A herceg, aki megtanulta az igazi szeretetet

Élt egyszer egy vén király, kinek két szeretett gyermeke volt. Fia, aki tizenhét esztendős volt vándorlásai során számos furcsa teremtménnyel találkozott. Ilyen volt az öreg boszorkány is, ki megkérte a herceget, hogy az egyik fáról szedjen le két szép gyümölcsöt, azonban a fiú kinevette, majd fellökte a hölgyet. A herceg ezek után visszatért palotájába.

- Kinek szívében tisztelet és szeretet nincs, változzék szörnyeteggé - mondta a boszorkány, majd eltűnt a sűrű rengetegben.

Még aznap éjszaka a herceg átváltozott farkassá. S reggel, mikor a hercegnő felébredt és testvérének szobájába sietett, annak ágyában nem talált mást, csak egy hatalmas, csúnya szörnyeteget. A lány felsikoltott és az apjához sietett. A herceg azonnal felkelt a hangzavarra, fel szeretett volna ülni, teste mégis másképp mozgott, mint ahogy azt ő maga szerette volna. Megrémült, négy lábra pattant és kifutott a szobából egyenesen a trónterembe. Az öreg király ijedten figyelte a farkast, ki kétségbeesetten nyüszített és vonyított, azonban az emberek még jobban megrémültek.

- Öljétek meg! Tüntessétek el innen! - kiáltotta a király, s katonák serege igyekezett elfogni a farkast.

A herceg kifutott a palotából és egyenesen a sűrű erdőbe szaladt, vissza sem tekintve az otthonára. Nap hosszakat ballagott éhesen, s egyszer csak talált egy kis kunyhót. Odament, körbenézett, de nem talált senkit, így lefeküdt az ajtó elé és csendben várt. Néhány óra elteltével egy fiú tért vissza, világosbarna haja és tengerkék szeme volt. Az egyik vállán egy zsákot cipelt, míg másik kezében fejszéjét tartotta. A herceg magában megállapította, hogy a fiú télére vághatott magának fát. Az érkezett meglepődve figyelte a szelíd állatot, majd lassan a farkas felé sétált, letette a zsákot és érdeklődve szemlélte.

- Ritkaság errefelé a szelíd farkas - óvatosan az állat felé nyúlt és megsimította annak fekete bundáját. - biztosan éhes lehetsz, megnézem, mivel tudok neked szolgálni.

A fiú besietett a házba, majd pillanatokkal később egy tányérral tért vissza, melyben nyers hús pihent. Letette a farkas elé, ki válogatás nélkül megette, majd fejét óvatosan a fiú lábához érintette köszönetét kifejezve. Azóta a nap óta a farkas mindig a fiú mellett maradt. A parasztfiú gondoskodott a farkasról, aki néha élelmet vadászott viszonzásképpen a barna hajú fiúnak. Együtt járták az erdőket, vigyáztak egymásra, különös barátság alakult ki az ember és az állat között. Egyik nap, amikor egy sikeres vadászatot tudhattak hátuk mögött, a hazafelé tartó úton egyszer csak összefutottak az öreg boszorkánnyal. A parasztfiú megilletődve figyelte az útjukat álló idős hölgyet, tisztelettel meghajolt, majd mosolyogva megkérdezte:

- Mondja hát kedves hölgyem, miben segíthet személyem?

- Remek fiatalember maga, miért barátkozik ilyen alakkal? - kérdezett vissza rejtélyes mosollyal figyelve.

- Hogyan érti? - vonta össze szemöldökét, s maga mellé figyelt. A farkas elbújt mögé és leszegezte fejét.

- Hajdanán volt egy öntelt herceg, aki a segítséget megvetette. Egyik nap azonban arra kelt, hogy többé már nem ember. Megátkozták és szörnyeteg lett, kit egyetlen módon szabadíthatsz fel.

- Mit kellene tennem?

- Az ifjú herceg farkasként járja az erdőket, kit egy fiatal karolt fel. Ahhoz, hogy megszabadítsd az átoktól, szeresd úgy, mint ahogy senki sem szerette. Fogadd barátoddá, légy bajtársa, s az átok megtör, ha születésnapja eljön.

