A cigánypurdé

A cigánypurdé.

Egyszer volt, hol nem volt, még az Óperenciás tengeren is egy arasszal túl volt egy király. Ennek a királynak volt három legény fia, egyik szebb a másiknál. Nem is lett volna annak a királynak semmi panasza a világ sora ellen, ha nincs az a gyönyörű selymes kertje, amelynek csudájára eljártak a világ legutolsó szegletéből is. De az emberi száj nem képes elbeszélni, mennyi bosszúságot okozott az a kert neki minden áldott reggel. Mert ha ma derékig nőtt benne a selyem, másnap reggel csak a tarlója volt meg. Hogy miféle állat ette le, azt senkisem tudta megmagyarázni, mert akárhány őrt állítottak is oda, éjféltájban mind elfogta az álom.

Emiatt a király nagy búsulásnak adta magát.

Azt mondja egyszer a nagyobbik fia:

- Felséges apám uram! Sohse búsuljon kegyelmed, éjjelre én állok ki őrnek. Meglátja kegyelmed, hogy egy szál nem sok, annyi híja sem lesz a selyem-vetésnek.

A király azt se mondta erre: tegyed, ne tegyed. Gondolta, úgyis hiábavalóság. Hadd álljon oda őrnek, úgyis sem nem árt, sem nem használ az őrsége.

Este a királyfi komlós-cipót rak a tarisznyájába s elmegy a kert felé. Amint a kapuhoz ér, elébe áll egy kis egerecske. Mondja neki:

- Felséges királyfi, adj egy darab kenyeret, nem bánod meg!

De a királyfi még csak rá sem hederített. Lement a kertbe, leheveredett a selyemvetés szélibe. Várt, várt sokáig. Mikor tizenkettőt ütött az óra, csak meglegyinti arcát valami szél s úgy elaludt abban a helyben, mintha fejbe verték volna. Reggel, mikor felébredt, felséges apja már ott állott a kertben nagy szomorúan. Megint csak tarlója volt meg a szép selyemvetésnek.

Következő éjjel a középső fiú ment őrt állni. Ennek is elibe szökött a kis egerecske, kért tőle egy falat kenyeret, de ő sem adott. Hanem el is aludt ám őkelme is szépen, mikor az óra tizenkettőt kongott. Reggel most sem maradt a vetésből egyéb a tarlójánál.

- Már csak én is szerencsét próbálok - szólt a legkisebb királyfiú. Az apja nem akarta engedni, de addig rimánkodott neki, míg azt nem mondta:

- Eredj hát, nem bánom!

Szép ropogósra sült cipót tesz tarisznyájába a legkisebb királyfi, mellé még egy kulacs vizet, s mihelyt beesteledett, elindult a kert felé. Hát az a kicsi egerecske ott termett megint s egy falat kenyeret kért őtőle is Isten nevében. Ő bizony nem tagadta meg, mint bátyjai; adott neki cipót s még vizet is a kulacsból.

- No, te kicsi királyfiú - szólt most az egerecske - jótét helyébe jót várj! Ennem, innom adtál; meg is szolgálom. Menj csak be a kertbe s feküdj le az ösvény szélére. Aludjál el bátran! Éjfélkor megcsípem a füledet, te arra felébredsz. Éppen akkor megy el előtted egy ezüst szőrű paripa, ezüst kantárral a fejében. Ragadd meg egy szempillantásra s el ne ereszd, ha lerúgja is a csillagos eget. Csak hadd menekedjék, neked hagyja az ezüst kantárt. Ezt a kantárt csak meg kell ráznod s tüstént egy regement katona s egy felnyergelt ezüstszőrű paripa áll készen a te parancsodra. Holnap éjjel az aranyszőrű, holnapután a gyémántszőrű szökik be a kertbe. Vedd el ezektől is a kantárt, mert ezek is egy-egy regement katonát teremtenek elő, ha meg-megrázod. Hanem azt mondom én neked: ügyelj magadra, mert bátyáid erősen meggyűlölnek, hogy a selyemkertet megőrizted, s még életed ellen is törnek. Ha vadászatra hívnak, ne menj velük, mert különben csúfot látsz.

