A fehér és a lila ibolya

A fehér és a lila ibolya.

Ezt az esti mesét a Mesélek Neked oldal ajánlja a Meskete olvasóinak.

Egyszer volt, hol nem volt, talán nem is olyan messze, egy rét, amelynek közepén két virág állt: egy lila és egy fehér ibolya. Mindenki, aki arra járt, megcsodálta a szépségüket és kellemes illatukat.

A lila ibolya mindig elégedett volt az életével. Örült annak, hogy nőhet és virágozhat a réten, és élvezte, hogy a méhek és a pillangók gyakran meglátogatták. Mindig vidám volt és boldog, sosem panaszkodott.

A fehér ibolya azonban nem volt elégedett. Folyton összehasonlította magát a lila ibolyával, és úgy érezte, hogy sosem lesz olyan szép vagy olyan népszerű, mint a másik virág. Rendszeresen panaszkodott a sorsára és sajnálta magát.

Egy verőfényes délután így szólt a lila ibolyához:

- Jaj, lila ibolya, te olyan gyönyörű vagy! Mindig olyan ragyogóan virítasz, és mindenki odavan érted!

- Köszönöm szépen, kedves fehér ibolya. Te azonban olyan csodásan fehér vagy, mindenki azt hiszi, hogy egy szirmot sem veszítettél még el.

- Nem igazán érdekel, hogy milyen színű vagyok, mindenki csak rád figyel, téged keres – szomorkodott a fehér ibolya.

- Dehogyis, itt a réten minden virág egyformán szép. Azonban, ha neked kellemetlen, talán elbeszélgethetnénk egy kicsit arról, hogy mi mindenben különbözünk.

- Jó ötlet – csillant fel a fehér ibolya szeme. Hát, először is, én fehér vagyok, te pedig lila.

- Igen, ez igaz – bólogatott a lila ibolya. – A te szirmaid széle viszont szabályosabb, mint az enyém.

- Az is igaz. És te hosszabb száron nősz, mint én.

- Úgy látszik, több a különbség közöttünk, mint gondoltam – töprengett a lila ibolya.

- De miért érzem magam olyan alulértékeltnek, ha melletted vagyok? – aggodalmaskodott a fehér ibolya.

- Talán, mert te túlságosan összpontosítasz arra, ami nincs meg benned, és nem értékeled eléggé azt, ami megvan. De emlékezz, minden virágnak megvan a maga szépsége és értéke, és a mi különbségeink tesznek minket igazán egyedivé!

- Igazad van. Köszönöm, hogy megértetted velem ezt – kezdett megnyugodni a fehér ibolya. - Köszönöm, hogy meghallgattál.

A nap már éppen lenyugodni készült, mikor beköszöntött egy óriási vihar, amely átrendezte a rétet. Hatalmas szél kerekedett, az eső pedig mindent maga előtt sodort. A lila ibolya alig tudott kapaszkodni.

- Segítség! Elsodor a víz – kiáltott kétségbeesve.

A fehér ibolya gondolkodás nélkül kinyújtotta felé a gyökerét, és jó erősen belekapaszkodott.

Amikor a vihar véget ért, a rét szinte teljesen üres volt. Az összes virág és növény eltűnt, csak a lila és a fehér ibolya maradtak meg.

A lila ibolya éppúgy állt a helyén, mint azelőtt, még mindig szép és egészséges volt. A fehér ibolya azonban megrongálódott, levelei összegyűrődtek, és a szirmai szinte szétcsúsztak. Azonban a fehér ibolya nem panaszkodott, inkább megpróbált újra összeszedni magát, és erősebbé válni.

Idővel a rét növényei újra kinőttek, a virágok is ismét megjelentek. Azonban a lila ibolya sosem felejtette el, hogy a fehér ibolya hogyan viselkedett a viharban.

Azóta a két virág mindig egymás mellett virágzik. Bármikor készek egymást támogatni és segíteni, ha szükség van rá. Azt is mondják, hogy a lila és a fehér ibolya között igazi barátság szövődött, amely örökké tart.

Szerző: Mészáros Andrea – Mesélek Neked