A KILENCZ


https://smaragdkiado.hu/termek/varazslatos-mesketek-1-meseerdo/
  • 2023.
    aug
  • 25

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer Nekeresden és Ebkérden, Naplacs mellett, hol a jeget aszalják, egy szegény özvegyasszony, kihez, bár megevő-falatja is alig volt, mégis kilencz katonát adtak.A szegény özvegyasszonynak aztán hogy hogy nem, biz én azt ...

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer Nekeresden és Ebkérden, Naplacs mellett, hol a jeget aszalják, egy szegény özvegyasszony, kihez, bár megevő-falatja is alig volt, mégis kilencz katonát adtak.

A szegény özvegyasszonynak aztán hogy hogy nem, biz én azt már nem tudom, egy gyermekcséje született, kit az anyja Kilencznek kereszteltetett.

Itt a ficzkó, mintha kilencz gyomra lett volna, kilencz gyermek porczióját megette, pedig az anyja földhöz ragadt szegény volt, mert két kézi munkájával kereste kenyerét: ezért a Kilenczet nem győzte elemózsiával az édes anyja. Ezért a szegény asszony felöltözött legjobbik ringy-rongy ruhájába s elment a királyhoz, hogy ő a fiacskáját igy nem birja, ugy nem birja tartani, mert az kilencz helyett eszik, mert az olybá esik neki, mintha kilencz fia volna, azért lássa ő Felsége, hogy a Kilenczet vegye pártfogása alá, legyen gyámoló istápja, mert különben éhen-holt lesz.

A király aztán, hogy im könyörületes szive volt s szánni tudta a szegényt, tartást rendelt a gyermek számára.

Mikor a Kilencz tizenöt esztendős volt, sem több sem kevesebb, beállit a királyhoz, hogy fogadja meg őt akárminek, ha mindjárt béresnek is.

A király, hogy im látta, hogy a fiu nagy fejü és nagy kezü, tetszett személye személyének, s ezért megfogadta béresnek; de biz ők nagyon furán szegődtek be egymáshoz, mert a Kilencz, mikor majd kitelik az esztendő, nem kivánt egyebet, csakhogy ő Felségét egyszer pofon üthesse s aztán a király tehet vele azt, a mit akar.

A király, hogy hogy nem, ráállott erre a fura szegődésre, gondolván magában, hogy egy esztendő nagy idő s azalatt háromszor is elveszitheti a Kilenczet. Igy lett a Kilenczből kilenczedik bérese a királynak, ki a legszilajabb hat tulkot adta a gondviselése alá; de biz az nem nagyon viselte gondját a keze alá adott jószágnak, mert se meg nem etette, se meg nem itatta, se meg nem vakarta, hanem a helyett inkább lefeküdt aludni, ha csak valamelyik béres jószántából nem vetett egy-egy villa szénát a szegény pára jószágoknak s aztán a többivel meg nem itatta. De azért a király előtt senki sem mert vádaskodni ellene, mert hogy im nagy ereje volt, tartottak tőle.

Itt lelkem teremtette, mi történik a dologból, mi nem, egyszer a király arra a gondolatra jött, hogy jó volna azt megtudni, hogy vajjon a kilencz bérese között melyik a legfrisebb: ezért még estve kiadta a parancsolatot, hogy holnap menjenek ki az erdőre fát hozni, s a ki legelőször hazajön a szekérrel, annak tetőtől talpig egy egész ujdonat uj öltözet ruhát készittet.

A többi nyolcz béres kötötte az ebet a karóhoz, mert mindegyiknek fájt a foga az ujdonat uj öltözet ruhára, ezért idejekorán már a második kakasszóra talpon voltak s minekutána megetették és itatták a jószágokat, már négy óra felé útban voltak, csak a Kilencz nem, csak ez aludt a szurdikban, pedig már a király szolgálói is megfejték a teheneket, letették a szoba földjére s aztán kimentek, hogy majd behozzák a köcsögöket és a szűrőszitát s elszűrik a tejet. Mondom, hogy a király szolgálói kimentek a szobából, a nagy ajtócsapásokra a Kilencz is fölébredt, hát látja, hogy ott gőzölög a szoba földjén a ma fejt fris tej. Ennek sem kell több s nem kérdezte azt, szabad-e, nem-e, a zsajtárokat egymásután kezdte felhajtogatni s mind a kilencz tehén tejét megitta s aztán ismét visszafeküdt a kuczikba.