Jól a lelkére vette a királyfi ezt a tanácsot. Mind a három éjjel el is fogta pontosan a paripákat, amint beugrottak a kertbe selymet legelni. A vén király alig győzte gyönyörködéssel reggelenkint, mikor látta, hogy szép selyemvetése derékig ér. No hiszen, volt is öröm a király palotájában! Csak a két nagyobbik fiú nem örült. Úgy elfogta az irígykedés, hogy szinte megpukkadtak belé. Még aznap össze is súgtak, hogy kicsalják öccsüket az erdőbe vadászni s ott megölik. A kicsi királyfinak nem jutott eszébe az egérke intése s elment a szerencsétlen első hívásukra. Mikor az erdő széléhez értek, a két nagyobbik bevágtatott a sűrűbe, hogy ott tanakodjanak. Amint a kicsi királyfi magára maradt, egyszer csak látja, hogy az egerecske hirtelen felfut a paripa marjára s leül rá vele szemben.

- Nem fogadtad meg a szavamat, úgy-e, kicsi királyfi? Hamar vágtass el itt balra azon az ösvényen, ott találkozol egy cigánypurdéval. Cserélj vele köntöst s eredj világgá, mert különben nem éred meg élve a holnapi napot.

Elvágtatott nagy szomorúan a kicsi királyfiú. Egy szempillantás múlva szembe találkozik a cigánygyerekkel. Bezzeg hogy elcserélte ez szívesen rongyos köntösét a fényes hercegi köntössel!

Elindult most a királyfiból lett cigánypurdé. Ment szegény feje hegyen-völgyön keresztül, országon-világon által. Egyebe sem volt a három kantárnál, amiket a lovak fejéről húzott volt le. Ezeket vitte magával. Gondolta, ha másképp nem boldogul, eladja, hogy éhen ne vesszen. Fényes álló délben beért egy szép városba, s mivel éppen akkor temették el a vörös király kertész-inasát, megfogadták helyébe.

Telt-múlt az idő. A kis cigány kertészinas jól viselte magát, mindenkinek a kedvét kereste. Egy vasárnap az egész királyi udvar templomba ment, csak ő maradt otthon s a vörös király legkisebb leánya. A foga fájt a szegénynek, azért maradt otthon. Kidűlt kínjában az ablakba, amely éppen a gyönyörű szép virágos kertre nyílott. A cigánypurdé ott lődörgött-tévelygett a virágágyak között. Felnéz egyszer az ablakba, meglátja ott a király-kisasszonyt. Gondolja magában, jó volna egy kis tréfát csinálni, hátha meggyógyulna tőle a király-kisasszony. Fogja magát, előveszi az ezüst kantárt, egyet ráz rajta, s abban a pillanatban ott termett az ezüstszőrű paripa. Felpattan rá, de aközben olyan ragyogó ezüstös ruha kerekedik a purdéra, hogy a király-kisasszonynak szeme-szája elállt bámulatában. Megsarkantyúzza most a lovat amúgy istenesen, a paripa táncolni és rúgni kezd a purdé alatt, de úgy, hogy a csillagokig rúgta lába alól a földet. Azután beleugrott a szép virágágyakba s azt a töméntelen sok virágot kirúgta tövestül, mindenestül. A király-kisasszonynak úgy megtetszett ez a tréfa, hogy mindjárt elfelejtette a fogfájást. Hanem azért úgy tett, mintha nem vett volna észre semmit.

Hazajönnek a templomból. Látja a kertész a nagy pusztulást, nekiront a purdénak, ki azalatt ismét rongyos ruhába öltözött.

- Megöllek, te gonosz, te átkozott! Mért nem ügyeltél? Ki járt itt?

