A boszorkányvár

A boszorkányvár.

Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is messze túl, volt egyszer egy király, s ennek a királynak egy leánya. Szép is volt, jó is volt ez a királykisasszony; aki ismerte, mindenki szerette, de legjobban szerette őt az apja, a király. Irígyelték is sokan ezt a királytól, de leginkább irígyelte egy vén boszorkány. Merthát volt annak a boszorkánynak is egy leánya, de az olyan csúnya volt, mint a kölcsönkérés. Jó szívvel férjhez is adta, reányomta volna valakire, de az ördögnek sem kellett. De bezzeg járt a királykisasszonyhoz annyi királyfi, herceg, báró, gróf és az Isten tudja, miféle nagy urak, hogy a királykisasszony sem tudta szerit-számát: mind egymásnak adták az ajtókilincset. Nó, megállj, - gondolá a boszorkány - mindjárt megszűnik ez a nagy koslatás. Fogta magát, befut azonmód a királyi palotába, felkapja a királykisasszonyt, s úgy elviszi, mintha soha ott se lett volna. De hova vitte? ki tudja megmondani? No, megmondom én! A biz' elvitte a boszorkányvárba, s ott bezárta a szegény királyleányt egy szobába. Hanem olyan vár volt az, hogy abba a boszorkányok híre-tudta nélkül lelkes ember bé nem tehette lábát. Volt ott annyi szoba, hogy nem volt annak vége-hossza, s mindenikben hol egy királyfit, hol egy királykisasszonyt tartottak fogva. Tudta is azt minden ember, hogy abban a várban mennyi szép fiatal királyfi és királyleány senyved. Mert a boszorkányok mindenfelé hírré tették, mikor valakit abba a várba zártak, hogy aki meg akarja váltani, jöjjön a boszorkányvár eleibe szerencsét próbálni.

No, megtudta hamar az öreg király is, hogy a leánya a boszorkányvárba került. Ki is hirdette tüstént az egész országban, hogy aki leányát a boszorkányvárból kiszabadítja, annak adja feleségül a leányt, s míg él, fele királyságát, holta után pedig az egész országot.

Hát jöttek is mindenfelől a királykisasszony kiváltására királyfiak, hercegek, grófok, bárók s mindenféle úrfik és válogatott legények. Hanem bizony azok hiába jöttek, mert a boszorkány kívánságát nem tudta egy se teljesíteni, úgy tértek vissza, ahogy oda mentek.

Élt abban az országban egy szegény ember, s ennek volt két fia. Azt mondja egyszer a nagyobbik fiú az apjának:

- Édesapám, elmegyek én is a boszorkányvárba, szerencsét próbálni, hátha ki tudnám szabadítani a király leányát. Nem kéne nekem, sem a királykisasszony, sem a fele királyság, szegény legény vagyok, úgyse illetne meg engem, de hátha a király egy csomó pénzt adna, jól fogna, nem lennénk többet ilyen szegények.

Felelé erre az apja:

- Én bizony nem bánom, fiam, eridj, próbáld meg, hátha hozna valamit a konyhára.

Fel is tarisnyálták mindjárt a legényt; ami volt szegény házuknál, mindenből tettek. Még fehér kiflit és zsemlét is vettek neki. No, elindult a legény, ment, mendegélt, s talált útjában egy hangyabolyt. Kérik szépen a hangyák, hogy segítsen nekik a hangyabolyt megcsinálni, mert megszolgálják. De a legény ügyet sem vetett a hangyákra, sürgősebb a dolga, gondolta, s odább állt. Hát amint nagysietve megyen, meglát a vízben, egy csomó récét. Kérik a récék, hogy hajítson nekik egy kicsi kenyérbelet, mert erősen megéhültek, aztán ők sem felejtik el. De a legénynek kisebb gondja is nagyobb volt annál, hogy a récéknek kenyérbelet vessen. Nem tartóztatta magát, igyekezett a vár felé, s nemsokára egy kosár méhet pillantott meg. A méhek is kérték a legényt, hogy adjon nekik egy kis lépes-mézet, mert döglenek meg étlen. Hiszen volt is a legénynél lépes-méz, otthon tettek a tarisnyájába azt is, de ő jó szónak sem adta magát, hanem csak tovább ment.