Itt a király szolgálói bejönnek a szobába, hogy majd elszűrik a tejet, hát látják, hogy annak se hire, se neve, mind a kilencz zsajtár üres.

Ki tette, ki tette, kárnak nincs gazdája, azt biz a Kilencz tette, azt biz a Kilencz tette, hisz még most is tejes a szája?!.. Aztán a kilencz szolgáló neki esik a mi Kilenczünknek, czibálják, ki a hajánál fogva, ki lábánál fogva s kihúzták a szurdékból s már-már sok lúd, disznót győz, hogyha Kilencznek eszébe nem jut, hogy micsoda parancsolatot adott ki tegnap estve a király. Mondom, hogy ez eszébe jutott, megrázta magát s mint mikor a vadkörte potyog, ugy hullott le róla az a sok vászoncseléd-féle, majd aztán kiment az ólba, befogta a hat ökröt étlen-szomjan s hajtotta az erdőfelé. De mikorára a mi Kilenczünk kiért, már a nyolcz béres meg is rakodott, be is fogták az ökröket, hogy majd hazafelé jőnek. Meglátja ezt a Kilencz, neki esett az átmentén álló élőfáknak s jobbról is balról is mind mind ledöntögette az útra. Most már gondolta magában, jöhettek-mehettek, hogyha tudtok! S mikor ezzel készen volt, kifogta a hat ökröt s szabadon eresztette az erdőbe legelni, maga pedig hozzá látott a rakodáshoz. Azokat a nagy élőfákat, mint mi a kendert, minden tövestül együtt kiszaggatta s minden galyastul levelestül együtt hajigálta fel a szekérre. Mikor már a szekér meg volt rakva, az ökrök után nézett, de ezalatt uramfia mind a hat ökröt megették a farkasok s csak a csontjaikra akadt.

Most mi tevő legyen, maga csak nem vontathatta haza a rakott szekereket s nem akaszthatta a jármot a nyakába, hisz nem baromnak született?! A mint ezen tanakodik, hát látja, hogy négy medve ott viaskodik egymással. A mi Kilenczünknek sem kell egyéb, odamegyen a medvékhez s mind a négyet megragadta, összekötözte, a járomhoz terelte s abba be is fogta. Aztán kezébe veszi a nagy ostort, a füle közé súg a négy medvének, s nógatni kezdte; de a medvék nem inditottak.

Ezek még nem birják, gondolta magában, s visszament az erdőbe, hogy ragaszt még eléjök valami segitséget. A mint ott bolyong, hát látja, hogy két farkas még most is ott rágódik az ökörcsontokon. Ennek sem kell több, a két ordast fülön fogta, hogy még nem is nyikkant s odaragasztotta a medvék elé. Aztán a kezébe vette az ostort s szólitgatni kezdte a hat fura ökröt s azok csakugyan inditottak is s vitték a szekeret tüskön-bokron keresztül-kasul.

A béresek, kik ezalatt fejszével vágtak maguknak utat s már-már készen is valának vele, hogy im látták, hogy a Kilencz nem mén a rendes uton a hidnak, hanem hegyen-völgyön keresztül neki a viznek, annál jobban dolgoztak, annál jobban igyekeztek, hogy szinte a hátukon csorgott a viz, hogy azt majd igy előzik meg, ugy előzik meg s mégis ők lesznek a nyertesek, övék lesz az ujdonat uj öltözet ruha.

