A CZIGÁNY ÉS AZ OBSITOS

A CZIGÁNY ÉS AZ OBSITOS.

Volt egyszer a világon egy vén czigány, ki befogván a félszemű szürkét, kiment az erdőre fáért.

Hogy kiért a czigány az erdőre, felmászott egy nagy fára s maga alatt kezdte a fát vágni.

Arra megyen egy obsitos, hát látja, hogy a czigány mint vágja maga alatt a fát.

- Leesel, more!

- Nem én.

- No vigyázz magadra, leesel!

De a czigány rá se hederített az obsitosra, hanem tovább vágta maga alatt a fát.

Csak vágja, csak vágja, egyszer puff, letörik az ág s a more lepottyant.

- Ugy-e megmondtam, hogy leesel, szólt hozzá az obsitos!

- Ha már azt is megtudta jósolni, nem mondaná meg a vitéz ur, hogy meddig élek én?

- Csak addig more, mig a szürke hármat nem botlik.

No jól van, ez abba' maradt. - Az obsitos tovább folytatta a maga utját, a czigány pedig megrakván a fakószekeret, hazafelé hajtott.

Csak mén, csak mendegél, egyszer a szürke valami kopacsban egyet botlott.

- No még, szólt a czigány, két botlás az életem s azzal tovább ment.

Csak mén, csak mendegél, egyszer a szürke egy kapaszkodón ujra egyet botlott.

- No még egy botlás az életem, szólt a czigány, s azzal tovább ment.

Csak mén, csak mendegél, egyszer a szürke harmadszor is megbotlott egy hidon.

- No degleha, végem van, meghaltam, szólt a czigány s elvetette magát a hidon. A szürke aztán szép csendesen magától is hazament.

A czigány ott feküdt az útmentében egész délutáni négy óráig, kezét lábát elvetette, hogy ő már igy meghalt, ugy meghalt. Már megis éhezett, de nem mert megmozdulni, hanem várta, hogy mikor viszi el az ördög.

Egyszer, a mint ott elvetette magát, egy halottat hoztak át a hidon.

- Hát ez a czigány mit fekszik itt az útban? szólt egy a többi közül, s a czigány talpára jót huzott a nála levő bottal.

Bezzeg felugrott a czigány s egyszerre talpon volt.

- Kérem szépen, minek bántanak engem, mikor meghaltam.

- Hát mi ujság van a másvilágon? kérdé egy a többi közül.

- Nagy szükség, nagy éhség van ott, már én is megéheztem: azért, visznek-e annak a halottnak enni?

A czigányt a halottas nép előfogta s jól helybe' hagyta, hogy máskor tanulja meg mi az emberség.

- Hát mit kellett volna mondanom, kérdé a czigány?

- Az isten nyugtassa meg.

A czigány aztán jól megverten tovább vánczorgott, hát látja, hogy két kutya hogy viaskodik egymással.

- Az isten nyugtassa meg! szólt a czigány.

- Hej, te bolond, nem ugy kellett volna azt mondani.

- Hát hogy?

- Az isten válaszsza el.

S ezzel a czigányt ujra elővették s jól helybe' hagyták, ki aztán mint az agyonvert, tovább lézengett.

Csak mén, csak mendegél, egyszer ujra lakodalmas néppel találkozott össze.

- Az isten válaszsza el; az isten válaszsza el! köszönt a czigány.

A lakodalmas népnek sem kell több, kézre kapják a czigányt s ugy elverték, mint a két fenekű dobot.

A mű forrása: https://mek.oszk.hu/ - Dunamelléki Eredeti népmesék
Válogatta és szerkesztette: Merényi László
Erre a népmesére a Nevezd meg! - Így add tovább! 3.0 Unported (CC BY-SA 3.0) Creative Commons licenc feltételei érvényesek. További információk: https://creativecommons.org/licenses/by-sa/3.0/deed.hu