A KILENCZ

A KILENCZ.

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer Nekeresden és Ebkérden, Naplacs mellett, hol a jeget aszalják, egy szegény özvegyasszony, kihez, bár megevő-falatja is alig volt, mégis kilencz katonát adtak.

A szegény özvegyasszonynak aztán hogy hogy nem, biz én azt már nem tudom, egy gyermekcséje született, kit az anyja Kilencznek kereszteltetett.

Itt a ficzkó, mintha kilencz gyomra lett volna, kilencz gyermek porczióját megette, pedig az anyja földhöz ragadt szegény volt, mert két kézi munkájával kereste kenyerét: ezért a Kilenczet nem győzte elemózsiával az édes anyja. Ezért a szegény asszony felöltözött legjobbik ringy-rongy ruhájába s elment a királyhoz, hogy ő a fiacskáját igy nem birja, ugy nem birja tartani, mert az kilencz helyett eszik, mert az olybá esik neki, mintha kilencz fia volna, azért lássa ő Felsége, hogy a Kilenczet vegye pártfogása alá, legyen gyámoló istápja, mert különben éhen-holt lesz.

A király aztán, hogy im könyörületes szive volt s szánni tudta a szegényt, tartást rendelt a gyermek számára.

Mikor a Kilencz tizenöt esztendős volt, sem több sem kevesebb, beállit a királyhoz, hogy fogadja meg őt akárminek, ha mindjárt béresnek is.

A király, hogy im látta, hogy a fiu nagy fejü és nagy kezü, tetszett személye személyének, s ezért megfogadta béresnek; de biz ők nagyon furán szegődtek be egymáshoz, mert a Kilencz, mikor majd kitelik az esztendő, nem kivánt egyebet, csakhogy ő Felségét egyszer pofon üthesse s aztán a király tehet vele azt, a mit akar.

A király, hogy hogy nem, ráállott erre a fura szegődésre, gondolván magában, hogy egy esztendő nagy idő s azalatt háromszor is elveszitheti a Kilenczet. Igy lett a Kilenczből kilenczedik bérese a királynak, ki a legszilajabb hat tulkot adta a gondviselése alá; de biz az nem nagyon viselte gondját a keze alá adott jószágnak, mert se meg nem etette, se meg nem itatta, se meg nem vakarta, hanem a helyett inkább lefeküdt aludni, ha csak valamelyik béres jószántából nem vetett egy-egy villa szénát a szegény pára jószágoknak s aztán a többivel meg nem itatta. De azért a király előtt senki sem mert vádaskodni ellene, mert hogy im nagy ereje volt, tartottak tőle.

Itt lelkem teremtette, mi történik a dologból, mi nem, egyszer a király arra a gondolatra jött, hogy jó volna azt megtudni, hogy vajjon a kilencz bérese között melyik a legfrisebb: ezért még estve kiadta a parancsolatot, hogy holnap menjenek ki az erdőre fát hozni, s a ki legelőször hazajön a szekérrel, annak tetőtől talpig egy egész ujdonat uj öltözet ruhát készittet.

A többi nyolcz béres kötötte az ebet a karóhoz, mert mindegyiknek fájt a foga az ujdonat uj öltözet ruhára, ezért idejekorán már a második kakasszóra talpon voltak s minekutána megetették és itatták a jószágokat, már négy óra felé útban voltak, csak a Kilencz nem, csak ez aludt a szurdikban, pedig már a király szolgálói is megfejték a teheneket, letették a szoba földjére s aztán kimentek, hogy majd behozzák a köcsögöket és a szűrőszitát s elszűrik a tejet. Mondom, hogy a király szolgálói kimentek a szobából, a nagy ajtócsapásokra a Kilencz is fölébredt, hát látja, hogy ott gőzölög a szoba földjén a ma fejt fris tej. Ennek sem kell több s nem kérdezte azt, szabad-e, nem-e, a zsajtárokat egymásután kezdte felhajtogatni s mind a kilencz tehén tejét megitta s aztán ismét visszafeküdt a kuczikba.