Csak mén a Kilencz, csak mendegél hegyen-völgyön keresztül, egyszer valami emberforma akadt elé, ki bizonyosan nem lehetett más, mint maga az ördög, mert elkezdett vele incselkedni; a kezében levő bottal a kerekek küllőin kerepelőzött.

Meglátja ezt a mi Kilenczünk, hátra kiált az emberformának:

- Hallod-e földi! ne incselkedjél velem, mikor ugyis látod, hogy sietős a dolgom; mert ha botod bele akad a küllőbe s a kerék el talál törni: elhiheted azt nekem, ha nem mondom is, hogy te belőled csinálok kereket, neked kell hazáig a tengelyt tartani.

De az a bizonyos emberféle, mintha nem is ő neki beszéltek volna, rá se hederitett s azt se mondta: cserélj pipát pajtás, hanem tovább incselkedett a mi Kilenczünkkel.

Annyira annyira, hogy egyszer a bot vége bele akadt a küllőbe, zsupp! a kerék izzé-porrá tört.

- Hej, atyafi, nem megmondtam, hogy ne izélj velem, he! most már én szavamnak ura leszek s fogod meg mindjárt ennek a tengelynek a végét s tartod hazáig?!

- No csak ne olyan nagyon, Kilencz, mert nem félünk ám tőled!

- Nem-e? majd mindjárt megtanitlak én, hogy mi a félsz!

- No, hát szoritsunk kezet, mondja az ördögféle.

Kilencz erre is ráállott s ugy megszoritotta az ördög kezét, hogy a körme alól csakugy csatagzott ki a vér, hogy jobban se kellett.

- No, tartod-e már a tengelyt, he?!

- Tartom tartom, csak az életemnek kegyelmezz!

Igy fogta meg az ördög a tengely végét s tartotta mindaddig, mig csak egy nagy folyóvizhez nem értek.

- No pajtás, szólt Kilencz, most rakjuk fel ezeket az állatokat a szekér tetejére s vigyünk át ezt a szekeret, ugy, a hogy van, a tulsó partra.

Mit volt mit tenni az ördögnek, kénytelen kelletlen felrakták a négy medvét és a két farkast a szekérre s átvitték a vizen. Mikor a viz túlsó partjára értek, letették a szekeret, ujra befogták a fura hat ökröt s hazafelé mendegéltek.

Itt a király nem tudta a dolgot mire vélni, hogy már a dél is itt van s még sincs itthon az ő kilencz bérese. Ezért a kezébe veszi a messzelátó üveget s végig néz rajta, hát látja, hogy imhol jön legelől a Kilencz, de az ökrök helyett négy medve és két farkas van befogva a szekérbe. Megijed a király s rögtön kiadta a parancsolatot, hogy zárják be a kaput s ha zörget, be ne ereszszék a világért a Kilenczet.

A szolgák azonképen cselekedtek. - Itt a mi Kilenczünk, mikor a kapuhoz ért, csak ekkor vette észre, hogy biz azt becsukták az orra előtt. Zörget rajta, sehol senki, sehol semmi nesz, mintha azalatt az idő alatt, mig ő az erdőn volt, mindenki meghalt volna.

- No pajtás, szólt a mi Kilenczünk, fogd meg ennek a szekérnek az egyik oldalát, én meg a másikat s hajitsuk át ezen a kapun ugy, hogy mikorára leesik, se szekérnek, se a vad állatoknak ne legyen semmi baja, de még a fa is fel legyen vágva.

S a mint mondta, ugy cselekedének. És sem a szekérnek nem lett semmi baja, sem pedig az állatoknak, de még a fa is fel volt aprózva, csak a konyhára kellett vinni. Igy nyerte el az ujdonat uj ruhát a Kilencz, ki aztán a négy medvét és a két farkast bekötötte az ólba, ezek valának az ökrei s ha valahová kellett mennie, csak ezeket fogta be.

Ezt látva a király, szörnyen elálmékodott a Kilencz világra szóló erején és elgondolta, hogyha ez pofon találja cserditeni, vacsorán éri Pilátust: ezért mindenfélekép csak a vesztére tört.