Lekiált erre a király-kisasszony az ablakból, hogy hozzá ne nyúljon a purdéhoz, mert az nem oka semminek. A kertész ájuldozni kezd bosszúságában, de mit tehetett? Nem bánthatta a purdét, mikor a király-kisasszony vette védelmébe.

Eltelik egy hét, eljő a következő vasárnap. Megint elmegy az egész udvar a templomba, csak a purdé és a király-kisasszony nem. Most ugyan egy mákszemnyi baja sem volt a fogának, hanem azért felkötötte az állát, hogy otthon maradhasson. A purdé pedig most az arany kantárt rázta meg s az aranyszőrű paripa is ott termett alatta abban a pillanatban. Úgy kirúgatta ismét a virágokat, hogy mérföldnyire szóródtak el. Mikor a kertész ezt meglátta, úgy elájult, hogy egy cseber vízzel kellett fellocsolni. Hanem a purdét most sem bánthatta, mert nem engedte a király-kisasszony.

Eljött a harmadik vasárnap. Most is otthon maradtak ők ketten, a többi meg mind elment a templomba. Harmadizben a gyémánt kantárt rázta meg a purdé. De olyant aztán még nem látott a király-kisasszony világéletében, ahogy a gyémánt paripa táncolt meg rugdalódzott. A gyémántruhába öltözött purdé pedig olyan szép volt, hogy a királykisasszony nem tudott betelni a nézésével. Meg is szerette, úgyhogy a szíve csak úgy repesett belé.

Ez is eltelt, elmúlt. Egyszer a király azt a hirdetést adta ki, hogy három eladó leánya van, s amely hercegek szeretnék feleségül az ő leányait, csak jöjjenek az ő udvarához, s akiket közülök választanak, azokhoz adja. Bezzeg volt is foganatja a hirdetésnek! Király-úrfik, csillogós-villogós hercegek csak úgy omlottak a vörös király udvarába. Ez pedig kiállott a palota tornácába három leányával, a sok fényes, aranyos, gyémántos ruhába öltözött hercegek pedig megállottak a tornác előtt. Az öreg király ekként beszélt most a gyülekezethez:

- Fenséges hercegek! Nézzetek ide, három eladó leányom van. Mind a háromnak a kezében egy-egy arany alma. Akiknek odadobják leányaim, azokhoz adom, legyenek azok bármiféle rendű emberek. Én mondom ezt, a vörös király, s meg sem másítom.

No hiszen lett erre fészkelődés, izgés-mozgás a hercegek közt! Mindegyik lábujjhegyre állott, hogy jobban szemügyre kerüljön. Először is a legnagyobb király-kisasszonynak kellett eldobni az arany almát. Csak végig futott szemével a hercegeken, s mire tízig el lehet számolni, megdobta almájával a fehér király legnagyobb fiát, a cigánypurdé édes testvérét. Kerül a sor a középső király-kisasszonyra. Ez sem tétovázott sokáig. Megdobta a fehér király középső fiát. Következett most a legkisebb király-kisasszony. Minden szem reá tekintett. Vajjon kit fog választani a legkisebb, a legszebb?

Az bizony, mit gondolt, mit nem, fordult egyet a sarkán s azt mondta, hogy ő senkinek se dobja aranyalmáját a jelenlevők közül. Haragudott az öreg király. Eleget beszélt neki innét is, túl is, hogy ennyi meg ennyi szép fiatal van a hercegek közt, válasszon közülök. Nem ő!

- Hát kit akarsz, mit akarsz!

- Szólítsanak elő minden élő lelket, aki csak az udvarban van! - szólt a király-kisasszony.

Mit tehetett a vén király? Szavát adta, hogy nem ellenzi, bárkinek dobja az almáját. Előszólítják hát mind, akik csak az udvarban szolgáltak, inasokat, kocsisokat, béreseket.

- No, dobd oda valamelyiknek! - kiáltott a király nagy haragosan.

- Nem dobom biz én! - felelt vissza a király-kisasszony.

