Kép forrása: pixabay.com
A Csodaló története.
A Csodaló története
Nyári éjszakán, a végtelen kék égen parányi csillagok jelentek meg. Formákat alkotva röpködtek a látóhatáron túl, onnan vissza, égi táncuk nyugalmat adott, melegséget. Ez a melegség árasztotta el erdőnk kicsi és nagy lakóit, biztonságban érezték magukat így a szabadban. Épp így borúlt díszes lepel ezen az estén is a kis közösségre, nyomasztó volt a csend. Egyszer egyszer felhangzott baglyok lágy hangja és a hangot követő moraj, majd ismét csend. Mindenki szerette ezt a helyet. Mígnem egy nap mintha megszűnt volna a béke, szomorú, idegen levegő járta át a mindig anyáskodó fenyőcsoportokat. Nyugtalan éjszakák követték egymást, de egy bátor lakó utána akart járni a rejtélynek. Ő volt a Bölcs Páva, az állatok orvosa, a segítő, a gyógyító, a szülő szerepében élő.
Így volt hát: Bölcs Pávánk kivancsian fülelt a már sokadik éjjelen, magas ébenfán hallgatózott, színes tollazata mesésen csillogott a tompa holdfényben. Figyelt, nyújtotta nyakát, a csendet szinte körülölelte. Kicsivel később hárfa dallama járta át a környéket. A Bölcs Páva a magasba repült, hosszasan körözött, mígnem az ezüstös felhőkhöz ért, szárnyait széttárva pihent, észrevett valamit: lent, a távolinak tűnő völgyben megjelent egy eddig nem látott tünemény. Lobogó sörénye volt, kristályos sima szőre, és ahogyan a tó mellett állt, tükörképe fekete fátyolként ült a víz felszínén. Hősünk közelebb repült, mostmár lassan, fegyelmezett mozdulatokkal haladt az ismeretlen felé. Néha megtorpant és elgondolkodott, de a benne lakozó kíváncsiság győzött. Bátran ereszkedett le a bársonyos fűtakaróra. Egy paripa volt ő. De nem egy egyszerű ló. Mágikus, egyedi, álomszép teremtmény. Ahogy a Bölcs Páva közelebb ment, észlelte, hogy sörényével alkotja a hárfát és azzal dalol. Hosszú tincsek formálták meg a hangjegyeket, melyek a Csodaló körül forogtak. Unott, egyhangú dal volt ez. Gazdájuk tekintete ijedt volt, elveszett és zárkózott. A paripa félt akár egy lépést is tenni, csak állt a Bölcs Páva előtt, aki zavarodottan nézett vissza rá. Ahogy álltak egymás mellett, a levegő egyre dermesztő lett körülöttük.
- Mi a baj, te szegény? - kérdezte hősünk a Csodalótól. Szelíden szólt.
- Nyugtalan, álmatlan esték csapdájába estem.- kezdte félve, majd hozzátette:
- De... te ki vagy? Hogyan találtál rám?
- Én az erdő bölcse vagyok. Ez a völgy, ahova keveredtél egy erdő körül terül el, itt lakunk mi.
Magányos mégis hívogató zenéd hallottam az égből. Meg akartalak találni, az erdő állatai nyugtalanok voltak, nem tudták, mik ezek az idegen foszlányok. A messzeségből csak halk zúgás hallatszott, nagyon féltek. De most itt állsz előttem, mondd hát mi lelt téged?
A két fagyos szempárban mostmár nyugalom fénycsóvái telepedtek le, keveredtek a tehetetlen, bocsánatkérő pillantással. Rövid csend után következett a válasz:
- Elvesztettem a családom. A barátaim. Elszakadtam a ménestől utunk során.
Mi más vidékről érkeztünk, vándoroltunk. Túl kíváncsi voltam, a pihenőhely mellett csordogáló patakra. Közelebb mentem, hogy jobban megnézzem, és megfeledkeztem az indulásról. Annyira barátságos forrás volt ez, teljesen megszerettem. Aztán mikor ráeszméltem, hogy vissza kell volna mennem, már túl késő volt. A többiek tovább haladtak. Bolyongtam mindenfelé, de itt ragadtam. Úgy látszik, igazán vonzanak a források.
A Bölcs Páva csodálkozva nézett a paripára. Nem tudta, mit mondjon, furcsa érzés volt ez. Mindig tudta mitévő legyen,most mégis nehezen jött a megoldás. Hosszú várakozás után végül így szólt:
- Gyere, majd mi befogadunk téged! A mi csapatunk kedves és szerető, kedvelni fogod ezt a helyet. Mit gondolsz? Velem tartasz?
A csodaparipa gondolkodott, közben a sörényében bujkáló hangjegyek elhalványultak. Kis idő múlva bólintott, majd kérdőn fordult a Bölcs Páva felé, aki értette ezt az arcot: megemelte szárnyait, csapott egyet, majd egyre feljebb emelkedett. Visszanézett társára, majd megeredt előre. A Csodaló is csak úgy szelte a ködös levegőt, a hárfa dallama élénkebb lett. Az út nem volt hosszú. Kis területet hagytak maguk után, közeledtek az erdőhöz, megjelentek az egyre növekvő örökzöldek. Hősünk intett, majd leereszkedett a mén mellé.
- Megérkeztünk. - mondta.
Ahogy beljebb kerültek, kisebb-nagyobb léptek hallatszottak. Sündisznók kaparásztak az avar alatt, rókák kerülgették a tölgyfákat, szarvasok aggancsai kandikáltak ki a sűrű bokrok mögül. Egyre többen bújtak elő a hárfadallam hallatára, közelebb jöttek, kört alkottak az újonc körül. Az erdőre, annak állataira telepedő furcsa, rossz érzés egy szempillantás alatt elpárolgott,helyette mintha édes, illatos levegő járta volna át őket. Senki sem beszélt, mindenki csak figyelt, és szótlanok lettek, a szívükre hallgattak, így fogadták be a Csodaparipát. Minden új nappal a hárfa zenéje és a hangjegyek vidámabbak lettek, erősebbek. Az állatok sokszor gyűltek össze, tábortűz körül meséltek, énekeltek a varázslatos mén dalára. Még összetartóbbak lettek, szeretetteljesek és békések.
Egy éjszakán rémálomból riadt fel az egyik medvebocs. Felegyenesedett, és csak ült a sötétben. Azonban a Csodaló hangja elragadta őt. Megnyugvás járta át, és a régi melegség töltötte be szívét. "Itt van a mi csodalovunk, vigyáz ránk.." gondolta, lehunyta szemeit, visszakuckózott testvérei mellé, és türelmesen várta, hogy ismét álomba merüljön, ezúttal egy szép, virágokkal és napsütéssel teli álomba.
Ezt a mesét írta: Mangra Tamara Amatőr író
A nevem Mangra Tamara, 14 éves vagyok. Nagyváradon születtem és a 16-os Általános iskola diákja vagyok. Hobbijaim az olvasás, vers- és meseírás, illetve a rajzolás.
Mangra Zsolt Istvan
2024-06-30 12:05
Csodálatos!!!