Ezért mit mit nem gondolt ki: ebbe meg ebbe a városba irt egy levelet, hogy majd küld ő oda egy országos tolvajt, már mint a mi Kilenczünket, kit aztán fogjanak meg, akaszszák fel, vagy csináljanak vele azt, a mit akarnak, ha mindjárt a kantusát lerántják is, csak az ő szeme elé ne kerüljön többet, Kilencznek pedig azt mondta: hogy itt meg itt, ebben meg ebben a városban tartoznak neki ennyi meg ennyi summa pénzzel, mit sehogysem tud rajtuk megvenni, vigye el ezt a levelet s hajtsa be a pénzt.

Itt a mi Kilenczünk a süvege mellé tűzte a levelet, befogta a hat állatot s elment abba a bizonyos városba, hol már azalatt a város végén akasztófát is csináltak a számára s a hóhér és a tengernyi népség ott várta az érkeztét.

De nem kellett sokáig várakozniuk, mert imhol jön a mi Kilenczünk s a város birájának át is adta a levelet, melyben nem volt egyéb irva, csak az, hogy imhol itt küldöm azt a bizonyos országos hirü tolvajt, vagy gazembert, kivel igy bánhattok, ugy bánhattok.

A Kilenczet aztán odavezették az akasztófa alá s mondja neki a hóhér, hogy álljon bele a hámba. Kilencz csak ekkor vette észre, hogy hányat ütött az óra, hogy csehül vagyunk s azt találja mondani a hóhérnak:

- Már barátom, megengedj, én ezt a mesterséget sohse próbáltam, azért nem szánom rá a fejemet, de ha megmutatod, hogy és mint kell beleállni, tán kedvet kapok rá.

- Igy ni, válaszolt neki a hóhér s az oktondi maga állt bele a hámba.

Hej, a mi Kilenczünk sem rest, izibe felrántotta a hóhért, ki azt se mondhatta aztán: "bá".

Ezt látva a tengernyi népség, nyúllá változott, szaladásnak eredt s az volt a legboldogabb, a ki legelől futhatott. A Kilencz utánuk s egy öreg embert, ki nem tudott annyira szaladni, mint a többi, szerencsésen el is csipett. Ezt aztán ütni-verni kezdte, hogy fizessék meg az ő királyának a tartozást, mert különben kő kövön nem marad s az egész város háza tetejére felülteti a vörös kakast.

Ez az öreg ép a város feje volt s ha az ember a fejével beszélhet, minek beszélne a lábával, ki aztán elővette a nagy pugyellárist s kifizette a mi Kilenczünket.

Hetednapra aztán a Kilencz beállitott a királyhoz s átadta neki a kivánt pénzt. A király csak ekkor hült el, hogy a Kilenczczel már egy város sem bir.

No, ha nem bir, gondolta magában, majd birnak az ördögök: ezért az egész határban levő csontokat mind összeszedette, zsákra rakatta s ekkor azt mondja a Kilencznek:

- No édes fiam, fogd be az ökreidet s itt meg itt van egy malom, vidd el oda ezt a kilencz zsák életet, őröltesd meg s a lisztet aztán hozd haza.

Jól van, a mi Kilenczünk befogja az ő hat állatját, felrakja a kilencz zsákot s elindult az ördögök malma felé.

De mikor odaért, egy lisztes ördög, ki senki más nem volt, mint a kivel a szekér tengelyét megfogatta, kidugja a fejét a malom ablakán, hát látja, hogy imhol jön ám a Kilencz. Ennek sem kell több, izibe kiszaladt az udvarra és a Kilencz orra előtt becsukja a kapukat s rádásul még maga is neki vetette a hátát s nyomta a kaput kifelé.

Hogy a mi Kilenczünk a kapuhoz ért, hát látja, hogy az csukva van előtte. Zörget a kapun, sehol senki, sehol semmi, mintha mindnyájan kihaltak volna.

