Tamás kocsis

Tamás kocsis.

Volt egyszer a világon egy szegény ember, annak egy fia, és nem tudta ő feltartani a gyermeket, hanem árvaságra maradt és itten a falubeli jó öreg asszonyok tartogatták, vittek neki enni és ő szépen fölnevelkedett, ugy hogy már volt vagy kilencz tiz esztendős, és már akkor felgondolta magában, hogy olyan egy fiatalnak szégyen isten nevében élni, hanem gondolta, jobb volna nekie szolgálatot keresni, és annyira gondolkozott, hogy gondolkozása után el is indult hetedhét ország ellen bujdosni és szolgálatot keresni. Mén, mén, mendegél egy uton, egyszer előtalál egy embert, a ki elindult szolgát keresni. Mikor ők szépen az uton összejöttek, a fiu azt mondja az embernek: hová megyen, bátyám uram? és az ember is szólott hozzá: hát öcsém, te hova mégy? Én megyek, felele a gyermek, szolgálatot keresni. Én is szolgát megyek keresni; gyere, megfogadlak én, mert nekem sem fiam sem leányom egyéb, egy öreg anyám van s ugy leszünk mi hárman. Az uton való menetökben kérdi az ember: mit kivánsz hát, öcsém, egy esztendőre, és az esztendő nem több most, csak három nap? Azt mondja a gyermek: nem bánom én, bátyám uram, akármennyi; elszolgálom én magát holtig is, csak ennem és innom elég legyen.

Nosza! azon utazásokbul haza érnek, s azt mondja édes anyjának az ember: no, édes szülém, itten vagyon a gyermek, amelyet én szolgának fogadtam. Azt mondja neki az anyja: nem szolgát fogadtál te, mert ez neked utóbb is urad fog lenni. Lehetetlen dolog az, édes szülém, hogy ily szegény gyermek nekem uram lenne valaha, holott ennek sem apja, sem anyja, se semmi nemzetsége, s csak mint egy fátul szakadt, ugy él e világon. Nosza ottan mindjárt adnak ő neki enni, inni eleget; meg is evett annyit, hogy két három ember sem ett volna meg többet. Jóllakik a gyermek, azt mondja neki a gazda: eszel-e még többet? Nem eszem már én többet, bátyám uram, mert igen nagyon jóllaktam. No, ha jóllaktál, megmutatom a földet, a hol kapálsz és dolgozol magad. Kivezeti az ember őt a dologra, megmutatja neki a földbe vetett kukoriczát, hogy ő azt kapálgassa, munkálja; azután elmegyen haza, a gyermeket ott hagyván. Ottan kapálgat már ő magának, és kapál annyit, hogy harmincz vagy negyven ember sem dolgozhatott volna többet egy nap. Kimegyen a gazda estve érette, és haza viszi, azt mondja az édes anyjának: édes anyám asszony nem hinné kend, hogy ez a mi szolgánk milyen jó dolgos; mert nem dicsekedésbül mondom kedves szülémnek, hogy harmincz, negyven ember sem dolgozott volna annyit egy nap, mint ez maga. No, tehát olyan formán nem hiába hogy sokat tud enni, tud is hát dolgozni. Itten, hogy az esztendő három nap volt, egymás után mulnak az esztendők, azt mondja neki a gazda: no, öcsém, elmult az esztendő, megmaradsz-e még vagy elmégy? Nem megyek én, bátyám uram, mert én meg fogok maradni magánál. No, öcsém, ha megmaradsz, én meg foglak még más esztendőre is tartani, hanem mit fogsz kérni, hogy utóbb valami neheztelésünk ne legyen egymásra a bérfizetés végett. Oh dehogy lesz édes gazduram, holott én magánál igen szeretek szolgálni, mert ennem, innom mindenkor bőven kijár. Azonnal megint megmarad a gyermek, három nap az esztendő, lassanként elfolynak a napok, megint mondja a gazda: itt az esztendő vége, elmégy-e tőlem vagy megmaradsz? A mint mondottam, édes gazdám, én még tovább is kivánok magánál szolgálni, ha tetszik mind gazduramnak, mind öreg anyámnak. Itten mondja neki az öreg asszony: édes fiam, én szeretlek, meg nem gyülöltelek, és az én fiam is szereti, hogy őt tovább is kivánod szolgálni, azért hát mostan csak mondd meg, mit kivánsz esztendőt által szolgálatodért, mert mink sem kivánjuk ingyen való szolgálatodat; ha kivánsz még többet szolgálni, jó jutalmát fogod kapni, a melyet meg is fogsz emlegetni. Köszönöm igen szépen, édes szülém, magának én hozzám való indulatját, még én megmaradok és itten szolgálok. Megmaradt még három napot, azaz egy esztendőt, annak is elérkezett a vége. Azonközben gondolja egyszer a gyermek: uram isten, talán jobb volna már nekem innen elmenni és másutt is próbálni, mert fiatal embernek annál jobb, mennél többet próbál, tanul és lát. Kimegyen a gazda érte, haza mennek ők együtt kocsin, mondja neki a gazda: elmégy-e, vagy meg fogsz maradni? Mondja neki a gyermek: majd megmondom estvére, ha elébb jóllakom. Itten haza érkezéskor mondja a gazda az édes anyjának: édes szülém, a mi béresünknek talán nem volna kedve többet itten szolgálni, mert kérdeztem tőle és azt mondotta: majd megmondom, ha jóllakom; azért csak jól kell ám őtet tartani, hogy semmi panasza ne legyen az éhség felől, mert az nekünk nagy szégyen lenne, ha éhen menne el házunkból. No, jóllakik a béres, azt mondja neki az öreg asszony: no, fiam, elmégy-e vagy megmaradsz? Már én, édes szülém, el fogok menni, és többet is akarok próbálni. No fiam, ha elmégy, nem bánom, hanem mit fogsz azért a három esztendőbeli szolgálatodért kérni? Én nem kivánok, édes szülém, semmit se, csakhogy nekem jó élésem volt a maguk házánál. No itten az öreg asszony azt mondja nekie: én sem fogom hiába kivánni eddig való szolgálatodat, hanem fogok adni minden napra hét garast; azért jó uram: mondja meg egy szóval: mennyi az? Hatvan három. Itten megadták neki az ő fizetését és egy bivalbőr nadrágot; evvel elmegy az a szegény legény hetedhét ország ellen Magyarország kellő közepébe. A mint megyen, utjában nem tanál se falut se várost, csak a nagy erdőséget; megunván magát, gondolja, talán jó volna egy kicsit leülni, a fa alatt pihenni; azonnal meg is cselekedte. A mint leült, álmos kezdett lenni, és gondolá: jó volna egy keveset lefeküdni, és gondolta magában mig el nem aludt, hogy jobb volna talán neki azon az uton, a melyen jött, visszafordulni. Ezen gondolkodásában elaludt s azt álmodja alvásában, hogy a mely uton elindult, vissza ne menjen, mert ha visszamegy, a bivalbőr nadrágot is elveszti, ha pedig tovább megy előre, jobban fog az ő dolga fordulni; csak menjen keresztül azon a nagy erdőn, s a mint kiér belőle, balra ne forduljon, hanem menjen jobb kéz felé, ottan meg fog látni nem sokára egy nagy rezidencziát, melyben ő szolgálatot fog találni, mert az ott levő királynak meghalt a parádés kocsisa, őt minden bizonynyal megfogadja.