- Hát kinek akarod dobni? Ki hiányzik még cselédeim közül?

Gondolkozik mindenki, egyik erre, a másik arra, de senkinek sem jut eszébe, hogy hiányzanék még valaki. Nagykésőre előáll egy inas s azt mondja:

- Felséges király! Életem, halálom a kezedben van; innét nem hiányzik más, csak az a cigánypurdé.

Elkacagja magát a király, pedig a méreg úgy ette, hogy nem tudta, mit csináljon.

- Szólítsátok hát elé! - kiáltott.

Elészólították. A cigánypurdé nagy szégyenkezve elésompolygott a kertből. A rongy csak úgy fityegett utána. Senkisem tudta visszatartani a kacagást. Hanem a király-kisasszony nem ügyelt semmire, s mikor a cigánypurdé tíz lépésnyire közeledett, odadobta neki az arany almát.

Felháborodott most a vén király, kékült, zöldült, vérkarikákat hányt a szeme, ordított, mint az oroszlán. De a király-kisasszony azt mondta, hogy vagy a purdé felesége lesz, vagy szörnyű halállal hal meg.

- Jól van, te átkozott teremtés! légy ennek a rongyos cigánypurdénak a felesége. De az én palotámban nem lesz helyetek! Ott a disznópajta, látjátok-e? ott ellakhattok, ha tetszik.

Elszomorodott egy kicsit a király-kisasszony. De megint csak nekibátorodott, gondolta, hogy ő bizony egy cseppet sem ereszti búnak a fejét. Szépen beköltözködött urával a disznópajtába.

Azonközben folyt a palotában a dinom-dánom; húzta tizenhét banda, táncolt a sok herceg s herceg-kisasszony. De a fiatal párra nem gondolt senki. Csak éjfél után jutott eszébe egy inasnak, hogy vigyen nekik egy kis maradék csontot.

Hát egyszer, amint legjavában mulatoznak, kürtszó hallatszik a kapu előtt. Egy követ érkezik be nagy lelkendezve, egyenesen befut a palotába s jelenti a vén királynak, hogy nagy a veszedelem, betört az országba a fekete király! Eléállott nagy büszkén, kevélykedve a vén király két nagyobb veje s azt mondták, hogy majd megtanítják ők a fekete királyt! Mindjárt lóra kaptak, utánuk az egész vendégsereg. Összetrombitálták, aki csak katona volt az egész városban s elindultak az ellenség elé. Észreveszi ezt a cigánypurdé s azt mondja a feleségének:

- Hallod-e, édes kicsi feleségem, elmennék tán én is, hátha valamit mozdíthatnék a dolgon.

Elneveti magát az új asszonyka:

- Hát ugyan mivel mennél, hiszen se lovad, se kardod!

- Majd lesz, ha nincs! - szólt az új ember. - Láttam én itt egy kehes, bogos lovat a ganéjdomb mellett ácsorogni, jó lesz nekem az is.

Úgy tett, amint beszélt. Felkerekedett a gebére s avval utána döcögtetett a fényes nagy seregnek. Alig ért ki a városból, látja, hogy úgy fut szembe vele a vörös király serege, elől a két büszke vejével, mintha a szemüket vették volna ki.

Ezeket ugyan rútul megkergették - gondolta magában. Avval kapja, megrázza az ezüst kantárját. Abban a pillanatban ott termett alatta az ezüst szőrű paripa, körülötte egy regement ezüst mundéros huszárság. Őrá pedig olyan ezüst köntös kerekedett, hogy megvakult tőle, ki rajta felejtette a szemét.

