A cicák bölcsessége

A cicák bölcsessége.

A Karsó család létszáma éppen fél esztendeje, egy napsütéses tavaszi reggelen bővült új családtagjukkal, egy iciri-piciri cirmos cicával. A Nap sugarai csillogva verődtek vissza fényes, szürke bundájáról, miközben játékosan szökdécselve fedezte fel leendő otthonát. Bekukucskált az összes szobába, kért pár finom falatot a konyhaasztalról, majd felmászott a nappali világossárga kanapéjára, ahol kihívta párviadalra Karsóék kedvenc díszpárnáját. Karcsi, a család hároméves fia, izgatottan követte új bajtársát helyiségről helyiségre, mígnem a párnás játékhoz már ő is kedvet kapott. Viháncolás és nyávogás kellemes hangjától zengett a ház egész délelőtt, majd később, a hosszú játék fáradalmait pihenve, összebújva heverésztek a kanapén. A Karsó szülők boldogságtól túlcsorduló szívvel figyelték, ahogy Karcsi csendben, a cica pedig vígan dorombolva lazít.

­– Úgy szeretem ezt a cicát. Nagyon mókás és irtó cuki. Lehet a neve Cukor? – kérdezte fáradtan szüleitől a fiú, akik válaszul egyöntetűen bólintottak mosollyal az arcukon.

            Karcsi és Cukor barátsága napról napra erősebb lett. Rengeteget játszottak együtt, de éppen ugyanannyit pihentek is. Sokszor annak is fültanúi lehettek a Karsó szülők, hogy a két pajtás beszélget egymással. A cica meglehetősen jó hallgatóságnak bizonyult, míg a fiú tökélyre fejlesztette a nyávogás különböző fajtáinak megértését. Jó társaságban repül az idő, szokták mondani, és Karcsi valóban úgy is érezte, hogy szempillantás alatt elmúlt a tavasz, és lett vége a nyárnak is.

            Az ősz beálltával pedig újabb izgalmas korszak köszöntött be a fiú életében, hiszen elkezdett óvodába járni. Örömmel ébredt minden nap, hogy láthatja ovis barátait, de nagyon sajnálta, hogy legfőbb bajtársát, Cukrot, minden nap egyedül kell hagynia otthon. Biztos volt benne, hogy cicája nagyon szomorú magányában, ezért kieszelt egy megoldást a problémára.

– Hozzunk egy új barátot Cukornak! Egy másik cicát. Ketten már nem lennének magányosak napközben – avatta be ötletébe szüleit aznap este Karcsi.

            Így lett tehát, hogy a Karsó család létszáma egy vörös kandúrral négyről ötre gyarapodott. Mindenki rendkívüli izgatottsággal fogadta az új családtagot: Karcsi és a Karsó szülők próbálták terelgetni őt a lakásban, Cukor pedig odavitte neki kedvenc játékegerét, ezzel invitálva cicatársát a mókázásra. A kandúr azonban nem szerette volna követni újdonsült gazdáinak vezetését, inkább csak a számára érdekfeszítő helyeket leste meg lassan bandukolva a házban, és még Cukor játékmeghívását is visszautasította. Majd leheveredett a nappaliban fekvő szőnyeg egyik sarkára, ahonnan a nap további részében nyugodtan figyelte a lakásban zajló történéseket. Karcsi és a cirmos nagyon szerettek volna barátkozni a vörössel, ezért nem adták fel a próbálkozást, ámde alkalomról alkalomra kudarcba fulladtak. A kandúr bár kedves természetű cica volt, nem szerette azt sem, ha ölbe akarták venni, azt sem, ha túl sokat simogatták, azt sem, ha akkor akartak vele játszani, amikor neki nem volt hozzá kedve, de még azt sem, hogyha egy nagy szundi közben hozzábújtak. Ezekben az esetekben fogta magát, odébb sétált, és keresett magának egy nyugodtabb helyet a lakásban.

– Remélem hamar megváltozol és játszol majd velünk morcos cica – beszélt hozzá a fiú – De a te neved Morci lesz – folytatta – Ez illik hozzád most a legjobban.

            Teltek múltak a napok, hetek, hónapok, de Morci nem változott. Bár szeretett családja közelében lenni, de mindig megtartotta a tisztes távolságot tőlük. Nagyon fontos volt számára, hogy a személyes terét tiszteletben tartsák, és ebből az elvárásából sosem adott lejjebb.

            Egy keddi napon történt viszont, mikor a Karsó szülők dolgozni mentek, Karcsi pedig óvodába, hogy Cukor elhatározta magát. Eldöntötte, hogy addig nem nyugszik, amíg Morcit rá nem veszi a közös játékra. Vitt neki kisegeret, gurított elé labdát, odacsúsztatta mellé a tollseprűt, de a kandúr most is nemet mondott az összes felhívásra. Cukor emiatt rendkívül elkeseredett, és búslakodásában elnyávogta bánatát a vörösnek.

– Hát miért nem szeretsz minket Morci? Mondd, miért nem játszol velem soha? Valami baj van veled talán, hogy ilyen sokat szeretsz egyedül lenni?

– Nincs velem semmi baj Cukor – nyávogta indulatosan Morci – Én csupán csak így érzem jól magam – folytatta – Ha nem szeretnék valamit csinálni, akkor nem csinálom, ha pedig nem szeretném, hogy valamit velem csináljanak, nem hagyom.

– Akkor azt mondod velem van a baj, hogy szeretem a simogatást és a közös játékot? – kérdezte a cirmos.

Morci kis idő elteltével megfontoltan, kérdésre kérdéssel válaszolt – De boldog vagy így?

– Nagyon – felelte Cukor.

– És szomorú lennél, ha nem simogatnának, és nem játszanának veled?

Ezen a kérdésen a cirmos hosszasan eltöprengett, majd röviden válaszolt.

– Rettentően.

– Na látod, veled sincsen semmi baj – nyugtatgatta a cirmost a kandúr – Hű vagy önmagadhoz, és ez boldoggá tesz téged.

A cirmos somolyogni kezdett bajusza alatt, majd kérdezett – Tudod mi tenne még boldogabbá engem? – Morci kérdőn nézett rá, ezért hadarva folytatta – Ha négy lépésnyivel közelebb fekhetnék hozzád, mikor szundizunk – zárta rövidre.

– Na jó – adta be derekát a kandúr – Fekhetsz közelebb. Egy lépés még belefér nekem is – mondta kimérten.

– Három? – egyezkedett társa.

– Kettő – zárta le a beszélgetést megenyhült szívvel Morci.

            Aznap este, amikor a Karsó család a fürdőszobában lefekvéshez készülődött, a kandúr kényelmesen elhelyezkedett Karcsi ágyának a legvégén. Cukor felugrott mellé, pontosan kiszámolta a korábban megbeszélt két lépést, és éppen annyival helyezkedett el közelebb cicatársához. Elégedettséggel és boldogsággal telt szívvel kezdett egyre lassabban pislogni, míg végül mély álomba szenderedett. A fiú a szobába érve csodálkozva figyelte a két cicája közötti szokatlan harmóniát, majd ő is elfoglalta helyét az ágyon.

            Aznap este gyönyörűszépet álmodott.

Vége