Elérvén azon rezidencziához, megállapodik egy keveset a strázsa előtt; jár, kel, vigyázolódik, mikép mehetne be a királyi palotába. Gondolja a strázsa, talán jó volna őt megszólitani, s mondja neki: mit akarsz földi, talán el akarsz valamit lopni? Felelé ő: nem akarok biz én, katona uram, hanem azért jöttem, mert hallottam, hogy a fölséges királynak cseléd szükséges, engemet megfogadna. Én nem tudom, barátom, megfogad-e vagy nem, eredj be hozzá, majd meghallod; azonnal bemegyen, meglátja az inas, mondja neki: hol jársz itt földi? Ösmeretlen levén: oh tekintetes uram, én hallottam, hogy itten szükséges volna cseléd a királynak, hát mondaná meg neki, hogy fogadjon meg engemet, én hiven szolgálnám őt, hogy ha megtetszem neki. Azzal fölszaladt az inas, mondja a királynak: fölségednek ujságot mondok, ha meg nem haragudnék érette. Micsoda lehetne az? dehogy haragszom. Nem egyéb fölséges király, hanem egy paraszt legény ide bejött szolgálatot keresni, és azt mondotta, hogy mindenkor hiven és alkalmatosan viselné magát. Itten a király mondja, hogy jőjön fel. Fölmegyen hozzá süvegvéve, mondja neki a fölség: hát mit akarsz fiam, mit? Nem egyebet fölséges király, hanemha szükséges volna szolga, én ide szeretnék szegődni. Mondja neki a király: én nekem is szükséges volna a jó szolga, legkivált ha kocsis jó volna, mert a parádés kocsisom meghalt; ha gondolod magadban, hogy jól tudnál a lóval bánni és kocsizni rajta, megfogadnálak, jó fizetést is adnék, mivel látom, derék egy fiatal ember vagy, illenél a hintóm eleire. Feleli neki a legény: fölséges király! lóval csak keveset bántam, hanem azért remélem, hogy jól tudok vele bánni, a mit meg is fogok mutatni.

