A gyémánt emberke


https://smaragdkiado.hu/termek/varazslatos-mesketek-1-meseerdo/
  • 2023.
    aug
  • 25

Volt, hol nem volt, az óperenciás  tengeren túl, de hetedhét országon túl-e, vagy innen, arra már nem  emlékszem tisztán, volt egyszer egy király. Amilyen istenfélő,  igazlelkű, vallásos volt ez a király, párját ritkította messze  földön. Mégis, mégis, huszo...

Volt, hol nem volt, az óperenciás tengeren túl, de hetedhét országon túl-e, vagy innen, arra már nem emlékszem tisztán, volt egyszer egy király. Amilyen istenfélő, igazlelkű, vallásos volt ez a király, párját ritkította messze földön. Mégis, mégis, huszonötéves házas létére nem volt neki még csak akkora fia sem, mint egy cső törökbúza, bár lefektében, felkeltében örökké azért imádkozott, azt kérte a jó Istentől.

Addig imádkozott, hogy a jó Isten meghallgatta a kérését, s ezt az álmot adta reá: Holnap térdepeltesd le a feleségedet a palotád küszöbére, mondjatok el együtt három imádságot, s kívánságod teljesül.

Másnapra virradva elmondja a király a feleségének az ő csudálatos álmát, az isteni kijelentést, s el is mondják ketten a három imádságot a palota küszöbén. Hát az ígéret beteljesedése nem is maradt el, idejére olyan szép fia lett a királyné asszonynak, aminél szebbet ne láss.

Megvolt a nagy öröme a királynak, de még a királynénak is. Felnőtt a királyfi, s olyan ügyibe való, szép fiú lett belőle, amilyen csak egy derék, szép királyúrfi lehetett.

A királyfi nagyon szerette a vadászatot. Egyszer a többek között, amint jönne haza a vadászatból, körülvesznek a kopók egy nagy szálfát, s ugatni kezdik, hogy erőszakkal sem lehetett elhozni onnan. Nézik, kerülgetik a szálfát, hanem nincs ott a világos világon semmi, a fa pedig mindenfelől ép, csupán a teteje volt egyhelyt kissé suta.

- Mi a csudát érezhetnek ezek a kutyák: - gyöntölődik a királyfi, s megparancsolja a vadászának, hogy csak szaporán menjen fel arra a fára, ha nem látna-e valamit.

Felmegy a vadász, Hát a tetejéről egy lik vezet a fába, de van abban olyan világosság, hogy a vadásznak még a szeme is csak úgy káprázott belé.

Odaszól a királyfi: akárki fia légy, abban a faoduban, jöjj ki onnan!

Azt mondja egy hang a fából: ha már ennyiben van, kimászok én innen, csak ne perzseld rám a fát, mert mind összeégnék, s akkor úgysem vehetnéd hasznomat.

Ki is jött onnan. Hanem halljanak csudát, olyan szép, picurka, ragyogó gyémánt emberke volt, hogy a királyfi is szinte hanyatt esék a bámulattól. Megszerette úgy a kis, inci-finci emberkét, hogy oda nem adta volna a nagyvilágon semmiért.

Haza vitte. Csináltatott neki színarany kalickát, akkorát, hogy jól elférjen abban, de még sétálhasson is benne, ha kedve tartja.

Történt egyszer, hogy az egész házban csak a királyfi maradt otthon egyedesegy lelkére. Azt mondja akkor a gyémánt emberke: Látod te királyfi, engem bátran kiereszthetnél innen, úgysem mennék semmifelé tőled.

A királyfi teljesíti is tüstént a gyémánt emberke kívánságát. De alighogy kieresztette, úgy oda lett a pöttömnyi piripócsija, mintha csak a föld nyelte volna el.

Haj, megbúsul a királyfi, de búsult úgy a kicsi emberke eltűnésén, hogy senki megvígasztalni nem tudta, még a felséges édesanyja sem.

Azt mondja az anyjának: már felséges anyámasszony, tarisnyáljon engem útra fel, mert én most úgy elmegyek, hogy addig vissza sem térek, amíg fel nem találom valahol a kerek világon az én gyémánt emberkémet.