Itt a király szolgálói bejönnek a szobába, hogy majd elszűrik a tejet, hát látják, hogy annak se hire, se neve, mind a kilencz zsajtár üres.

Ki tette, ki tette, kárnak nincs gazdája, azt biz a Kilencz tette, azt biz a Kilencz tette, hisz még most is tejes a szája?!.. Aztán a kilencz szolgáló neki esik a mi Kilenczünknek, czibálják, ki a hajánál fogva, ki lábánál fogva s kihúzták a szurdékból s már-már sok lúd, disznót győz, hogyha Kilencznek eszébe nem jut, hogy micsoda parancsolatot adott ki tegnap estve a király. Mondom, hogy ez eszébe jutott, megrázta magát s mint mikor a vadkörte potyog, ugy hullott le róla az a sok vászoncseléd-féle, majd aztán kiment az ólba, befogta a hat ökröt étlen-szomjan s hajtotta az erdőfelé. De mikorára a mi Kilenczünk kiért, már a nyolcz béres meg is rakodott, be is fogták az ökröket, hogy majd hazafelé jőnek. Meglátja ezt a Kilencz, neki esett az átmentén álló élőfáknak s jobbról is balról is mind mind ledöntögette az útra. Most már gondolta magában, jöhettek-mehettek, hogyha tudtok! S mikor ezzel készen volt, kifogta a hat ökröt s szabadon eresztette az erdőbe legelni, maga pedig hozzá látott a rakodáshoz. Azokat a nagy élőfákat, mint mi a kendert, minden tövestül együtt kiszaggatta s minden galyastul levelestül együtt hajigálta fel a szekérre. Mikor már a szekér meg volt rakva, az ökrök után nézett, de ezalatt uramfia mind a hat ökröt megették a farkasok s csak a csontjaikra akadt.

Most mi tevő legyen, maga csak nem vontathatta haza a rakott szekereket s nem akaszthatta a jármot a nyakába, hisz nem baromnak született?! A mint ezen tanakodik, hát látja, hogy négy medve ott viaskodik egymással. A mi Kilenczünknek sem kell egyéb, odamegyen a medvékhez s mind a négyet megragadta, összekötözte, a járomhoz terelte s abba be is fogta. Aztán kezébe veszi a nagy ostort, a füle közé súg a négy medvének, s nógatni kezdte; de a medvék nem inditottak.

Ezek még nem birják, gondolta magában, s visszament az erdőbe, hogy ragaszt még eléjök valami segitséget. A mint ott bolyong, hát látja, hogy két farkas még most is ott rágódik az ökörcsontokon. Ennek sem kell több, a két ordast fülön fogta, hogy még nem is nyikkant s odaragasztotta a medvék elé. Aztán a kezébe vette az ostort s szólitgatni kezdte a hat fura ökröt s azok csakugyan inditottak is s vitték a szekeret tüskön-bokron keresztül-kasul.

A béresek, kik ezalatt fejszével vágtak maguknak utat s már-már készen is valának vele, hogy im látták, hogy a Kilencz nem mén a rendes uton a hidnak, hanem hegyen-völgyön keresztül neki a viznek, annál jobban dolgoztak, annál jobban igyekeztek, hogy szinte a hátukon csorgott a viz, hogy azt majd igy előzik meg, ugy előzik meg s mégis ők lesznek a nyertesek, övék lesz az ujdonat uj öltözet ruha.

Csak mén a Kilencz, csak mendegél hegyen-völgyön keresztül, egyszer valami emberforma akadt elé, ki bizonyosan nem lehetett más, mint maga az ördög, mert elkezdett vele incselkedni; a kezében levő bottal a kerekek küllőin kerepelőzött.

Meglátja ezt a mi Kilenczünk, hátra kiált az emberformának:

- Hallod-e földi! ne incselkedjél velem, mikor ugyis látod, hogy sietős a dolgom; mert ha botod bele akad a küllőbe s a kerék el talál törni: elhiheted azt nekem, ha nem mondom is, hogy te belőled csinálok kereket, neked kell hazáig a tengelyt tartani.

