A Kartai erdő titkai

A Kartai erdő titkai.

A Kartai erdő titka

A legjobb barátnőmmel néztük a szüleink távolodó autóját. Elengedtek minket egyedül sátorozni, a városunk melletti kis erdőbe, így most ketten maradtunk.

-Indulás! -mondtam, és elkezdtem a fák közé menni. Kincső hozta a sátrat is, így kell valami helyet találnunk neki, ahova felállíthatjuk.

Pár perc sétálás után, egy gyönyörű tisztáson találtuk magunkat. Volt egy vízesés és egy kis tavacska is!

-Itt tökéletes lesz! -heveredtem le a fűre.

-Ne most pihenj, segíts a sátorral, légyszi! -mondta Kincső, miközben a lécekkel szenvedett. Megsajnáltam, így segítettem neki. Az, hogy egy órába telt, kettőnknek is, mire minden kis cöveket a helyére raktunk, és egy stabil alvóhelyet teremtettünk magunknak, az egy más kérdés.

Hamar leszállt az este, mi pedig elfáradtunk, így le is feküdtünk aludni. Az éjszaka közepén, furcsa hangokat hallottam kintről.

-Kincs! -szólongattam a mellettem alvó lányt.

-Mi az? -kérdezte álmosan.

-Hallod?

-Semmit nem. Biztos képzelődsz, alud…-de nem tudta végig mondani, mert egy sikítás szakította félbe. Egy emberként pattantunk fel.

-Kimenjünk? -kérdeztem suttogva.

-Aha. -jött a rövid válasz. Nem is tudtam mit mondani, Kincső már lerántotta a sátor cipzárját, és már kint is volt. Én pedig mint jó barát, követtem.

-Nincs itt semmi. -állapította meg.

-Az…az…nézd! -mutattam a tavacska közepére. Valami úszott rajta. Egyenesen felénk. Mint egy cövek, úgy álltunk, míg az a valami, már a lábunk előtt volt, és a hold meg nem világította az arcát.

-Ez egy lány! -kiáltottam kétségbeesetten, és hátráltam.

-Meghalt? -kérdeztem Kincsőt, aki leguggolt, hogy jobban lássa a velünk egy idős bajbajutottat.

-Nem. Lélegzik. És…ez meg mi a?! -csodálkozott, én pedig közelebb merészkedtem.

Az idegen jövevény, ha lehet még érdekesebb lett, a hátán lévő szárnyaktól.

-Mit csináljunk? -fordult felém Kincs.

-Mivel nincs hideg, elég, ha adunk neki egy párnát meg egy takarót. -mondtam.

Így is csináltuk. Elvittük a sátorhoz, letettük a fűre, betakartuk, és visszamentünk a sátorba.

Másnap reggel:

-Jó reggelt! -köszöntem az ébredező barátnőmnek.

-Neked is. Hogy van a lány?

-Nem tudom. Megvártalak, nem akartam egyedül. -sóhajtottam.

-Jól tetted. Na, menjünk, kuksizzuk meg, hogy van a szárnyas barátunk!

Nagyon is jól volt. Talán túl jól. Az égen röpködött a szárnyai segítségével, és boldogan kacagott. Mikor észrevett minket leszállt hozzánk.

-Sziasztok! Nagyon szépen köszönöm, hogy megmentettetek! -hajolt meg előttünk.

-Semmiség! -legyintett Kincső. -Nap mint nap mentünk meg szárnyas idegeneket! -vonta meg a vállát, mire a tündér elkezdett nevetni.

-Most viszont, remélem készen álltok! -csapta össze a tenyerét.

-Mire? -kérdeztük egyszerre Kincsel.

-Hogy elvigyelek titeket Tetitiszbe! -mosolygott ránk. -Gyertek! -indult el. Kincsőre pillantottam, aki megrázta a fejét.

-Nem tehetünk mást! -suttogtam. Inkább követtük a lányt.

-Egyébként a nevem Esztéria titeket, hogy hívnak? -kérdezte.

-Én Lili vagyok, ő pedig Kincső. -mutattam be magunkat.

-Szép nevek. Na itt is vagyunk! -állt meg egy szikla előtt, amit teljesen eltakart a borostyán.

-Egy sziklánál? -értetlenkedett Kincső.

-Ez nem egy szikla. Ez egy átjáró Tetitiszbe! -mondta Esztéria, majd elhúzta a növényeket. És tényleg. Egy barlang volt mögötte, aminek a végén fény.