Csak zörget, csak zörget, egyszer már megunta a mulatságot s megüti az öklével a kaput ugy, mintha az istennyila csapott volna belé. A kapu egyszerre kinyilott; kiesett az ütközőjéből, Kilencz pedig beállitott a malom udvarára.

A nagy zajra a sok ördög apraja-nagyja kiszaladt, köztük volt a molnár-mester is.

- No ebatta buzarontói, ki köztetek a mester?

- Én vagyok, felelt a molnár.

- Kilencz zsák buzát hoztam, azért azt mondom, hogy őröljétek meg szép szerivel, mig jó lesz dolgotok!

- Bizony nem őröljük mi, mert te nem buzát hoztál, hanem lócsontokat!

- Ha tüzes istennyilát hoztam is, azt mondom, hogy őröljétek meg, mig jól van dolgotok, mert különben szijat hasitok a hátatokból!

- Bizony, nem őröljük mi!

- Nem őrlitek meg?

- Nem!

- No, hát majd megőröllek én téged.

S ezzel a mi Kilenczünk megcsipi a molnármester irháját, felkapja mint valami egeret, odaviszi a malomkőhöz, rátartja az alfelét s köszörülni kezdte.

Csak köszörüli, csak köszörüli, egyszer már az ördög is megunta a mulatságot, de hogyis ne! mikor már kilencz bőrt köszörült le róla a Kilencz s már az elevenhez ért.

- Jaj, megőrlöm már, jaj megőrlöm már, orditott az ördög, csak az életemnek kegyelmezz!

- No ládd, jó barátom, válaszolt neki a Kilencz, ugy-e megtehetted volna ezt enélkül a mulatság nélkül is.

Mit volt mit tenni az ördögöknek, felöntötték a garatra a lócsontokat s ugy a hogy tudták, megőrlötték, a Kilencz pedig aztán felrakta a szekerére a kilencz zsák lisztet s hazavitte.

A királynak csak ekkor esett le az álla, hogy már a sem az emberek, sem az ördögök nem birnak; de azért még nem adta meg magát, hanem ujra praktizálni kezdett, hogy és mint veszithesse el a Kilenczet, mert már csak egy hónap hibázott az esztendőből.

Hozzá is látott ahhoz ilyeténképpen: egy nagy magas hegyen ásatott egy száz öles kutat, e körül irtóztató nagy darab sziklákat rakatott össze, hogy majd a Kilenczet leküldi a kútba, hogy rakja azt ki kővel s mikor már lent lesz, a sziklákat a hegyébe hányatja és egy száz mázsás haranggal lenyomtattatja.

Mikor a kút készen volt, az egész birodalmabeli népségeket összegyüjtette, hogy ki lesz az a bátor legény, a ki azt kikövezi, ezekkel a szikladarabokkal, de senkisem akadt. Nincs ember Izráelben!

Ej, dehogy nem akadt, dehogy nem, hisz itt van a Kilencz, majd kikövezi ő, csak bizzák rája.

Ugy is lett. - A Kilencz lement a kútba s mikor már a fenekén volt, kilencz kilencz ember nagy ügygyel-bajjal odahentergetett egy-egy sziklát s a hegyibe zúditották. Az emberek egyre hányták a kősziklákat, a Kilencz pedig egyre rakta a kutat. Mindig felébb, mindig felébb, egyszer, mikor már gondolták, hogy már kampesz a Kilencznek, a száz mázsás harangot is odahentergette vagy száz ember s lezúditották a hegyébe s aztán a mi kőszikla még ott volt, azt is utána.

De a Kilencznek annyi baja sem lett, mint jó magamnak, la, ugy láttam, mint most, ott voltam, a hol beszélték s ha más hazudott, én is hazudom utána, hanem a száz mázsás harangot, mint valami kalapot a fejére tette s rakta tovább a kutat. Mindig felébb, mindig felébb, egyszer már kifogyott belőle s imhol jön ki a kútból s a feje búbján a fura kalap.