A szegény királyné sírva marasztotta, hogy ne menjen, ne hagyja itt őket vénségükben árvaságra, egy csepp gyermek nélkül.

De olyan istenes lelket nem lehetett verni a királyfiba, hogy maradjon: elment.

Nekiindult egy rengeteg havasnak, s ment-mendegélt tovább, tovább, éjjel-nappal szünet nélkül. Hanem akkora volt az a havas, hogy többet abból kiérni nem tudott, ha akart volna sem. Pedig már az elemózsiája is egy befaló falásig elfogyott volt. Amint bandalog alá s fel, ér egy szép csörgedező forrás mellé.

Ő biza, - gondolja, - ha nem ehetik, hát legalább iszik egyet ebből a hűvös havasi forrásból, úgyis ez lesz az utolsó, mert már nem bírhatja sokáig a dolgát, ahogyan agyonéhezett s fáradott!

Ahogy jót ivott egyet, még jobban megéhezik, de annyira, hogy nem bírt már magával, hát kirázta a tarisnyát a markába, hogy ami kicsi morzsalék még lehet abban, enyhítse avval is a nagy éhségét.

Amint ezt teszi, suhogást hall hátul. Odapillant. Hej, nagyot ugrék, de csapta össze a kezét végtelen örömében, amikor maga mellett látta a gyémánt emberkét.

- Megszántalak, te királyfi, - mondja az emberke - s azért jöttem, hogyha már ennyiben van, hogy többet ne keress, de tudd meg azt is, hogy én most hozzátok nem megyek. Hanem ha olyan erősen tetszem neked, azt ajánlanám: tartsál velem, lássunk országot, világot. Menjünk mindig napkelet felé, s hidd el, nem bánod meg.

Na, jól van. Úgy elmennek, hogy éppen egy királyi városnál állottak meg. Azt mondja a gyémánt emberke a királyfinak: te most menj fel a királyi kapuhoz, s ha kérdik, hogy mi járatban vagy, mondjad, hogy szolgálatot keresel, s állj aztán akármiféle szolgálatba, egyet se tarts semmitől. Adok egy pár kesztyűt, s bármiféle munkához látsz is, ezt örökké húzd a kezedre, megsegít ez mindenben. Ha pedig valamivel mégis megakadnál, hívj csak engem, ott leszek én rögtön segítni a dolgon.

Avval a gyémánt emberke ismét eltűnt.

A királyfi leül a király kapujához. Hát kérdi a darabont, hogy mi járatban volna. Mondja a királyfi, hogy ő bizony szolgálatot keresne, ha kapna.

- Na várj csak itt, a parádés kocsisnak éppen ma telt le az ideje, bejelentlek a királynak.

Éppen jókor. Behívatja a király, megalkusznak szépen, amint illik, kezet is adnak rá, s avval megvan.

Hanem bezzeg hogy hasznát vevé a kesztyűnek. Olyan igazi kövér, de jó, de tiszta, fényes lova egynek sem volt az egész királyi pajtán, mint neki.

Irígyelni kezdették a cselédek a dolgát. Egy sánta kocsis be is ment a királyhoz, s igazságtalanul vádaskodott rá, hogy így, s hogy úgy felséges királyom, az új kocsis olyan büszke, hogy még a dolgát is mind kesztyűs kézzel végzi. De még avval kérkedik, hogyha ő akarja, az egész áldott télen frissen kaszált sarjufűvel tartja a lovait?

- S azt mondotta-é? - kérdezi a király.

- Azt bizony, felséges uram, s szakadjon el a nyelvem tőből, ha nem igazat szólok, - erősítgeti az irigy kocsis.

- Na, tüstént küldjed be hozzám! - parancsolta a király.

Bemegy a királyfi.

- Igaz-e, hogy te kesztyűs kézzel dolgozol? - kérdi a király.

- Igaz, felséges uram.