A boszorkány köddé vált, a farkas pedig még mindig reszketve kuporgott a fiú mögött. Azonban a barna hajú csak mosolyogva leguggolt az állat mellé és megsimogatta annak fekete bundáját. Nem haragudott a farkasra és még kezet sem emelt rá, csak csendben guggolt mellette és hallgatott. Miért is szólalt volna meg? Gondolkodott, vajon hogyan tudná a boszorkány által megadott feladványt teljesíteni. Egy állatra emberként gondolni? Ugyan már, hiszen az furcsa lenne – gondolta magában. Végül hazaindultak, neki vágva az erdőnek, az elejtett zsákmányt magukkal cipelve. A boszorkány megjelenése óta napok teltek el. Egy nap, két nap, három nap... már nem számolták. Beköszöntött egy hideg évszak, s az emberek dideregve húzták össze magukat az utcákon haladva. A parasztfiú a kályha mellett ült, lába előtt a farkas pihent. “Születésnapja eljön...” - idézte fel magában a boszorkány szavait. Nem tudta, mikor született a herceg, a farkas pedig nem tudta elmondani. Csalódottan piszkálta a parazsat, egyik kezével megtámasztva fejét. Újra eltelt két nap, s mikor a fiú kilépett a kicsi szoba ajtaján a kályhája előtt egy cukorbőrű, szőke ifjú feküdt a padlón. A herceg álmos tekintettel figyelte a másikat, aki csodálkozva meresztette szemeit a padlón ülőre.

- Miért nézel? - de a hang, amin megszólalt, már nem egy állatéra hasonlított. - Megtört az átok... - suttogta maga elé hitetlenkedve.

- Megtörtem - mosolyodott el lágyan a parasztfiú, majd szobájába szaladt és pár darab ruhával tért vissza. - Sajnálom, csak ezek vannak nálam - a herceg már nem szólt érte, csak boldogan magára kapta a ruhákat, mely miatt a barna hajú fiú mosolya még szélesebb lett.

- Nem tudom elégszer meghálálni azt, hogy mellettem voltál és nem zavartál el – a kicsi asztalnál ültek már, amikor a herceg újra megszólalt. - így arra az elhatározásra jutottam, hogy a pénzemből, melyet apám oly nagylelkűen félretett nekem, alapítok egy királyságot és téged teszlek meg jobbkezemmé.

A szegény fiú csak nevetett a herceg szavain, mégis napokkal később tényleg hazaállított pár zsák arannyal és tényleg neki álltak egy új királyság megalapításának. Hónapok teltek el, a hercegi birodalom virágzott, az alattvalók szerették az uralkodót, azonban apjának királysága hanyatlott. Látva családjának tragikus sorsát, a herceg egyik nap a parasztfiú társaságában ellátogatott apja birodalmába, s szánakozva nézett végig családja sorsán.

- Drága gyermekem, szánd édesapádat és segíts rajta! - kérlelte a király saját fiát.

- Elüldözted tulajdon fiadat, ki visszatért hozzád. Gonoszságaidnak köszönhetően utolért téged a balszerencse, királyságod hanyatlik, azonban az én birodalmam virágzik. Sajnálom, de nem segíthetek rajtad.

- Én vagyok az apád, jogodban áll... - de a király már nem tudta befejezni mondatát.

- Sajnálom, de amikor megátkoztak és szörnyeteggé lettem, te katonákat küldtél rám és elüldöztél innen. Megtagadtál engem. Nem segítettél rajtam, azonban be kell látnom, nélküled nem tudtam volna meg, milyen is a szeretet.

- Mond hát fiam, hogyan cselekszel?

- Kérlek bátyám, kegyelmezz meg rajtunk! - kiáltott fel félelemmel hangjában a hercegnő.

- Pénzzel nem tudok szolgálni számotokra, úgy gondolom királyságod gondjait csekély összegekkel nem lehet megmenteni. Az én alattvalóim szeretnek engem, ugyanis megtanultam szeretni őket, így hát apám jól figyelj! Tanácsaim minden aranypénznél többet érnek. Ahhoz, hogy birodalmad újra pompában tündököljön, meg kell tisztelned mindenkit, aki téged elfogad királyának. Adományozz, légy kedves és hidd el nekem édesapám, dolgaid megoldódnak idővel.

- Úgy gondolod, hogy a szeretet mindent megold majd? - kételkedett a vén király.

- Ne kételkedj szavaim hihetőségében. Íme hát hűséges társam, aki megszabadított a szörnyű átoktól - a herceg a mellette álló fiúra mutatott. - Még egyszer elmondom neked apám, de jól figyelj ám! A szeretet mindig bőkezű és kedves. Cselekedj úgy, hogy másoknak is kellemes legyen és alattvalóid visszatalálnak hozzád. Ajtóm mindig nyitva áll előtted, ha tanácsra vagy segítségre van szükséged. E szavakkal távoznék innen.

A herceg elhagyta az egykor még otthonának nevezett helyet, s visszatért saját birodalmába, ahol tisztes uralkodóként élte tovább az életét egy olyan hűséges társsal, aki ott volt vele a legnagyobb bajban. A vén király hallgatva fiának tanácsaira, próbálta újra felépíteni birodalmát lánya segítségével. A herceg megtanulta, hogy a szeretet nem mindig azoktól érkezik, akiktől elvárja az ember, s megtanulta azt is, hogy nincs olyan dolog, ami felérhetne a szeretet erejével.