örömükben hálálkodni Süninek, amiért haza hozta Bömbikét. Köszönetük jeleként a harangvirágot megtöltötték virágpor pogácsával, és már vitték is haza a kis dongójukat. Otthon aztán mindenki nagyon boldog volt. Bömbike megtanulta, hogy nem szabad elcsavarogni titokban, a kistestvérkék pedig ezek után még jobban igyekeztek szót fogadni. Este aztán fürdés, és vacsora után édesen aludtak megnyugodva reggelig.