- No emberek, szólt a hatalmas gyerek, addig csak rosz dolgom volt, mig a kalapom le nem hajitották, mert egynémelyik kövecske még a fejem búbjára is esett, de mikor ezt ledobták, még a hajam szála se görbült meg.

A királynak csak ekkor esett le az álla s már látta, hogy a Kilenczet semmi uton és módon nem veszitheti el, pedig már kitelt az esztendő s ha pofon találja cserditeni, sohse látja ő többet isten fényes napját, ezért se nem evett, se nem ivott, hanem a búsulásnak adta a fejét.

A királykisasszony észrevette, hogy valami baja van az édes apjának, ezért kérdést intézett hozzá:

- Ugyan királyatyám, nem felelne egy kérdésemre?

- S mi lenne az, édes leányom?

- Az biz nem egyéb, csak az: nem mondaná meg nekem, hogy mért búsul és bánkódik olyan keservesen?

- Már mért ne mondanám meg, édes leányom, hisz gyermekem vagy: hát a Kilenczczel, mikor a szolgálatba fogadtam, ugy egyeztünk meg, hogyha kitelik az esztendője, először ő vág engem pofon, aztán meg én azt csinálhatom vele, a mit akarok. De ha az engem egyszer pofon ütne, mert nagy erő lakozik benne, vacsorán érném Pilátust. Most már inkább odadnám neki a fele királyságomat veled együtt, csakhogy ez a szégyen ne történnék rajtam, mert biz csúf halállal mulok ki.

- Ha csak ez a baja király atyámnak, kisebb gondja is nagyobb legyen ennél, csak bizza én reám a dolgot, majd végezek én vele.

A király, hogy hogy nem, ebbe is beleegyezett.

Itt a királykisasszony hivatja a Kilenczet s mikor beállitott hozzá, azt mondja neki:

- No Kilencz, kitelt már az esztendőd s tudom, hogy egyeztél meg királyatyámmal, de én a poflevest átvállaltam édes atyámtól: azért azt mondom, itt állok előtted, üss pofon!

- Már hogy ütném én pofon a királykisasszonyt, mikor jobb szeretném megölelni és megcsókolni.

- De azt mondom, hogy üss pofon, mert különben én ütlek meg.

- Azt már szivesebben eltartom s ha egyik felől pofon üt, a másikat forditom.

S ezzel a királykisasszony odament a Kilenczhez, hogy majd pofon üti, de biz a helyett a nyakába esett, mert tetszett személye személyének.

Igy lett a nagy szomorúságból nagy vigasság, nagy vigasságból nagy lakadalom s még tán most is szól a hegedü, húzza a czigány, hogyha el nem hagyta a muzsikát.

 


A mű forrása: https://mek.oszk.hu/ - Sajóvölgyi eredeti népmesék
Válogatta és szerkesztette: Merényi László
Erre a népmesére a Nevezd meg! - Így add tovább! 3.0 Unported (CC BY-SA 3.0) Creative Commons licenc feltételei érvényesek. További információk: https://creativecommons.org/licenses/by-sa/3.0/deed.hu

MEK, Magyar Elektronikus Könyvtár

Még 1995-ben lett a mek.iif.hu szerver az Elektronikus Könyvtár központi szolgáltatása. 1996 és 2002 között - nagyon sok ember önkéntes munkájának és néhány intézmény támogatásának köszönhetően - több mint 4 ezer darabra nőtt a könyvtár állománya, havi 60-70 ezerre a látogatóinak száma, s kialakult a jelenlegi gyűjtőköre: A MEK-ben csak magyar nyelvű vagy magyar ill. közép-európai vonatkozású, tudományos, oktatási vagy ...


https://smaragdkiado.hu/termek/varazslatos-mesketek-1-meseerdo/

Vélemények a meséről

Ehhez a meséhez még nem érkezett hozzászólás, legyél Te az első aki véleményezi!
A szerző biztosan nagyon hálás lesz érte!