A játéktündér legendája

A játéktündér legendája.

– Csókolom, Berta néni! Beni otthon van? – kiabál föl Róka Rita a fa tövéből.

– Szervusz, drágám! Persze… már megint a videójáték-konzolhoz van ragadva. – válaszolja Bagoly Berta a lombházuk ajtajában, némi szemrehányással a hangjában. – Látom, a kedves kis barátod, Vidra Vanda is veled van. Gyertek beljebb bátran mindketten. Hátha ti el tudjátok onnan mozdítani a fiamat, mert nekem nem sikerült. Addig főzök nektek egy finom, meleg kakaót, és hozok sütit is.

A lombházba kétféleképpen lehet feljutni. A kalandvágyók számára ott egy létra a fa törzsének támasztva, majd a lejutáshoz belehuppanhatnak egy kanyargósan örvénylő óriáscsúszdába. De akit jobban vonz a biztonság és a kényelem, az beszállhat a tágas liftbe, és közben a környező tájban is gyönyörködhet. A bátor Róka Rita már alig várta, hogy mászhasson egy kicsit, míg az óvatosabb Vidra Vanda most is a lift mellett tette le a voksát, mint mindig.

– Szia, Beni! Már megint azzal a játékkal piszmogsz? – kérdezi Róka Rita unott hangon.

– Ööö... sziasztok! Megismételnéd, amit mondtál? Bocsi, nem figyeltem, mert nagyon lefoglal ez a játék. Elakadtam ezen a szinten, és sehogy sem sikerül továbbjutnom. – hadarja Bagoly Beni a tévé képernyőjére tapadt tekintettel.

– Hát pont ezt mondom én is... de te úgysem figyelsz, ugye?

– Persze, igen, egyetértek... – válaszolja a bagolyfiú továbbra sem figyelve barátaira.

– Te most gúnyolódsz velem? – háborodik föl Róka Rita.

Bár Vidra Vanda nem túl bőbeszédű, de érzi, hogy most neki kell kezébe vennie az irányítást, nehogy a végén még csihi-puhi legyen Rita és Beni vitájából.

– Figyi, Beni! Hallottál-e már a játéktündér legendájáról?

– A legendák ovisoknak valók! – feleli Beni felnőttes komolysággal.

– De hát mi ovisok vagyunk! – vágja rá értetlenkedve Rita.

– Szóval a legenda szerint – veszi vissza Vanda a szót – sok-sok évvel ezelőtt a játéktündér itt élt, ebben az erdőben. Kedves volt, csodaszép ruhát viselt, és nagyon szeretett játszani a gyerekekkel. Fogócskáztak, fára másztak, gyümölcsöt szedtek, énekeket tanítottak egymásnak, és közben a hűs patakba lógatták a lábukat. Este pedig történeteket meséltek a szentjánosbogarak és a csillagok fényénél.

– Na, és mi lett a tündérrel? – kérdezi Beni kíváncsian, azon kapva magát, hogy érdekelni kezdte a történet.

− Köztudott, hogy ő felel a videójátékokért is, ő működteti azokat. Lehet, hogy ez az oka annak is, hogy már hosszú idő óta nem látta senki. Olyan elfoglalt lett szegény, hogy már nincs ideje az erdőben játszani a gyerekekkel.

− És szerintetek mi meg tudnánk találni?

− Hát... talán, ha kikapcsolod a videójátékot, akkor a tündérnek lesz egy kis szabadideje az erdőben sétálni.

− Ez logikusan hangzik, de nem is tudom… Na jó, de csak most az egyszer! – morogja Beni unottságot színlelve, amellyel valójában csak leplezni próbálja lelkesedését.

Előbb a közeli tisztáson kezdték keresni a tündért. A tisztást tölgy- és bükkfaóriások ölelik körül. Beni régebben meg volt győződve arról, hogy ezek a bölcsességet és békét árasztó lombhullatók minden éjjel életre kelnek, és bejárják az erdőt, hogy ellenőrízzék, minden rendben van-e. Majd a hajnal hasadtával visszatérnek nappali őrhelyükre, és onnan vigyáznak a természetre, annak minden lakójával együtt. Itt nem találták meg a tündért, de a három barát jókedve nem lankadt. Eldöntötték, hogy megpróbálják egy kis gyümölccsel előcsalogatni. Ebben az időszakban az áfonyabokrok roskadoztak az ínycsiklandó, apró, kék bogyóktól, édes illatuk pedig belengte az egész vidéket. Jóízűen elmajszoltak párat az érett gyümölcsből, majd Vanda zsebkendőjét a fűre terítette, Rita és Beni pedig gondosan ráhelyeztek néhány marék áfonyát a tündérnek is, ha majd arra jár.

Miközben az erdőben sétáltak, Beninek eszébe jutott a sok fogócskázás, bújócskázás, a megannyi közös élmény és kaland, amit ezen a helyen átélt. Bár visszahúzódóbb természetű volt, és sokszor inkább kifestőzött vagy az építőkockáival játszott a szobájában, a barátai mégis mindig meg tudták győzni, hogy kimozduljon egy kicsit, és végül ezt sosem bánta meg. Egyszer Rita rávette, hogy egy farönkhöz hasonlóan hengeredjen le a füves domboldalon. Először nagyon félt, és csak a lehetséges veszélyeket látta, hogyan sülhet ez el balul, hogy ütheti meg magát. De miután mégis elszánta magát (valójában Rita is „besegített” egy lökéssel), kiderült, hogy ez egyáltalán nem fájdalmas, csak a puha füvet és a felhőtlen szórakozás izgalmát érezte. Rita és Vanda fontos volt számára. Segítettek neki rájönni, hogy nem minden olyan veszélyes, mint amilyennek ő gondolja, de annál jobb muri.  Mostanában azonban annyira lefoglalta az a videójáték, hogy teljesen elhanyagolt mindent és mindenkit. Nagyon örült, hogy ez a tündér és a legendája megint összehozta az egykori csapatot, és valójában már az sem érdekelte, hogy megtalálják-e, olyan jól érezte magát. Beesteledett. A gyerekek a puha fűbe heveredtek, és a tücsökciripelés zenéjét hallgatva csodálták a csillagokat.

− Nini, egy hullócsillag! – kiáltott föl izgatottan Beni. Behunyta a szemét, és kívánt valamit. Majd kis idővel később hozzátette:

− Azt hiszem, adok még egy szabadnapot a tündérnek, hátha holnap megtaláljuk.