Itten megfogadja a király, levezeti őt az istálóba, és mondja a legföljebb való kocsisnak: no fogadtam egy uj szolgát a parádés kocsis helyébe, hanem ő még nem oly kitanult kocsis, hanem te légy most az én parádés kocsisom, ennek az uj szolgának a kezére adjátok a legalábbvaló lovakat. Itten általadtak neki minden lóhoz való szerszámokat és az istálót is megmutatták, melyik lónak hol a helye, mikor pedig a kefét, vakarót megmutatták neki, mind felgondolta, hogy nem bolondság itten lenni. Nem soká leszek én legalábbvaló ember a palotában és a felséges király előtt, mert rövid idő alatt kimutatom magamat, a mit tudok, hogy a többinek mennél hamarébb eleibe hághassak mindenféle alkalmatosságban. Meg is történt, mert minden estvére volt neki három szál gyertya, de ő azt nem égette el, hanem mind megmaradt, mégis az ő istálója csak olyan világos volt éjjel, mint a többié nappal. Hanem ő azon haragudott, hogy ha valamelyik kocsis bement az istálójába, mert akkor azt gondolták volna, hogy el akarja adni, azért gyüjti rakásra, és azt vette észre, hogy ő utána leselkednek. Egyszer látja a király, hogy az ő lovai legjobbakká lettek, azért nagyon örült neki, hogy neki kell valami mesterségének lenni a lovakhoz, azért fogott ki mindegyik kocsisán; és mondja a többi kocsisnak: mi az ördögöt csináltok ti azoknak a lovaknak, hogy azok ugy megvetkőztek; látjátok, ezek legroszabbak voltak, és legjobbakká lettek; azért is ez leszen mai napságtul fogva az én parádés kocsisom, a kit most fogadtam. Azok igen haragudtak az uj kocsisra; egyszer parancsolja neki a király: hallod-e jó szolgám: te legkevesebb idő alatt vagy az én udvaromnál, és mégis magad jóviselete miatt annyira kedvembe tüntél, hogy más cselédeimet meghátráltattad; no hát, gyertek szolgák, felel neki a király, adjatok által neki minden jószágot, a mi parádés lovakhoz, hintókhoz tartozik. Kinek volt nagyobb öröme, mint neki, hogy oly nagy becsületet nyert a király előtt.