Először nem hittünk a szemünknek. Egy hatalmas, dombokkal és ligetekkel teli táj tárult a szemünk elé. Egy egész ország feküdt a lábunk előtt. Mikor beértünk a házak közé, minden tündér mosolyogva integetett nekünk. Megérkeztünk egy hatalmas palota elé, amibe Eszti csak simán besétált.

A trónterembe vezetett minket, ahol egy díszes trónon ült, egy fiatal tündér lány, koronával a fején.

-Eszti! Végre megjöttél húgocskám! -állt fel, és szoros ölelésbe vonta Esztériát.

-Igen, és képzeld, ők mentettek meg! -mutatott ránk.

Mi nem mertünk közelebb menni, Kincső egy lépéssel előttem állt, ha bármi van, meg tudjon „védeni”.

-Hogy hívnak titeket? -fordult hozzánk a királynő.

-Én Kincső vagyok, ő pedig Lili.

-Üdvözöllek titeket nálunk! Köszönöm, hogy megmentettétek Esztit! -hálálkodott.

-Oh, hát ez semmiség. -néztünk egymásra Kincsel.

-Akkor mi most engedelmeddel, visszamegyünk a saját világukba! -mondtam, és már indultam volna Kincsővel kifelé, de Esztéria megállított.

-Kérlek ne! Maradjatok még! -kérlelt.

-Hát, nem is tudom. -nézett rám Kincs, de én csak bólintottam. -Rendben.

-De jó! Gyertek megmutatom a szobátokat! -indult el a tündér lány, mi pedig követtük.

A szoba gyönyörű volt, és a délután további része nagyon jól telt. Eszti megmutatta Tetitisz minden egyes kis szegletét, estére jól el is fáradtunk. De azért annyira nem, hogy ne párna csatázzunk, beszélgessünk, nevetgéljünk. Később csináltunk barátság karkötőket is. Nekem lila, Kincsőé kék, Esztériáé pedig sárga volt.Olyan éjfélkörül mehetett át Eszti a saját szobájába, mi pedig Kincsővel fáradtan dőltünk be az ágyunkba.

Másnap délben keltünk fel. Lent, a trónteremben, borzasztó látvány fogadott. A királynő egy levél felet összegörnyedve sírt, a földön. Odarohantunk hozzá.

-Mi történt? -kérdeztem aggódva.

-Esztériát elrabolták a Gorgok! -sírt tovább.

-Azok kik? -kérdezte kincső.

-A szomszédos országban lakó szörnyek! Már jó pár éve fenyegetnek.

-Ne aggódj, mi segítünk! -vigasztalta Kincs, de a királynő erre felkapta a fejét.

-Biztos hogy nem! Titeket nem foglak ebbe belerángatni! Majd késő délután visszakísérlek a saját világotokba. Addigis kérlek menjetek vissza a szobátokba! -mondta ellentmondás nem tűrő hangon.

Lehajtott fejjel vonultunk vissza. Miután Kincső becsukta az ajtónkat, rögtön hozzám fordult.

-Nem!

-Mi nem? -néztem rá kérdőn.

-Tudom, hogy valamiben töröd a fejed, szóval nem! Nem csinálunk semmi őrültséget! Még ma hazamegyünk!

-Kincs!

-Nem.

-Csak hallgass meg!

-Mond. -sóhajtott.

-Láttam egy térképet még az egyik folyosón. Azt ellopjuk, és elmegyünk megkeresni Esztériát. Ha ez nincs meg, én nem megyek innen sehova! -fontam össze magam előtt a karom.

-Mikor nem figyel a királynő, akkor lopjuk el azt a nyűves térképet! Aztán legkevesebb 2 nap alatt itthon leszünk, vagy én nem tudom mit csinálok veled! -fújt egyet.

-Ez az köszi!

Összepakoltunk olyan dolgokat, amikre szükségünk lehet. Aztán ütött a szökés órája. Kilopóztunk a folyósóra. Kincső ügyesen elvette a térképet, és már ott se voltunk. Kifelé menet a palotából intettünk az őröknek, akik mit sem sejtve visszaintetek.

Az város szélén álltunk. Kincső kinyitotta a térpépet.

-Arra! -mutatott előre, és már be is vetettük magunkat az erdő sűrűlyébe.

