A gyémántszőrű csikó

A gyémántszőrű csikó.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy király és annak egy gyönyörű, kedves lánya. Búsult is, amikor a leány eladósorba került, hiába tudta, hogy ez a nap is eljön egyszer. Mit ér a hatalmas birodalom, az óriási palota, a sok hű szolgáló és a négylovas hintó, ha elveszíti azt, akit a világon a legjobban szeret? Lassan megbékélt vele, hogy ez az élet rendje, így amikor elérkezettnek látta az időt, egy borús májusi napon magához hívatta leányát azzal, hogy kérőt fog keresni neki. De nem akármilyet ám! Megszólalt ekkor a király, szigorú hangon:

• Kedves leányom, szép is vagy, jó is vagy, így hát nem másnak szánom a kezed, mint a gyémántszőrű csikó gazdájának.

Összehívta aztán udvari szolgáit, hogy induljanak útnak, s keressék meg a gyémántszőrű csikó gazdáját, mire a javasasszonyok azt a tanácsot adták, hogy a birodalom leggazdagabb emberének háza táján kell kutakodniuk.

Elindultak hát a hű szolgák, hat nap, ha éjen át keresték a legvagyonosabb embert, de sehol sem lelték. A hetedik napra elfáradtak, s egy erdő szélén megpihentek. Éppen hogy leheveredtek a fűre, az utat szegélyező fák mögött, egy takaros kis parasztház udvarán megpillantották a gyémántszőrű csikót, amint békésen legelészik.

Tanakodtak, biz’ itt valami tévedés történhetett, hiszen a javasasszonyok váltig állították, hogy a legmódosabb embert kell keresniük, s ők csodásabbnál csodásabb palotákban jártak hat nap, hat éjen keresztül, s egyikben sem találták a csikót, hanem ennek az egyszerű parasztháznak a kertjében leltek rá.

Kijött a hangos szóra a házigazda, s a következőket mondta a szolgáknak:

• Nekem ugyan nincs egyetlen láda aranyam sem, van azonban egészségem, becsületem, dolgos feleségem, három jóravaló fiam, az eszem vág, mint a penge, a szemem éles, akár sasmadáré, gyümölcsfáim roskadoznak az almától, baracktól. Nálam boldogabb, s ezáltal gazdagabb földi teremtény aligha létezik.

Elhitték a szolgálók a parasztember szavait, csupán azon csodálkoztak, mégis kitől és hogyan vásárolhatta meg a gyémántszőrű csikót, ha gazdagságát nem aranyban mérik.

• Elmesélem, hiszen nekem titkaim nincsenek se emberek, se a Jóisten előtt – húzta ki magát büszkén a gazda. – Az a szerencsétlen jószág az előző, mégoly gonosz gazdái elől menekült a viharban, amikor a családom befogadta.

Igazat beszélt az ember, s mivel nemcsak szorgalmas, de jószívű is volt, az istállójába vitte a csikót, etette-itatta, asszonya dédelgette, de azon az éjjelen, a koromsötétben még nem látták, hogy gyémántból van a szőre. Másnap, a reggeli napfényben vették észre, hogy különleges csikó az s ugyanolyan szeretettel bántak vele, mint többi állatkájukkal, szép pej lovukkal, tehénkéjükkel, hűséges kutyájukkal.

Hamar hozta hintón az udvari küldött a királyt s egy szem leányát. Megcsodálták ők is a gyémántszőrű csikót, szóba elegyedtek a háziakkal, akik mindenféle földi jóval kínálgatták a vendégeket. A király azt mondta a házigazdának, annyi aranyat ad neki, amennyi elfér a kamrájában, lánya kezét pedig valamelyik délceg fiának adja a három közül, ha az elfogadja feleségnek a királykisasszonyt.

• A középsőt tartom a legértékesebbnek! - választott a lány, s a fiú nem is kívánta véka alá rejteni boldogságát. Apja pedig, a töméntelen mennyiségű aranyért cserébe, a fiatal párnak ajándékozta a gyémántszőrű csikót.

Aki nem hiszi, járjon utána és szedjen egy barackot arról a csodaszép fáról.