Tehát egyszer a király ebéd felett gondolja magában és mondja a feleségének: hallod-e társam, ki kellene már egyszer menni az uj kocsissal próbát tenni, hogy mit tud. Én nem bánom, szivemnek szép szerelme, menjünk ki, és majd meglátjuk az ő hivségét és tudományát. Itten a király parancsolja mindjárt az inasnak, hogy menjen le a kocsishoz és mondja meg, hogy délután négy órára legyen készen a legnagyobb parádéban a legjobb lovakkal, és legjobb hintókkal. Megmondotta az inas mindezeket, és azt mondotta a kocsis: jól van! régen tudom már. Itten az inas gondolta, hogy tán haragbul beszél, fölszalad a királyhoz és mondja neki: fölséges király, az nagyon haragszik, mert oly mérges szóval mondotta, hogy ő régen tudja már. Mondja a király; hadd haragudjék, eb az anyja, majd megbékül, ha akar. Itten a kocsis mindeneket legnagyobb friseséggel elkészit; a király nézi a palota ablakábul, hogy készülődik a kocsis. Kihuzza a hintót a szin alól az istáló eleibe; a mint oda huzta, kiszedi a kereket, a hintót felforditja, lefelé a mivel fölfelé szokott lenni, a kerekeket ugy rakja a tetejébe mind a négyet. Itt a király látja, hogy roszul cselekszik a kocsis, üzen feleségének, hogy jőjön, csak nézze a kocsis gorombaságát. Oda megyen a királyné, feleli a királynak: oh ember, csak hagyjuk ő reá, ő tudja mit csinál. A király is mondja: eb az anyja emberének, legyen ugy a mint ő akarja. Bemegy a kocsis az istálóba, fölvesz egy marok szénát a lovak elől, megtörölgeti vele mind a hatot. Mind a hat lónak aranynyá vált a szőre, ezüstté a farka és gyémánttá a szemei. Kivezeti kettejét, ugy ég a két lónak a szeme, mint a legvilágosabb gyertya. Kivezeti a többi négyet is, azok szinte olyanok voltak; befogja őket, de nem ugy, mint szokták, a hintó eleibe fogni, hanem fővel a hintó felé, farával pedig előre. Mikor mindent elkészit, felüzen az inastul, hogy jőjön le a király ő fölsége. Lemegyen a király, elneveti magát: ha, ha, ha! mit csinálsz te, soha sem láttam én hintóba ugy fogni, mint ezeket fogtad te. Azt mondja: ne féljen fölséged semmit, én tudom, hogy mit csinálok. Beülnek a hintóba feleségével együtt, fölül a kocsis a hintó tetejére, két felé csap a lovak mellett, a lovak ugy megmennek hátra, jobban sem kell. Itten a király megörül az ő parádéjának, elmegy más városba, és a kik csak látták, mind igen nagyon csudálták, mind nagyon szépnek tartották, a többi főrendü urak is örültek, hogy az ő királyuknak oly hires és tudományos kocsisa van. A mint haza érkeznek, kiszáll a király a hintóbul, megveregeti a kocsis vállait, benyul a zsebjébe, megajándékozza őt tiz ezer forinttal. Azt feleli neki a király: emberséges ember vagy fiam, hol tanultad azt a mesterséget? Itten elteszi a tiz ezer forintot és feleli a királynak: én alázatosan köszönöm fölségének hozzám való jó akaratját. Ne köszönd, fiam, feleli a király, én neked szántam azt, csak mindig jól viseld magad. Itt a királyné is gondolja, hogy már ő mivel ajándékozza meg; én pénzt nem adok, hanem mondja neki: jőj el hozzám regvel kilencz órakor, én is meg foglak téged ajándékozni. Elmegyen regvel a királynéhoz; no fiam, eljöttél? Igen is eljöttem, felelé a kocsis, fölséges királyné asszonynak parancsolatjára. No ha eljöttél fiam, én megajándékozlak téged három arany hajszállal, melyek tenéked mindenkor igazat jelentenek.

Itten a király leányának igen nagy kedve volna kiparádézni, kéri ő a királyi atyját, hogy engedné meg neki is kimenni a kocsissal hintóval, hogy ő is örvendezhetne abban, azon uj szokásában. A király engedett szép kérésinek; elmentek és azonnal vissza is érkeztek. Kérdi leányától a király: no édes leányom, hogy volt a mulatságod? Fölséges király atyám, igen jó volt és tetszetős, hanem egyet mégis elfelejtettem fölséges király atyámtól megkérdezni. De ugyan mit, édes leányom? Nem egyebet, fölséges királyi atyám, hanem hogy mi legyen a mi kocsisunknak neve? Én szerelmes leányom, magam sem tudom; csak annyit tudok, hogy Tamás. Micsoda Tamás? feleli a leány; fölséges atyám én tudnék neki egyéb nevet adni az ő cselekedetiért, mert a mint látom, hogy bánik ő a jószággal, lehetne őt eszetlen Tamásnak hivni. Feleli az atyja: nem érdemli tőled, hogy annak hivnád őt.

Itten ezek mind végbementek, s az történt más nap a dologbul, hogy korán regvel, midőn dolgát végezte volna a kocsis, kimegy az istáló eleibe, ottan holmit eltisztogat; fölkel jókor a király leánya, kitekint a palota ablakán, reá kiált a kocsisra neve szerint: Tamás! Tekintget a kocsis kétfelé, nem lát senkit, hogy ki kajabál, nem is gondolta volna, hogy az a király leánya legyen. Megint kiált a leány: Tamás! Tekint kétfelé a kocsis, megint nem lát senkit. Megint kiált a leány: eszetlen Tamás! Tekint a kocsis fölfelé, elkezdi szavával mondani: ki vagy, eszlek? Mindjárt erre a szóra a király leánya megnehezedett; itten naprul napra vastagabb lett, meglátván a király leányának szerencsétlenségét, elhivatja feleségét, azt mondja neki: hallod-e asszony, mi a mennykő baja a leányodnak? a szegény ember hizik, azért vastagszik, szóbeszéd után mondják. Azt mondja az anya leányának: ugyan kedves leányom, mi a bajod, holott mikor elsőben felöltöztél abba a ruhába, melyet fölséges atyád csináltatott, kerek volt az alja, mostan elül rövid, hátul hosszu, mi az oka annak? Feleli a leány: szabó nem jól szabta, varró nem jól varrta. Az a hiba abban? azért mondom kedvesem, hogy királyi atyád tőlem kérdést vett, hogy ő valami roszat gondolna felőled, de gondolatomban sem tudnám, kivel cselekedted volna azt.