Mivel semmilyen eszköz nem volt nálunk, hogy tudjuk mennyi az idő, így csak tippelhettük, hogy egy napba telt, mire a Gorgok királyságába értünk. Sivár, üres terület tárult a szemünk elé.

Gondolkozás nélkül egyszerre kezdtünk el szaladni. Pár perc után kifulladtunk, de nem álltunk meg. A távolban egy torony rajzolódott ki. Még közelebb és közelebb értünk. Akkor már teljes egészében láttuk a felettünk tornyusoló, sötét kastélyt.

Megláttunk pár fekete ruhás alakot bemenni. Mindketten ugyanarra gondoltunk. Fekete ruhában voltunk, így csak felcsaptuk a kapucninkat, és a csoport után eredtünk.

A palota belül is olyan sötét és ijesztő volt, mint kívülről. Az egyik folyosón óvatosan leléptünk.

-Most? -kérdezte suttogva Kincső.

-Erre! -indultam egy lépcső felé, ami a föld alá vezetett. Ha én egy gonosz király lennék, tuti a pincében tartanám a foglyaimat.

Igazam lett. Mint úgy általában. ????

Az általunk keresett lány, egy tömlöcben sínylődött. Oda rohantunk a rácshoz.

-Hahó! Esztéria! -szóltam, mire felkapta a fejét.

-Lányok! Hogy találtatok meg? Egyáltalán mit kerestek itt? -kérdezte.

-Jöttünk kiszabadítani! Lili, add már ide a hajtűt még mielőtt megtalálnak! -sürgetett Kincső.

A barátnőm a kis eszközzel simán kinyitotta a zárat.

-Most pedig tünés! -mondtam és elkezdtem volna felmenni a lépcsőn, de pár őrrel találtam szembe magam.

-Azt hittétek nem veszünk észre titeket? -kérdezte az egyik.

Szóval a helyzet a következő: Mind a hárman a tömlöcben csücsülünk, hajtű nélkül.

-Úgy se sikerült volna kijutni. -sóhajtottam.

-Miért? -emelte fel a szemöldökét Kincső.

-Hát mert egyáltalán nem lett volna feltűnő két fekete ruhás, mellettük meg egy rózsaszín ruhás, szárnyas lány. -forgattam meg a szemem.

-Akkor nincs ötleted, hogy jussunk ki? -kérdezte ijedten Eszti.

-Dehogy nincs. -álltam fel, és elkezdtem kiabálni.

-HAHÓ! VALAKIIII?

-Mit akarsz? -jött elő a semmiből egy őr.

-A lány megfagy. -mutattam Esztire. -Adjanak neki valamit!

-Miért kéne? Foglyok vagytok! -nevetett gúnyosan.

-És azt hiszi a királynő fog váltság díjat fizetni ha halálra fagy a húga? -kérdeztem.

-Öhhhhh. Rendben hozok valamit. -kullogott el.

Hamarosan vissza is jött, azzal amire számítottam. Egy rongyos, olyan fekete köpennyel, mint ami rajta volt.

-Nesze! -dobta be a rácson, és elment.

-Vedd fel! -nyújtottam oda Esztériának.

-És most? -kérdezte Kincső.

-És most elhagyjuk ezt a mocskos helyet! -vigyorogtam rájuk, és előhúztam a zsebemből egy hajtűt.

Innentől szerencsére minden zökkenő mentesen haladt. A palotából játszi könnyedséggel kijutottunk (igazából nem, csak ezzel próbálom áltatni magam, kb háromszor kaptak el majdnem).

Aztán rohantunk amíg csak a lábunk bírta, minél messzebb erről a szörnyű helyről. Nagyjából egy napba telt mire visszaértünk Tetitiszbe.

A királynő rettenetesen boldog volt hogy visszakapta a húgát.

-Köszönünk mindent! -mosolygott ránk.

-Ahhhh, mi történt? -nyitottam ki a szemem. A sátorban voltam, Kincsővel. A hangomra ő is felébredt.

-Mi a baj? -kérdezte ijedten.

-Jah semmi. Csak álmodtam valami nagyon érdekeset. -sóhajtottam.

-Igen….nekem is fura álmom volt. -merengett el.

-Mi van a kezeden? -kérdeztem.

-Oh ez….-rajta volt a csuklóján az a barátság karkötő, amit Esztériával csináltunk. Az enyém is rajtam volt. Mikor találkozott a tekintetünk, egyszerre merült fel bennünk a kérdés.

Mégsem álom volt?