A fekete gólem

A fekete gólem.

Volt egyszer egy kicsi gólem. Semmi furcsa nem volt vele, csak éppen feketének született. A szülei csodálkoztak, hiszen nem láttak még fekete gólemet, csak szürkét és barnát. De gondolták semmi, gond. Idővel majd őt is, mint minden más gólemet, be fogja lepni a moha és a fű. Akkor már senki nem fogja észrevenni, hogy a kicsi gólem fekete színű.

Ahogy telt, s múlt az idő, a kicsi gólem összes barátja zöldülni kezdett. Gyönyörű mohatakaró kezdte el beborítani a bőrüket. Ahogy cseperedtek, egyre több mindent tudtak magukon növeszteni. Volt, akin rétnyi virág nyílt minden reggel, míg mások egész fákat és bokrokat növesztettek a vállaikon. De szegény kicsi gólem kopaszon maradt. Az ő fekete bőrére még csak a moha sem telepedett rá. A szülei orvostól orvosig jártak vele, de még ők se tudtak rajta segíteni. Csak annyit mondtak, hogy van ilyen. Lehet egyszer kinövi, de lehet, hogy soha sem fogja. Pár év után a kicsi gólem szülei végül feladták a harcot.

- Mire jó egy gólem, ha nem tud növényeket növeszteni? – sóhajtoztak magukban egy este, mikor úgy gondolták, hogy a kicsi gólem nem hallhatja őket.

De sajnos hallotta és nagyon elszomorodott. Hiszen tényleg! Mire jó ő, ha még moha se él meg a bőrén? Ezek szerint, ő nem ér semmit?

Ahogy telt az idő, a kicsi gólem búskomorrá vált. Nem tudott a többiekkel játszani, vagy a felnőtt gólemeknek segíteni. Egyszer csak azon kapta magát, hogy egyedül van. Szinte állandóan.

Próbált a bőrén ágyásokat vájni és azokba magokat ültetni. Példátlan gondoskodással dédelgette őket. De a virágok soha nem keltek ki.

Egy este, mikor kis gereblyéjével a karján egyengette földet, észrevette, hogy valami színes felcsillant a feketeségben. Megörült, mert azt hitte, hogy valamilyen növény, vagy virág. Reszkető kézzel nyúlt oda, hogy lesöpörje róla a földet. Sajnos, csalódnia kellett. Csak egy színes, csillogó kő volt. Azért lemosta róla földet, és a tenyerébe véve megszemlélte. Színes volt és szép.  Úgy gondolta, hogy valamennyire azért hasonlít egy virágra. Megtetszett neki. Izgatottan megmutatta a szüleinek. Ők viszont csak legyintettek. Azt mondták előfordul az ilyen, hisz minden gólemben vannak kavicsok.

A kicsi gólem másnap a mellkasára illesztette a követ és így indult útnak. Nem telt el pár óra és a többiek elkezdték észrevenni a különösen szikrázó követ rajta. Közelebb jöttek, megcsodálták. Kérdezték honnan szerezte és, hogy ők honnan vehetnének ilyet. A kicsi gólem zavarában nem tudott egy kérdésre sem válaszolni. De nagyon boldog volt, hogy végre foglalkoznak vele. Miután hazaért, azon gondolkozott, hogyha egy ilyen kis csillogó kő, ennyi kedvességet tud hozni neki, vajon mi lenne, ha több lenne? Megfogta kis gereblyéjét és elkezdett vele a bőrében kutatni. Kis keresgélés után egy piros drágakő fordult ki a fekete földből.

Másnap már két ékkővel a mellkasán indult útnak. Sokan megállították, kérdezték, hogy van, még játszani is hívták. Leginkább az újonnan szerzett díszei érdekelték őket, de a kicsi gólemet ez nem zavarta. Nagyon boldog volt, hogy végre észrevették őt. Otthon izgatottan mesélte a szüleinek, hogy mi történt vele aznap, de ők csak mosolyogtak és bólogattak. Mint mindig. Úgy érezte, nem hallgatják igazából meg, ezért inkább elhallgatott. Este újabb kő után kutatott a bőrében. Ezúttal sokkal tovább kellett keresgélnie, de végül talált még egy ékkövet.

