A hiú hiéna

A hiú hiéna.

A hiú hiéna

Régen a hiéna csakis nappal járta a szavannát, hogy mindenki lássa a szépségét. Akkoriban pompás fehér bundát viselt, amire méltán lehetett büszke.

Egyik nap, amikor a folyó vízén visszatükröződő képmásában gyönyörködött, arra gondolt, túl nagy ez a szépség egymagának. Elindult hát, hogy a többi állat is megcsodálhassa. Be akarta gyűjteni a dicséretüket.

Ahogy ment-mendegélt, egyszer csak röfögést-cuppogást hallott a bozót mögül. A hiénában feltámadt a kíváncsiság. Vajon ki képes ilyen furcsa hangokat kelteni?

Megkerülte a bokrokat, hogy meglesse, honnan ered a zaj.

Egy varacskos disznó dagonyázott a pocsolyában. Felőle érkeztek a röfögő-cuppogó hangok.

A hiéna elborzadt a látványtól.

– Hát te meg mit csinálsz?

A varacskos abbahagyta a hempergést.

– Épp fürdőzöm. Gyere, csatlakozz! Jut hely neked is.

– Még csak az kéne! – hőkölt hátra a hiéna. – Eszembe’ sincs bepiszkítani a gyönyörű bundámat.

– Valóban szép a bundád – ismerte el a varacskos disznó. – Csak úgy ragyog…

A hiéna boldog mosollyal forgott maga körül, hogy a disznó minden oldalról megcsodálhassa.

– Ugye?

– …csupán egy valaki ragyog ennél is jobban.

A hiéna abbahagyta a forgást, és megütközve bámult a disznóra. Miket beszél ez az oktalan állat!

– Mégis ki lenne az?

– A hold – röfögte a varacskos disznó, majd újra meghempergett a dagonyában.

A hiéna alig tudott félreugrani a kifröccsenő sárcseppek elől.

– Eh, nem értesz te az eleganciához! – mondta sértődötten. Azzal köszönés nélkül magára hagyta az önfeledten lubickoló varacskos disznót.

– Mit tudhat a kellemről egy ilyen bumfordi állat! – füstölögte a hiéna. – Olyat keresek, aki kecsesebb nála.

Ahogy magában mérgelődve ment-mendegélt a szavannán, egyszer csak zörgést-csámcsogást hallott a magasból. A hiénában feltámadt a kíváncsiság. Vajon ki képes ilyen furcsa hangokat kelteni?

Felnézett a fákra, hogy meglesse, honnan ered a zaj.

Egy hosszúnyakú zsiráf legelészte az akácia leveleket.

– Hát te meg mit csinálsz?

A zsiráf kidugta apró szarvakkal ékesített fejét a lombok közül, és álmos tekintettel pillantott le a hiénára, de az álla közben is ide-oda járt, mivel nem hagyta abba a levelek rágcsálását.

– Épp reggelizem. Gyere, csatlakozz! Jut levél neked is.

– Még csak az kéne! – hőkölt hátra a hiéna. – Eszembe sincs lezabálni a gyönyörű bundámat.

– Valóban szép a bundád – ismerte el a zsiráf. – Csak úgy ragyog…

A hiéna boldog mosollyal illegette magát, hogy a zsiráf minden oldalról megcsodálhassa.

– Ugye?

– …csupán egy valaki ragyog ennél is jobban.

A hiéna megdermedt.

– Mégis ki lenne az?

– A hold – csámcsogta a zsiráf, majd újra beleharapott a levelekbe.

A hiéna alig tudott félreugrani a lepotyogó ágak elől.

– Eh, nem értesz te az eleganciához! – mondta sértődötten. Azzal köszönés nélkül magára hagyta az önfeledten csámcsogó zsiráfot.

– Mit tudhat a kellemről egy ilyen ostoba lombrágó! – füstölögte a hiéna. – Olyat keresek, aki okosabb nála.

Ahogy bánatosan ment-mendegélt, eljutott a dzsungel széléig, egyszer csak makogást- rikácsolást hallott a sűrűből. A hiénában feltámadt a kíváncsiság. Vajon ki képes ilyen furcsa hangokat kelteni?

Benézett a fák közé, hogy meglesse, kitől ered a zaj.