- Hát akkor az is igaz, hogy te azt mondottad, hogy a lovaidat, ha akarod, frissen kaszált sarju-fűvel teleled ki?!

- De az már nem igaz, - mondja a királyfi. - Merő hazugság az egész, akárki mondta is.

Hanem a király nem sokat kérdezte, igaz-é, nem igaz-é, csak megparancsolta, hogy ha a lovait nem zöld fűvel teleli ki, fejét véteti, hogy máskor ne kérkedjék, s affélékkel a többit ne bosszantsa.

A szegény királyfi lemegy nagy búsan a pajtába. De sóhajtozott, hogy mit tehetne ő most. - Istenem, Istenem, - fohászkodik - bár az a gyémánt emberke jönne ide, hogy valamerre kisegitene, úgyis ő az oka.

Csak megszólal erre egy hang a háta megett: Ha én vagyok az oka, ne búsulj, segítek is rajtad, csak azt mondd meg, hogy mi a bajod.

Visszanéz a királyfi, hát a gyémánt emberke áll a háta megett. Panaszolja a királyfi, hogy mint járt a királlyal.

- No barátom, - mondja az emberke - egy cseppet se ölögesd magad érette a búval. Eligazítom én, ha csak ennyi a baj. Amikor megestül az idő, fogj csak be két lovat a terűs szekérbe!

Estére kelve be is fogja a királyfi a két lovat, s ülni akar a szekérre nagy gonddal, hogy merre is hajtson ő: hát ott a gyémánt emberke már az ülésen. Azt mondja a királyfinak: feküdjél csak hátra, s aludj, amig felköltelek. Maga pedig elkiáltotta: előttem világosság, hátam megett sötétség, egy pár óra alatt meleg Indiában legyünk.

Csakugyan alig is telék el nehány óra, s már költötte a királyfit.

Néz széjjel a királyfi, hát lássanak bámulást, amit az a királyfi tett. Sehogysem éri fel ésszel, hogy eshetett az, hogy ő lefeküdött havas télben, nagy hidegben, s alig egy pár óra mulva felébredt forró nyárban, hő melegben. De még milyen szép vidéken, hogy a fű, fa csak úgy virult, mint egy szép üde, virágos kert.

Szól az emberke: vegyed azt a kaszát, s meríts egyet vele:

Vágint egyet a királyfi, hát csak omlani kezdett a fű utána, hogy percek alatt lett abból egy jó szekérre való is.

Azt mondja a gyémánt emberke: bukjál át a fejeden, s lesz belőled egy hófehér galamb. Szállj el ahhoz a kápolnához, nézd meg, kiket látsz ott?... A királyné leányait, tündéri erővel jönnek ide minden áldott éjjel imádkozni. Repülj be az ablakon s vedd el az asztalról a legnagyobbik gyűrűt.

Átkecskebukázott a királyfi a fején, s nyomban fehér galamb lett, s avval repült a kápolnához. Hanem olyan gyönyörűséges három leány imádkozott benne, mint három szép liliomszál, hogy a királyfi halálosan szerelmes lett a legnagyobbikba. Berepült az ablakon, s amíg a leányok észrevehették volna, elvette az asztalról a gyűrűt. Utánakap a legnagyobbik, de csak egy tollát ragadhatta meg, az a kezében is maradt.

Mire visszatért a gyémánt emberkéhez, a szekér már úgy meg volt rakva fűvel, hogy az már aztán ember legyen, aki még egy villányit tehetett volna rá.

Átbukik a fején, visszanyeri az elébbi alakját, hát a kicsi ujja hiányzik, az maradt a tollu képében a királykisasszony kezében. Csak tett-vett valamit a gyémánt emberke, egy kicsit reá fújt, s mindjárt ismét helyreállt a királyfi kicsi ujja.

- Most ülj a szekérre, feküdj le, aludd ki magad hazáig - mondja az emberke, azzal felül a kocsira ő is, s elkiáltja: előttem világosság, hátam megett sötétség, egy pár óra alatt legyünk a király városában.