Reggel a szülei megjegyezték, hogy milyen jól állnak neki a kövek, s mikor útnak indult még többen mentek oda hozzá beszélgetni, és még többen hívták játszani.

Ettől kezdve minden este újabb és újabb kövek után kutatott a fekete földbőrében. Majd minden reggel egyre több és több drágakővel a testén kelt útra. Minden nap egyre ragyogóbb és csillogóbb lett. Mire észbekapott, már tetőtől talpig ékkövek borították. Ő lett a legszebb és legkedveltebb gólem mind közül. Tucatnyi barátja volt és még a szülei is büszkék voltak rá.

Egy este viszont azon kapta magát, hogy hiába ás, már sehol sem talál a bőrében újabb ékköveket. Ez megrémisztette. Mit fognak mások gondolni, ha rájönnek, hogy nincs több köve? Hogy elfogyott, ennyi volt, nem lesz több? Mi lesz, ha rájönnek, hogy már nem tud újat mutatni nekik?

Összetörve ült barlangjában. Így, hogy egy drágakő sem volt rajta, látszott a fekete bőre. De már nem olyan volt, mint régen. Nem volt tiszta és egyenletes, hanem tele volt gödrökkel, lyukakkal és egész kráterekkel. Ezek hosszú évek folytonos ásási nyomai voltak. Úgy gondolta, hogyha a többi gólem így látna, nemcsak, hogy nem ismernék meg, hanem egyenesen megundorodnának tőle.

Másnap visszarakosgatta magára a drágaköveit. Senkinek nem tűnt fel, hogy nincsen rajta új darab. Csak azt vették észre, hogy szokatlanul szótlan lett. De hiába kérdezték mi lelte, nem mert válaszolni.

Este ismét drágakő után kutatott a bőrében, de ezúttal sem talált. Kétségbeesetten fogta a fejét. Mi lesz vele, ha nem tud másoknak újabb követ felmutatni? Mit fognak gondolni? Mit fognak csinálni?

Másnap lehajtott fejjel kullogott végig a gólem falun. Reménykedett abban, hogy senki sem figyel fel rá különösebben addig, amíg el nem intézi teendőit. De sajnos tévedett. Többen is odamentek hozzá. Kérdezték mi újság vele, és hogy láthatják-e a legújabb ékköveit. Remegő kézzel mutatott pár újabb kőre a karján. A többség csak a szokásos módon csodálkozott a szikrázó drágaköveken. De egy kotnyeles kicsi gólemnek feltűnt, hogy ezeket ő már mind látta.

- Hol van az új?- kérdezte.

A ragyogó gólem nem tudott erre mit felelni. Kínosan mosolygott, majd mikor már senki sem figyelt, hazaszaladt.

Az egész estét azzal töltötte, hogy a bőrében ásott. Olyan mély és széles lyukakat vájt, mint még soha. Addig-addig túrta a földet, amíg egyszer csak le nem esett az egyik karja. Nagyon megrémült. Menten rájött, hogy túlzásba vitte az ékkőbányászást. Megpróbálta sárral és agyaggal visszatapasztani a karját, de sehogy sem sikerült neki. Félkarú gólem maradt.

Aznap éjjel nem tudott aludni, reggel pedig nem akarta kitenni a lábát a barlangjából. Délután már keresni kezdték. Sokáig kopogtattak az ajtaján, mire válaszolt. Addig könyörögtek neki, hogy jöjjön ki, míg végül beadta a derekát és kinyitotta az ajtót. Viszont nagy bánatában elfelejtette, hogy nem volt rajta egy darab ékkő sem. Az összes árok és gödör látszott a bőrén ráadásul egy karja még hiányzott is. A többi gólem úgy megijedt tőle, hogy elszaladtak és vissza se mertek jönni.