Egyszer elérkezik az az idő, hogy a princzeszné vajudik és megszüli a gyermeket. Itten megüzenik a királynak s egyszersmind királynénak, hogy az ő leányuk meggyermekezett. A király mindjárt azt feleli: mondottam mennykü teremtette, hogy igy lesz a dolog! az én királyi udvaromnál micsoda szégyen az most. Itten a király elmegyen a leányhoz, gyermekágyábul letérdepelteti, két töltött pisztolyt mellének szögez, hogy kitől való volna a gyermek, vallaná meg. De mivel a leány azt a dolgát senkivel nem közlötte, nem tudott senkire vallani. Itten a király összehivatja minden tanácsosát, hogy valahogy vennék ki a leánytól: kitül való a gyermek. Mind előszámlálják a herczegeket, grófokat, a leány akkor is azt mondja, hogy ő nem tudja, hogy magában fogantatott; azt felelik a tanácsosok, hogy az lehetetlen dolog mostani emberek között. Tartják a tanácsot három nap és három éjjel, még sem mehettek semmire vele. Egyszer kimegy a király a törvényházbul, egy hitvány szolgáló eleibe áll, s azt kérdi tőle: ugyan, fölséges király! mi dolog legyen az, hogy a tanácsbeli urak oly régen törvénykeznek, mégsem mehetnek semmire? Feleli a király: mi bajod neked avval, akármiről törvénykeznek, nem szükség neked azt tudni. Feleli a leány: hátha, fölséges király, hamarébb tudnék én róla mondani, mint a törvényes urak. Evvel bemegyen a törvényházba a király, grácziát kér a személynek, hogy engedjenek neki egyet szólani. Felelik a törvényes urak: mindenkor lehet bátran szólani. Nem egyebet szólok, feleli a király, hanem most, hogy kint voltam, az én szolgálóm azt felelte énnekem, hogy ő azon dolognak hamarább végére tudna járni. Itten a tanácsosok egymás szemibe tekintenek, megszégyenlették magukat orczapirulással. Behivatják a leányt; no, mit akarsz mondani, édes leányom, felőle? Feleli a leány: nem egyebet, törvényes urak, hanem csináltasson a király ő felsége egy szál arany tulipánt, de az ne legyen kinyilva, hanem csak bimbójában, és tétesse le maga házában az asztal közepére és tegyék mellé a kis gyermeket, adják a jobb kezébe; ugy hivassák össze az egész udvarbeli férfi cselédeket; azok egyenként menjenek el az asztal előtt és jól vigyázzanak, hogy mikor a gyermeknek atyja fog menni, akkor a tulipán kinyilik és a gyermek atyja felé hajlik; igy megtudják, ki legyen a gyermek atyja.

Itt a király mind összehivatja, egymásután elsétáltatja, hát meg sem mozdul a virág. Legutoljára felhivatja a parádés kocsist, az elmegyen az asztal előtt; hát a virág szépen kinyilik és feléje hajlik; ekkor megtudják, hogy ki legyen a gyermek apja. Ezen a király igen megszomorodott és elszégyenlette magát; tanácsosait haza bocsátotta, leányát, maga itélete szerint, áristomba tétette; a kocsist akasztófára itélte, hogy délután négy órára őt fel is akasztatja. De a kocsis észrevette, gondolta, hogy jobb volna, ha ő onnét elszöknék. Itten minden jószágait összeszedte, magához vette, ugyszinte maga is utnak indult, hogy mikor a hátulsó kapun kiment a strázsa megszólitja: hova menne, ő bizon feleli nagy rövidséggel: hagyj békét, barátom, az időm kitelt. Avval, hogy onnan kiugorhatott, a király már későn gondolkozott, mert az ő szolgája akkorára eltünt, semmit nem tehetett neki, és igen haragudott. Itt mindjárt gondolja magában, hogy hova tegye leányát, mivel királyi udvarát ugy meggyalázta; parancsolja, hogy mindjárt jőjön hat kőmüves; kiknek aztán megparancsolta, hogy bástyáját kilyukaszszák, leányát oda berakják. Ugy is lett a dolog, hogy az ő leányát berakták. Itten az elszökött kocsis már mindezt jól tudta, s azon gondolkozott, hogy szabadithassa ki a leányt, és gondolkozásában annyit utazott, hogy egy nagy erdőre talált és benne egy házhoz ért, a melyben lakott egy öreg banya. Isten, jó nap! öreg anyám! Hozott a szerencse, fiam, Tamás! Hol jársz itt, hol a te országodbul madarak sem járnak? Jaj édes öreg anyám, halál elől bujdosok. Hogy, hogy, fiam Tamás? Ugy hogy egy királynál voltam kocsis, és a leánya tőlem gyermeket is kapott, azért atyja engem majd felakasztatott, és vettem utamat ez idegen országba. Mondja az öreg asszony: ne félj, Tamás, semmit; adok én neked egy jó mesterséget, de ugy, ha te azt jól megbecsülöd. Ekkor adott neki egy kalapácsot: evvel a kőbástyákat elronthatod.