Még jóformán be sem tellett a pár óra, s már költötte a királyfit, hogy helyben vannak, majd azt mondja neki: Légy most ismét kocsis, hanem ügyelj, amint a királyi udvarba hajtanál be, akkor érkeznek a király leányai is meg, a nagyobbik eléd kerül, s kérni fogja a gyűrűt, de te addig oda ne add, amíg a jobb lába bokáját meg nem mutatja. - Úgy is lesz.

Mikor menne be a külső udvaron, szállanak le a királykisasszonyok nagy szemkápráztató fényességgel a magas égből. Elébe áll a legnagyobbik, s kérni kezdi a gyűrűt, merthogy neki abban van a tündéri ereje. A királyfi megköti magát, hogy ő odaadja ugyan, de elébb nem, csak ha megmutatja a jobblába bokáját.

Szabódik a szegény királyleány eleget, így is, úgy is, hanem semmire sem mehetett, csak meg kellett mutatni, hogy azon ugyan semmi nincsen a világon, pusztán csak egy fekete félhold.

Telt, múlt az idő, hogy már lejárt vagy hat hét is, amikorra fogyatékán volt ismét a fű. Újra elkezd sóhajtozni a királyfi, hogy mi lesz már ezután. - Bárcsak az a gyémánt emberke lenne itt, - fohászkodott félhangosan a szegény megszorult királyfi.

Még jóformán ki sem mondá a szót, s már ott volt az emberke.

- Jaj, kedves pártfogóm, nagy baj van erősen, mind elfogyott a fű, mit csináljak immár!

- Mit! - mondja a gyémánt ember - hát azt, amit a multkor. Este fogj be a terűs szekérbe, s ne törődj egyébbel.

A királyfi, ahogy megvacsorált, fogta be a lovakat, települt a szekérre, hát már Isten csudájára, ott ült a gyémánt emberke.

- Na, - szólt oda a királyfinak, - feküdj le s aludjál, - maga pedig rákezdi: előttem világosság, hátam megett setétség, egy pár óra alatt legyünk meleg Indiában!

Még ki sem tudta aludni magát a királyfi, már költötte az emberke.

Néz szét a királyfi, hát szép, friss nyári zöldben vannak, a hegyen is ott áll a kápolna.

- Bukj csak át a fejeden, s repülj a kápolnába, - szólítja meg az emberke - ott van most is a három leány. A nagyobbiknak a selyem-palástja van melléje letéve, hozd el bátran, ne félj, könnyen bírod.

A királyfi egy perc alatt ezt is megtevé. S már amikor visszaszállt, rakva volt a szekér frissen kaszált sarju-fűvel, hogy egy szál nem sok, annyi sem fért volna több reá.

Hamarosan szekérre ültek, s nehány óra alatt a királyi városban voltak. Azt mondja a gyémánt emberke a királyfinak: amikor a királyi kapuhoz érsz, a leányok is ott lesznek. Kérni fogja a nagyobbik a selyempalástot, hanem oda ne merd adni, amíg meg nem mutatja a bal lába térdét.

Csakugyan, amikor fordulna be a palota külső kapuján, ereszkednek le a királyi leányok nagy fényességgel, s áll eléje a legnagyobbik, s kéri nyájasan a palástját. Hanem a királyfi kereken kijelentette, hogy ő addig a palástot nem adja vissza, amíg a bal lába térdét meg nem mutatja neki.

Eleget vonakodik a leány, de utóljára sem tehetett egyebet, hanem nagy szemérmetesen meg kellett mutatni, hogy nincs azon, csak egy veres félhold, s egyéb semmi.

A sarjufűvel ismét beérték a lovak úgy hat hétig, de akkor még egyszer el kellett menni egy szekérre valóért, mert a király országában még mindig nem derült annyira a tavasz, hogy onnan lehessen élni.

Újból küldötte a gyémánt ember a királyfit, hogy amíg ő megrakja szekerét, hozza el a kápolna-asztalról a nagyobbik kisasszony imakönyvét, mert a leányok most is csak ott voltak.