Egy nap este felé aztán megérkezett a boszorkányvárhoz. Zörget az ajtón, hogy eresszék be. Megszólal valaki belülről, s kérdi:

- Ki vagy? Mit akarsz?

- Én szegény legény vagyok, s ki akarom váltani a királykisasszonyt! - felelé.

- Jere holnap reggel, - mondá a hang odabé.

Letelepedik a legény a vár kapuja előtt, előveszi a tarisnyáját, s otthelyt jól falatoz. Aztán lefekszik a vár oldalában, s úgy elaluszik, mint a bunda. Egész éjen egyet aludt, s reggel akkor ébredt, mikor már bujt fel a nap.

Felugrik nagyhirtelen, nehogy elkéssék, s fut egyenesen a vár kapujához, aztán ismét zörgetni kezd. Kérdi újból valaki belülről, hogy ki és mit akar. Erre újból megmondja.

Hát kisvártatva jő a boszorkány, és széjjelönt a vár előtt a fűbe egy véka apró lencsét, s azt mondja:

- No, te legény, egy óra mulva visszajövök, s ha addig ezt a véka lencsét fel nem szeded egy szemig, nem kapod meg a királykisasszonyt!

Elmegyen a boszorkány. De a legény csak nézte-nézte a lencsét s vakarta a fejét, hogy ő most már mit csináljon. Hogy szedje fel azt a sok apró lencsét! Node nagykésőre mégis szedegetni kezdte a lencseszemeket. Hát mikor egy óra mulva jő vissza a boszorkány, a legény biz a lencsének felit sem szedte volt fel. Azt mondja ekkor a boszorkány:

- No, te legény, az első próbát - látom - nem állottad meg, hát most jere, próbálj még egyet.

Avval elvezette egy folyóhoz, s abba belehajított egy csomó arany kulcsot, és azt mondá:

- Egy óra múlva ismét itt leszek, s ha addig a kulcsokat mind meg nem keresed s elé nem hozod, nem kapod meg a királykisasszonyt!

Hej, búsult a legény a lencséért, ahogy búsult, de a kulcsokért majd felvetette a bánat. Hát ő hogy menjen belé ebbe a sebes folyóvízbe, mikor úszni sem tud, s elviszi az ár! Addig búsult, addig törte a fejét ott a parton, hogy eltelt az egy óra, s jött ujra a boszorkány. Csudájára a legényt azonhelyt kapta meg, ahol elhagyta volt, nem hozott az ki a vizből egyetlen kulcsot sem. Mondá ekkor a boszorkány:

- No te legény, látom, hogy élhetetlen vagy, nem tudsz te semmit. Hanem én nem bánom, jere, próbálj még egyszer szerencsét, de ha most sem tudsz semmire menni, akkor a halál fia vagy!

Elindulnak s a boszorkány bevezeti a legényt a várba, ott aztán beviszi egy szobába s azt mondja neki:

- Nézd fiam, itt van három arckép, betakarva. Egy óra alatt válasszad ki, melyik a királykisasszony arcképe. De ha nem birod kiválasztani, akkor jaj lesz a fejednek!

Elmegyen a boszorkány, ott marad a legény. Nézi, nézi a képeket, töri a fejét, hogy melyik is lehet a királyleány arcképe? De meg is volt ijedve, reszketett, mint a nyárfalevél, mert ha nem tudja kiválasztani, akkor vége az életének. De amíg ő ott töpreng, jön-megy, búsul, csak eltelik ismét az óra, s jő a boszorkány.

- No te legény, tudod-e, melyik a királykisasszony arcképe? - kérdi kíváncsian.

- Hát ez a szélén való! - feleli a legény.

- Dehogy az, dehogy az! Az bizony nem, hanem ihol ez a középső!

Avval a boszorkány kitakarja a középső arcképet, aztán nem is szól egy szót se, hanem csak hirtelen megcsípi a fiút, s úgy kihajítja az ablakon, hogy künn csak megnyekkent! Úgy megütötte az oldalát, hogy jó darabig fel sem tudott állani a földről. Nagy-későre magához tért, üggyel-bajjal felkászálódott, s elindult haza. Otthon aztán búsan elbeszélte, hogy mi minden történt vele.