Innen vette utját tovább; ballag magának, ugy annyira megy a nagy erdőségben, hogy megint reá tanál egy rosz házacskára, a melyben egy öreg asszony [lakott]. Oda jut estvére, épen vacsorakor benéz az ablakon, azt mondja Tamás: jőjön ki csak édes öreg anyám! mondja az öreg asszony: ki mennék, de nem tudom, ki vagy. Én vagyok, öreg anyám! Nohát köszönd is, hogy öreg anyádnak fogadtál, mert ha nem, mindjárt meghaltál volna; gyere be hát, fiam! beszéld el, hová akarsz menni. Biz én, öreg anyám, halál ellen bujdosok. Hogy lehetne az neked, szép, fiatal ember? Feleli a kocsis: ugy hogy egy királynál voltam kocsis és a leánya tőlem viselős lett, azért engem akasztófára itélt. Azt mondja az öreg asszony: de csakhogy igéretének eleget nem tett; ezután te fogsz ő neki parancsolni, de ugy, ha megtartod az én szómat; most pedig adok egy ajándékot, annak oly ereje van, akár hegyen, völgyön és száraz helyeken, ha te azt levágod, oly viz folyik helyén, mintha Tisza vagy Duna folyna. Meg is adta neki azon igéretet: egy szál vesszőt; a sok beszéd között már el is estveledett; éjszakára megmaradott. Reggel nap fölkeltekor utjára menvén, mendegélt, annyira bujdosott, hogy megint reá talált egy házra. Ottan is lakozott egy öreg asszony, kinek volt egy hétfejü sárkány kutyája. Mikor az utazó oda ért, a kutya igen csunyául elorditotta magát; meghallja az öreg asszony, elszólitja a kutyát, s azonnal mondja neki: gyere be, fiam; ki vagy? Feleli neki: egy szegény árva legény, ki már sok időtől bujdosok. Feleli neki az öreg asszony: fiam, már én minden bujdosásodat jól tudom, azt is tudom, hogy már rajtam kivül két asszonynál voltál, és a kettő adott neked jó mesterséget; én is adok ajándékul egy kardot, mely tenéked mindenkor gondodat viseli, csak tudj neki parancsolni; már te avval a három mesterséggel elélhetsz és szeretődet is kiszabadithatod a bástyábul és atyját királyságárul leszállithatod, hanem azon három arany hajszálnak ereje lesz a legnagyobb bizonyság, hogy a királynak meg kelletik halni és te pedig ugy ülsz a királyi székbe. Itten feleli neki a legény: igen szépen köszönöm a maga tanácsadását; menjek-e még tovább ezen az uton vagy pedig visszaforduljak? Feleli neki az öreg asszony: már, fiam, tovább ne menj, hanem fordulj vissza és mennél hamarabb iparkodjál annak a királynak a palotájához, a ki leányát a kő bástyába rakatta; mert még ha most hamarjában oda mégy, elevenen kiszabadithatod kis gyermekével együtt, hanem csak siess hozzája, és mikor oda érsz, éjfél után egy óra tájban, mondd a kalapácsnak: nosza, édes kalapácsom, eredj ennek a palotának napkeletrül való bástyájának; ugy törd össze, hogy reggelre porábul se maradjon, és a kit ottan találsz, egy megtagadott királyleányt, kis gyermekével együtt utasitsd utánam erre, meg erre, napkeletre, hogy én az ő szeretője, Tamás, arra mentem, te is pedig én utánam elsiess ám.