Akármilyen percre megtevé ezt is a királyfi, mire visszaért, már rakva állott a szekér, s egy pár óra alatt ismét a királyi város végére jutottak. Azt mondja akkor a gyémánt emberke: amint fordulsz be a külső kapunál, ott vár már a nagyobbik királyleány, s kérni fogja az imakönyvét. Hanem olyan lelked ne legyen, hogy odaadd, amíg a keblét fel nem fedi.

Úgy is lett. Már várta a kapunál a nagyobbik királyleány s kérte nagy isten-fizessével a szent könyvet. - Mondja a királyfi, hogy addig nem adhatja, amíg a keblét fel nem fedi.

Haj, megrőkönyödik a királyi szűz. Hogy mutassa ő azt! De végezetül is úgy kellett, hogy tegyen. Hát volt azon olyan szép gyémántcsillag, hogy a királyfi csak úgy hüledezett belé a nagy ámulattól.

Hanem hogy s mint esett, a király éppen kinézett az ablakán, s meglátta hogy az ő kocsisa a leányának adogat valamit. Tüstént maga elé rendelte a kocsist, s erős vallatóra fogta, hogy mer ő éjnek éjszakáján a királyi leánnyal találkozni.

Azt feleli a királyfi, hogy ő kész mindent elmondani, csak elébb ígérje neki a leányát feleségül. Mert erőst szereti, s mert ő, - tudja meg a király, - nem kocsisfajtából való, s az ő apja sem kondás, hanem ő is király. A fia pedig csak világot látni jött ide, de egyet sem kocsisnak.

Hej, megörvend a király, hogy már az ő leányának kérője akadt, mégpedig királyi. Hát még a királykisasszony, hogy örvendett, mert ő is úgy megszerette a királyfit, hogy a betevő falatját sem jobban.

Csak annyi, hogy királyi hintót állítának elé, s odavitették a királyfi apját, anyját is, s csaptak olyan lakodalmat, hogy a hetedik határba is elhallatszott a bandaszó.

De volt öröme a királyfi édes szülőinek, hogy az ő egyetlen kedves fiok él, s hogy ilyen boldog vőlegény, hogy még ők is táncra kerekedtek szívbeli nagy örömükben.

Azután szép csendesen hazatértek, s mert már igen öregek s törődöttek voltak, átadták az országot a fioknak. Jeles király lett belőle, kedvelték a népei, sokáig uralkodott s élt nagy boldogul a feleségével. Hanem egyszer ők is mirígyhalálba estek. Eltemették őket nagy fényes pompával, s király nélkül maradt az ország.

A gyémánt emberkét akarták akkor királynak, de az attól a naptól kezdve, hogy a királyfit eltemették, úgy eltűnt valamerre, hogy még máig senki sem látta, s így aztán még ma sincs király: éppen magát várják István bátyám, ha elmenne.




A mű forrása: https://mek.oszk.hu/ - SZÉKELY NÉPMESÉK: A gyémánt emberke
Válogatta és szerkesztette: R.Berde Mária
Erre a népmesére a Nevezd meg! - Így add tovább! 3.0 Unported (CC BY-SA 3.0) Creative Commons licenc feltételei érvényesek. További információk: https://creativecommons.org/licenses/by-sa/3.0/deed.hu

MEK, Magyar Elektronikus Könyvtár

Még 1995-ben lett a mek.iif.hu szerver az Elektronikus Könyvtár központi szolgáltatása. 1996 és 2002 között - nagyon sok ember önkéntes munkájának és néhány intézmény támogatásának köszönhetően - több mint 4 ezer darabra nőtt a könyvtár állománya, havi 60-70 ezerre a látogatóinak száma, s kialakult a jelenlegi gyűjtőköre: A MEK-ben csak magyar nyelvű vagy magyar ill. közép-európai vonatkozású, tudományos, oktatási vagy ...


https://smaragdkiado.hu/termek/varazslatos-mesketek-1-meseerdo/

Vélemények a meséről

Ehhez a meséhez még nem érkezett hozzászólás, legyél Te az első aki véleményezi!
A szerző biztosan nagyon hálás lesz érte!