Ekkor azt mondja a kisebbik fiú, János - mert úgy hítták - az apjának:

- No, édesapám, elmegyek én is, szerencsét próbálok, hátha ki tudnám váltani a királykisasszonyt.

Nem jó szívvel egyezett belé az apja, mert kisfiát erősen szerette, s félt, hogy még valami baja esik, vagy pedig elveszti az utat, s többet sohasem kerül haza. De János addig kérte az apját, addig könyörgött neki, addig bíztatta, hogy nem lesz neki semmi baja, jól ügyel, nem veszti el az utat, hogy az apja utoljára is beleegyezett, eleresztette.

Nohát feltarisnyálták Jánost is, mint a bátyját, de talán még jobban, és elindult ő is a boszorkányvár felé. Ment, mendegélt, éppen azon az uton, amelyiken a bátyja is elindult volt.

Hát megtalálta ő is a hangyabolyt. Kérték őt is a hangyák, hogy segítsen nekik, mert megszolgálják. Segített is jó szívvel. - Amint tovább haladt, meglátta a récéket. Azok is kérték, hogy vessen nekik egy kis kenyérbelet, mert erősen megéhültek, aztán ők sem felejtik el. János nem is kenyérbelet, hanem szép fehér zsemlét s kiflit hányt nekik oda. Tovább mentében megpillantotta a méheket is. A méhek is megígérték, hogy megszolgálják majd, ha egy kis lépes-mézet ad nekik, mert már régen nem ettek. Adott bizony János készségesen, hiszen tettek volt otthon lépes-mézet jócskán a tarisnyájába!

Igaz, hogy így el is veszített egy csomó időt, s nem ért oly hamar a boszorkányvárhoz, mint a bátyja, de ő azt nem bánta, mert egy este mégis csak azon vette észre magát, hogy a vár előtt áll.

Hát megkilincselte szépen a kaput.

- Ki vagy? Mit akarsz? - kérdi belül valaki.

- Én annak a szegény embernek a kisebbik fia vagyok, s azért jöttem, hogy a királykisasszonyt kiváltsam valahogy, - felelé János.

- Hát jere csak holnap reggel jókor, akkor szerencsét próbálhatsz! - mondá belül a hang.

Erre eljött János a kaputól, letelepedett a fűbe, elővette a tarisnyáját, egy jót falatozott, s aztán lefeküdt a vár oldalába.

Jókor reggel még pittymalatkor ott volt ismét a kapuban s kilincselt újra.

Erre kijött a boszorkány és elhintett a fűbe egy véka apró lencsét. Megmondá neki is, hogy egy óra alatt szedje azt fel az utolsó szemig, mert ha nem, nem kapja meg a királykisasszonyt.

No, elmegyen a boszorkány, s ott marad János nagy szomorúan, hogy ő mármost mitevő legyen, hogyan szedje fel azt a temérdek apró lencsét! Hát amint ott búslakodik, - halljatok csudát! - egyszercsak jönnek nagysürögve a hangyák, s egy óra sem telt belé, mind egy szemig felszedték a lencsét, és el is takarodtak onnan. Volt is öröme Jánosnak, alig birt magával. - Amikor aztán a boszorkány a mondott időre visszatért, csak csudálkozott, hogy a lencse az utolsó szemig ott volt a zsákban.

Ekkor a boszorkány elvitte Jánost a folyó partjára, beleszórta a sok kicsi arany kulcsot a vízbe, s azt mondta a fiúnak, hogyha egy óra alatt a kulcsokat mind elő nem teremti, akkor ide hiába jött.

Nagyon megbúsul erre János, töri a fejét, hogy már most mit csináljon? Hát amint nagy szomorúan jár föl-alá a parton, - halljatok csak ide! - jönnek nagy hápogva a récék, lebuknak a víz alá s perc alatt kihozzák a kulcsokat mind, odaadják Jánosnak, s avval úgy eltűnnek, mintha ott se lettek volna.