- Utánam, legények! - kiáltott a huszároknak s avval egyenesen nekivágtatott az ellenségnek és úgy széjjelmosta, mint a záporeső. A fekete király serege csak ámult-bámult, hogy honnét pottyant oda az a segítség? De mire utána járhatott volna valaki, az ezüst sereg eltűnt vezérestül. Mikor a vörös király serege a város felé ért, ott találták a rongyos cigánypurdét a kehes, bogos lovon, amint döcögtetett velük szemben. No bezzeg kacagták is a szegény fejét. Csak kacagjatok - gondolta magában a purdé - majd énreám is kerül sor! A sereg azalatt hazatért a városba s a veres király két veje nagy kevélyen dicsekedett, hogy így meg amúgy verték szét a fekete király seregét.

Lett erre megint dínom-dánom. De még jóformán belé se fogtak a mulatságba, jött egy követ s azt jelentette, hogy most még nagyobb sereget küldött a fekete király. Ismét összeszedelőzködtek, összementek az ellenséggel, de most is rútul megszalasztották. A cigánypurdé most az arany kantárt rázta meg. Még hírmondónak sem maradt a fekete király katonáiból, olyan erősen dolgoztak az arany mundéros huszárok. De bizony a dicsőség megint a veres király két nagyobbik vejéé maradt.

Megharagudott most a fekete király. Egész országa népét összehívatta s maga vezette a veres király ellen. Lesz most hadd el hadd! De lett is. Mert úgy elnáspágolták a veres király seregét, hogy rengett belé az egész tartomány. A cigánypurdé nézte, nézte egy darabig a komédiát, mikor aztán megelégelte, megrázta a gyémánt kantárját. Úgy ott termettek a gyémánt mundéros huszárok, mintha a föld fenekéből szöktek volna elé. A cigánypurdé olyan volt talpig gyémánt köntösében, hogy a fekete király katonástul, mindenestül csak meghőkölt nagy bámulatában.

- Kerítsétek meg, legények! - kiáltott ekkor az ifjú vezér. - Egyet sem szabad megölnünk! Hajtsátok be a városba az egész sereget, az ipam uraméval együtt!

Haj, de elszégyelték magukat a büszke herceg urak! De mit volt mit tenniök? Engedelmeskedniük kellett. Elől ment a gyémánt mundéros vezér a főbb tiszt urakkal, hátul a huszárok a két sereget közrevéve, úgy vitték a vén király udvarába. Ott állott ez már a tornácon. De csak megrökönyödött, mikor látta, hogy idegen vezér hozza az ő katonáit is, de meg a fekete királyt és katonáit is.

Az idegen vezér pedig, amint a tornác elé ért, köszönt illendőképpen a vén királynak s ezeket mondta:

- Felséges király! Ihol itt a fekete király a katonáival s a te két kevély vőd is. Tudd meg, felséges király, hogy ez a te két vőd az én édes testvéreim, akik miatt én földönfutóvá lettem és cigánypurdé képébe kellett öltöznöm. Mert én vagyok a cigánypurdé, a te legkisebb vőd, úgy nézz reám!

Most lefutott a vén király a tornácról, megölelte, megcsókolta vitéz vejét s úgy sírt örömében, mint a gyermek. A másik két veje pedig térdre borult s úgy kértek bocsánatot öccsüktől, amiért olyan gazul akartak volt vele bánni annak idejében. Jó szíve volt a kisebb királyfinak és szó nélkül megengedett testvéreinek.

Azonközben elésompolygott a legkisebb király-leány is. Lett aztán egyszeriben olyan lakodalom, hogy hét ország ellen futott a híre és még azon túl is mind futott, futott, míg a világ végén is egy arasszal tovább nem ért. A vén király egyszeriben átadta országát a legkisebb vejének s máig is élnek, ha meg nem haltak.

A mű forrása: https://mek.oszk.hu/ - MAGYAR GYERMEK- ÉS NÉPMESÉK: 2. gyűjtemény
Válogatta és szerkesztette: Radó Vilmos
Erre a népmesére a Nevezd meg! - Így add tovább! 3.0 Unported (CC BY-SA 3.0) Creative Commons licenc feltételei érvényesek. További információk: https://creativecommons.org/licenses/by-sa/3.0/deed.hu