A félkarú gólem bánatában napokra bezárkózott barlangjába. Sok gondolkozás után végül arra az elhatározásra jutott, hogyha tudna még ékköveket szerezni valahonnan, akkor a többiek újra szeretnék őt. Így összepakolta kevés kis holmiját, felékesítette magát az összes ékkövével és útnak indult.

Meg sem állt addig, míg hírét nem hallotta hozzá hasonló fekete gólemeknek. Hetekig utazott, mire elérkezett abba a hegységbe, ahol állítólag éltek.

Az erdőben talált rá az elsőre. Egy kedves, mosolygós fiatal gólem volt. Mikor ránézett, az jutott eszébe, hogy valaha ő is ilyen lehetett. A fiatal gólem nem viselt ékköveket, de a félkarú gólem biztos volt, abban, hogy az ő bőre alatt is rejtőzik annyi, mint valaha az övé alatt.

A fiatal gólem is végigmérte őt. Végül csak annyit kérdezett, hogy nem zavarja-e az a rengeteg kő a bőrén. A félkarú gólem meglepődött a kérdésen. De még mielőtt válaszolhatott volna, a fiatal gólem megfogta az egyedüli karját és egészen hazáig vezette. Mikor elérték a barlang bejáratát, már egy csapatnyi gólem várta őket. A félkarú gólem meglepetésére, mind fekete gólemek voltak. Pontosan olyanok, mint ő. Testüket gödrök és kráterek borították. Egyiküknek hiányzott a fél lába, másikuknak a fél karja, egy harmadiknak pedig a lábfeje. De furcsa módon, semelyikük sem visel drágaköveket. Mikor meglátták őt, sokatmondóan összenéztek, mormoltak valamit egymás között, majd kedvesen meghívták vacsorára.

Vacsora közben a fiatal gólem nagyon beszédes lett. Azt mesélte, hogy valaha itt mindenki olyan volt, mint a félkarú gólem. Viszont amikor páran találkoztak egymással, akkor úgy döntöttek, hogy többé nincs szükségük ékkövekre.

- Miért? – kérdezte az ékkövekkel kirakott gólem.

- Azért – válaszolta egy felnőtt gólem – Mert valójában senki se szeretett minket, csak az ékköveinket. Viszont mi egymást, nélkülük is tudtuk szeretni. Ezért nem kellett őket mindennap magunkra rakosgatnunk. Végül pedig rájöttünk, hogy nincs szükségünk rájuk.

Az ékkövekkel borított gólem nagyon meglepődött. Mélyen legbelül, tudta, hogy ez mind igaz. De az a hamis szeretet, amit az ékkövei miatt kapott sokkal jobb volt a semminél. Sírni kezdett. A könnyei patakokban folytak a bőrén és elkezdték lemosni róla az ékköveit.

- De mit csináljak? – zokogott – Nélkülük nem érek semmit!

- Dehogynem érsz! – mondták neki – Ugyanannyit érsz, mint itt mindenki más! Rengeteget!

- De mások ezt nem így gondolják!

- Kit érdekel mit gondolnak! Mindenki méltó a szeretetre. Ez alól mi, fekete gólemek, sem vagyunk kivételek. Nem kell magadat tönkre tenned a hamis szeretetért! Inkább hagyd, hogy majd mi szeressünk téged! Úgy ahogy vagy. Ékkövek és csillogás nélkül. És egyszer reméljük, hogy majd te is megtanulod szeretni önmagadat. Mit szólsz?

A gólem felállt, és még mindig sírva, elkezdte magáról lesöpörni a drágaköveket. Csilingelve és pattogva hulltak le a földre. Mikor már egy sem maradt, végignézett önmagán. Azon a fekete gólem bőrön, amit annyira gyűlölt, és az idő során annyit gyötört.

- Még így is szeretni fogtok?

- Igen – válaszolták mindannyian.