A boszorkány még azután jóval egy fertály óra mulva került csak elő, János nem szólott semmit, csak odaadta neki a kulcsokat. - Mondá erre a boszorkány:

- No te János, immár két dolgot véghez vittél, még csak egy van hátra. Ha ezt a próbát is megállod, akkor ott van, vigyed a királykisasszonyt. De ha nem birkózol meg vele, vége az életednek!

Evvel bévezette Jánost a boszorkányvárba, s ott éppen abba a szobába vitte, amelyikből a bátyját oly csúnyán kihajította. Megmutatta neki is a három betakart arcképet, s meghagyta, hogy egy óra alatt válassza ki a királyleány arcképét, mert ha nem, úgy jaj neki!

Nohát félt eddig János, ahogy félt, de most igazán megszeppent! Mondaná, hogy a középső, de hátha a boszorkány elcserélte? Aztán melyik felől tette? Jobbról-e, balról-e? Hej, most bizonyosan itthagyja a fogát! De ahogy így évelődik, na, tudjátok-e, mi történt? Csak berepülnek a méhek az ablakon, odaszállnak a középső képre, s nem is mozdulnak arról jó darabig. Megismeri János, hogy ezek az ő méhei, kiknek ő lépes-mézet adott, s gondolja magában, hogy ők bizonyára segíteni akarnak rajta. - Úgy is volt. A méhek elrepültek, jött a boszorkány, s kérdi Jánostól, hogy melyik a királykisasszony arcképe?

- Hát az a középső, - felelé János.

- No, eltaláltad! - mondá a boszorkány, s meg is mutatta a fiúnak a királykisasszony arcképét. - Node, neked ördögöd is van, te János, hogy mindent így meg tudtál oldani! Hány királyúrfi, herceg, báró, gróf s miegymás próbált már a királykisasszonyért szerencsét, de azt még egy sem tevé meg, amit te! De már ha így van, én nem akarlak megcsalni, ott a király leánya a szomszéd szobában, s vigyed, amerre neked tetszik és a szemed lát!

Bezzeg volt Jánosnak öröme, majd kiugrott a bőréből. Örömében olyan táncot járt, hogy még a boszorkány sem állhatta meg kacagás nélkül, pedig annak nem is áll jól a kacagás!

A szép királykisasszony sem tudta, hogy mit csináljon hirtelen. Úgy szökött, ugrált nagy jókedviben, mint egy bárány, szinte megtáncoltatta Jánost is! Madarat lehetett volna vele fogatni. - Aztán elindultak ketten, siettek ki a boszorkányvárból, ahogy csak tudtak. Elég sokáig voltak ott!

Mentek, mendegéltek, s útközben sokat beszélgettek. Addig mendegéltek, addig beszélgettek, hogy egészen megszerették egymást. Nem is csuda! Szép volt a királykisasszony, de ügyes, dali legény volt János is. - Egyszercsak azt mondja a királyleány:

- No János, más senki sem tudott, de te megszabadítottál engem az én rabságomból. Ügyes, derék legény vagy, azért senkinek nem is leszek felesége, csak neked.

Eleget János, hogy így, hogy úgy, ő szegény legény, - a királykisasszony oly szépen beszélt hozzá, oly jó szívvel, hogy aztán már ő sem vonakodhatott tovább.

Mikor ketten hazaérkeztek, erősen megörvendett az öreg király is. Mindjárt vendégséget hirdetett s meglett a nagy esketés és utána a dínom-dánom. Ott volt Jánosnak az apja is. A király Jánosnak adta fele királyságát, holta után pedig reászállott az egész ország. Boldog feleségével még ma is él, ha meg nem halt.

A mű forrása: https://mek.oszk.hu/ - SZÉKELY NÉPMESÉK: A gyémánt emberke
Válogatta és szerkesztette: R.Berde Mária
Erre a népmesére a Nevezd meg! - Így add tovább! 3.0 Unported (CC BY-SA 3.0) Creative Commons licenc feltételei érvényesek. További információk: https://creativecommons.org/licenses/by-sa/3.0/deed.hu

Forrás: https://mek.oszk.hu/