Avval a kalapács megfogadta szavát, elment, ugy összetörte a bástyát, hogy reggelre porábul sem maradt, a királykisasszonyt gyermekével együtt kiszabaditotta, és megmondotta neki, merre menjen napkeletnek, ki el is ment és egy helyen el is érte az ő szeretőjét. Kérdi tőle Tamás: ugyan, szép szerelmem, sokat szenvedtél a bástyában! Azon szóbeszéd közben, hogy mi legyen a kis fiu neve, feleli a királykisasszony: édes szivem, nem egyéb, hanem Gondolat; a ki még kicsin, és meg tudta nekem jövendőlni, hogy te minket a kő lyukból ki fogsz szabaditani. Itten már ők egymást szépen megértették; szépen megviradván, kitekint a király a palota ablakán, hát látja, hogy a bástya végkép el van rontva. Összecsapja két kezét; mi dolog lehet az, hogy nekem valami ellenségem tudatlanságból támadott és ily nagy kárt okozott. Itten mindjárt gondolkozik, hogy ki lehetne az; elhivatja jövendőmondóját; feleli a jövendőmondó: fölséges király, nem egyéb, hanem Tamás, kinek oly mestersége van, hogy fölséges király egész erővel menjen rá, nem tud neki tenni, még utóbb fölségének ő fog parancsolni. Itten a király nagyon gondolkozik, hogy lehetlen dolog volna az oly szegény embertül, mikor nekem ezernyi ezer jó katonám: csak meg tudok neki felelni, hanem csak azt mondd meg, merre vagyon, majd elmegyek én utána, mégis végire járok én neki rosz cselekedetiért. Evvel a király egész armádiát fegyverbe állita, utána indult egész erővel ugy annyira, hogy már nem messze volt. Tamás is meglátja őt és mondja feleségének: no szerelmem, jön atyád egész erővel reánk; mit csináljunk: megálljunk-e, vagy elbujjunk? Felelé a kis gyermek: atyám, a mely reménységem vagyon magában, álljunk meg neki, ne féljünk semmit ő tőle. Itten már csaknem elfogta az egész armádia. Ő is veszi az arany vesszőt, levágta a földbe s ugy elhasadt a föld előtte, mint Magyarországon a Tisza vagy a Duna szélessége és oly sebes viz folyt benne, hogy rajta semmi alkalmatossággal által nem mehettek. Itten a király ugyan gondolkozik, hogy mit csináljon az egy ember ellen; gondolta, ágyuval majd agyon löveti. De Tamás meg sem iedett, hanem kiállt egy kis partocskára, a melyre legjobban szolgált az ágyuk erős golyóbisa; mennél jobban lőttek, annál jobban iparkodott visszahajgálni a golyóbisokat, s az ezernyi ezer emberekben igen sokat lerontott; és már igen elfáradt, de mégis azt felelte, hogy meg nem szünik, mig ő tőle a király valami keveset nem függ.