A hosszúfarkú majom egy liánba kapaszkodva lendült át ügyesen az egyik ágról a másikra.

– Hát te meg mit csinálsz?

A majom abbahagyta a mókát, és pajkos szemmel nézett a hiénára.

– Épp hintázom. Gyere, csatlakozz! Jut lián neked is.

– Még csak az kéne! – hőkölt hátra a hiéna. – Eszembe’ sincs bepiszkítani a gyönyörű bundámat.

– Valóban szép a bundád – ismerte el a majom. – Csak úgy ragyog…

– Ugye?

– …csupán egy valaki ragyog ennél is jobban.

A hiéna már meg sem kérdezte, kire gondol a majom, de az kérdés nélkül is folytatta.

– A hold ragyogásával senki nem vetekedhet.

– Eh, nem értesz te ehhez! – mondta sértődötten a hiéna. Azzal köszönés nélkül magára hagyta a majmot.

– Csak irigykednek – morogta. – Még hogy a hold! Piha!

Egész nap dúlt-fúlt magában. Hiába állította minden állat, hogy van nála is ragyogóbb, nem hitt nekik. Elhatározta, hogy meglesi a vetélytársát.

Aznap este a pocsolya mellett megvárta, míg a hold lassú méltósággal felkúszott az égre, hogy onnan ragyogja be a birodalmát.

A hiéna nagyot nyelt. Mert azt neki is el kellett ismernie, hogy hold bizony százszorta fényesebb, mint az ő bundája. Elfogta az irigység és a méreg.

– Jól van, te nagyfejű. Majd meglátjuk, ki lesz a szebb, miután elintézlek.

Azzal felkapott egy maroknyi sarat, és a hold felé hajította.

– Majd adok én neked ragyogást! Nesze! Nesze! Ez is a tied!

Egész éjjel szórta a magasba a mocskot.

A hold azonban figyelemre sem méltatta a hiénát, csak kedélyesen ragyogott tovább az égen, míg hajnaltájt megunva a tündöklést, alábukott a láthatár peremén.

A hiéna még sosem érzett ilyen fáradtságot. Már majdnem összerogyott, amikor nagy csörtetéssel megérkezett a varacskos disznó. A bumfordi állat rögtön belevetette magát a pocsolyába, meghempergett benne párszor, és csak ekkor vette észre a hiénát.

A disznó szeme kigúvadt, aztán hasra fordult, és a mellső lábaival csapkodni kezdte a sarat. Úgy kacagott, majd’ megfúlt.

Ez megbolondult! – gondolta a hiéna, és otthagyta az eszelősen vihogó állatot.

Meg sem állt a zsiráfig. El akarta újságolni, hogy a varacskosnak elment az esze, de alig kezdett a mondókájába, a zsiráfból kitört a vidám nyerítés. Apró feje közben mókásan lengett a hosszú nyaka végén.

– Mi olyan vicces, te kelekótya? – kérdezte megütközve a hiéna.

– Hát csak az, hogy… – de a zsiráfot úgy rázta a röhögés, hogy nem tudta befejezni.

Mi ütött ezekbe? – ámult a hiéna. – Megvesztek? Vagy erjedt gyümölcsöt ettek?

Homlokát ráncolva sietett a majomhoz, hogy elújságolja neki, mit tapasztalt.

Amikor a majom meglátta, egyik mancsával a hasához kapott, majd felvisított, és ujjal mutogatott felé.

A hiéna most már igazán dühbe gurult.

– Mit nevetsz, te ostoba?

A majom csak annyit tudott kipréselni magából.

– Nézd meg magad!

A hiéna fejcsóválva ment le a folyópartra, de amikor a vízbe nézett, egyből megértette, miért nevették ki az állatok: a gyönyörű fehér bundája, amire oly büszke volt, odalett. Telis-tele volt sárfoltokkal. Visszahullott rá minden mocsok, amit ő akart hajigálni másra.

A hiéna megszégyenülten bujdosott el a bozótba. Azóta se mer előjönni, amíg fent van a nap.

Esténként, amikor eszelős nevetés hallatszik a szavannán, minden állat tudja, hogy épp összetalálkozott két hiéna, és a holdfényben meglátták egymás foltos bundáját.