Itt a király látja, hogy neki semmit se tehet, megállitotta népét egy keveset pihenni; itten megpihennek a népek, de Tamás is megpihent ám; a király is gondolja, hogy ő még szerencsét próbál, pedig bár ne próbált volna, mert nagyon szerencsétlen lett, mert mihelyest elkezdették az ütközetet, Tamás is mondja kardjának: no, te édes kardom, eredj erre a végire, itt fekszik a leghiresebb népe; vágd le ugy annyira, hogy csak kettőt, hármat hagyj meg hirmondóul, de a királynak hagyj békét. Itten a kard mind le is vagdalta; a kalapácsot pedig más utra bocsátotta, hogy a kit ottan tanál, mind agyon verje; egyet vagy kettőt hagyjon meg emlékezetnek. Elment a kalapács, ő is mind leverte. Ki volt a szerencsés, mint a szegény Tamás, mert mikor megjöttek az ő jószágai, nagy örömmel mondták: itt vagyunk! Feleli Tamás: ugy viseltétek-e magatokat, mint én parancsoltam? Igen is, mint uram parancsolta, felelték nekie. Itten fölveszi Tamás az arany szálvesszőt a vizbül; a viz azonnal elfut, a föld összemegy, s elmegyen Tamás az ő szerelmével a király felé; megfogja a királyt: no, fölséged, kezemben az életed; te akartál énnekem halálomra járni, de bezzeg ki a vitéz? Azt mondja a király: hallod-e, jó fiam! hagyd meg életemet, mert téged jobb vitéznek ismerlek, hadd menjek én még egyszer királyi palotámba. Itten feleli neki Tamás: hallod-e barátom, azt a kevés időt megengedhetem, de mégis feleségemtül majd kérdést veszek. Itten már a király azon idő alatt fogságban marada, mig a vitéz Tamás megtudta feleségétül, hogy megengedjen-e életének vagy ne. Feleli a felesége: engedj meg jó társam, mert kérlek. Feleli Tamás: megengednék neki, édes szép szerelmem, de csak magadra hagyom: a te rosz atyád három lelket ártatlanul el akart vesziteni, nem méltó ő az engedelemre, hanem hogy érdemes-e arra, van nekem három arany hajszálam igaz jelentésre, azok majd megmutatják. Leveszi kalapját, leteszi fejét a felesége ölibe, mondja neki: szakitsd ki egyik szál arany hajamat; ha abból csupa nyers vér csöppen ki egy csöp: ugy megérdemli atyád a valóságos halált. Kiszakitja a felesége egyik szál arany haját, megszoritja a végit, kicsöppen belőle egy csöp vér és viz; és mondja neki: bizony azt jelenti, hogy atyádnak meg kell halni. Akkor megint társa feleli: kérlek igen szépen, csak engedj meg neki. De itten Tamás csak azt feleli, hogy jobb lesz ő nekie királynak lenni, mintsem egy rosz embert világon megtartani. Megint leteszi fejét a felesége ölibe: hallod-e galambom, ne kivánd atyádnak életét, mert én meg nem engedhetek roszaságaért; ha nem hiszed, szakits ki még egy szál arany hajamat, ha abból két csöp piros vér csöppen ki: atyád érdemes a halálra. Megint kiszakit egy arany hajszálat, megszoritja a végit, akkor is kicsöppen belőle két csöp véres viz. Feleli Tamás: látod-e édesem, hogy bizon megérdemli atyád a szomoru halált. Itten megint kéri a felesége: kérlek édes rózsám, engedj a szavamnak, ne adj halált királyi atyámnak, nem cselekszi többet, a mit velünk akart. Itten felel Tamás: hallod-e angyalom, jobb volna-e neked szegénynek maradni, mint sem holtig királynénak lenni? Ha már annyiban telt, engedek egy kevés ideig. Van még nekem ugyan egy arany hajam; csendesen hajtom fejem az öledbe, ne sajnáld kivenni még azt az egy szálat, ha abból három csöp piros vér csöppen, bizonynyal azt jelenti, meg kell atyádnak halni. Kiszakitja azt is, megfogja a végit, megszoritja; kicsöppen belőle három csöp piros vér. Látod, édes társam, ez azt jelenti, hogy három ártatlan vért el akart atyád büntelen veszteni, ezek azt jelentik, meg kell neki halni.

Itt mindjárt Tamás a királyt megfogatta, kötözve palotához vitette; a tanácsosok összegyülekeztek, a szegény királyról ugyan törvénykeztek, hogyan maradhatna meg élete. De a tanácsosok már haragudtak reá, mivel ő hozzájuk is mostoha móddal viseltetett. Itt kérdi Tamás: hallja a törvény, hogy én most mit mondok: érdemes-e az az ember az életre, ki a maga gyermekét halálra itélte? Felel itt a törvény: nem tudjuk mi végre kérdi ezt kegyelmes fölsége. Nem egyébre kérdem, feleli Tamás, hanem mikor ő még uralkodott szépen, én szegény legény hozzája érkeztem, királyi palotájánál szolgálatot vettem, kevés idő után szerencsétlen lettem, házátul elbujdostam, mint egy szegény árva; nagy búm miatt annyira bujdostam, hogy királyságra juttam. Itt a tanácsosok mind haza mentek, azt felelték neki: ugy bánjék vele, a mint tetszik. Ugy tetszett Tamásnak, hogy a mit neki szánt, hogy őt akasztófán megszáritja, fölakasztatta a királyt, feleségét ló farkára szánta, mégis hogy ő ló farkán egészen megmaradott, négy felé vágatta, az öreg királynét a város négy szögletére kitette; mikor ezek elmultak, a tanácsosok eljővén, az ifju királynak szépen tiszteletet tettek: éljen sok ideig ifju királyunk.

A mű forrása: https://mek.oszk.hu/ - Magyar népmesék
Válogatta és szerkesztette: Erdélyi János
Erre a népmesére a Nevezd meg! - Így add tovább! 3.0 Unported (CC BY-SA 3.0) Creative Commons licenc feltételei érvényesek. További információk: https://creativecommons.org/licenses/by-sa/3.0/deed.hu