De az a bizonyos emberféle, mintha nem is ő neki beszéltek volna, rá se hederitett s azt se mondta: cserélj pipát pajtás, hanem tovább incselkedett a mi Kilenczünkkel.

Annyira annyira, hogy egyszer a bot vége bele akadt a küllőbe, zsupp! a kerék izzé-porrá tört.

- Hej, atyafi, nem megmondtam, hogy ne izélj velem, he! most már én szavamnak ura leszek s fogod meg mindjárt ennek a tengelynek a végét s tartod hazáig?!

- No csak ne olyan nagyon, Kilencz, mert nem félünk ám tőled!

- Nem-e? majd mindjárt megtanitlak én, hogy mi a félsz!

- No, hát szoritsunk kezet, mondja az ördögféle.

Kilencz erre is ráállott s ugy megszoritotta az ördög kezét, hogy a körme alól csakugy csatagzott ki a vér, hogy jobban se kellett.

- No, tartod-e már a tengelyt, he?!

- Tartom tartom, csak az életemnek kegyelmezz!

Igy fogta meg az ördög a tengely végét s tartotta mindaddig, mig csak egy nagy folyóvizhez nem értek.

- No pajtás, szólt Kilencz, most rakjuk fel ezeket az állatokat a szekér tetejére s vigyünk át ezt a szekeret, ugy, a hogy van, a tulsó partra.

Mit volt mit tenni az ördögnek, kénytelen kelletlen felrakták a négy medvét és a két farkast a szekérre s átvitték a vizen. Mikor a viz túlsó partjára értek, letették a szekeret, ujra befogták a fura hat ökröt s hazafelé mendegéltek.

Itt a király nem tudta a dolgot mire vélni, hogy már a dél is itt van s még sincs itthon az ő kilencz bérese. Ezért a kezébe veszi a messzelátó üveget s végig néz rajta, hát látja, hogy imhol jön legelől a Kilencz, de az ökrök helyett négy medve és két farkas van befogva a szekérbe. Megijed a király s rögtön kiadta a parancsolatot, hogy zárják be a kaput s ha zörget, be ne ereszszék a világért a Kilenczet.

A szolgák azonképen cselekedtek. - Itt a mi Kilenczünk, mikor a kapuhoz ért, csak ekkor vette észre, hogy biz azt becsukták az orra előtt. Zörget rajta, sehol senki, sehol semmi nesz, mintha azalatt az idő alatt, mig ő az erdőn volt, mindenki meghalt volna.

- No pajtás, szólt a mi Kilenczünk, fogd meg ennek a szekérnek az egyik oldalát, én meg a másikat s hajitsuk át ezen a kapun ugy, hogy mikorára leesik, se szekérnek, se a vad állatoknak ne legyen semmi baja, de még a fa is fel legyen vágva.

S a mint mondta, ugy cselekedének. És sem a szekérnek nem lett semmi baja, sem pedig az állatoknak, de még a fa is fel volt aprózva, csak a konyhára kellett vinni. Igy nyerte el az ujdonat uj ruhát a Kilencz, ki aztán a négy medvét és a két farkast bekötötte az ólba, ezek valának az ökrei s ha valahová kellett mennie, csak ezeket fogta be.

Ezt látva a király, szörnyen elálmékodott a Kilencz világra szóló erején és elgondolta, hogyha ez pofon találja cserditeni, vacsorán éri Pilátust: ezért mindenfélekép csak a vesztére tört.

Ezért mit mit nem gondolt ki: ebbe meg ebbe a városba irt egy levelet, hogy majd küld ő oda egy országos tolvajt, már mint a mi Kilenczünket, kit aztán fogjanak meg, akaszszák fel, vagy csináljanak vele azt, a mit akarnak, ha mindjárt a kantusát lerántják is, csak az ő szeme elé ne kerüljön többet, Kilencznek pedig azt mondta: hogy itt meg itt, ebben meg ebben a városban tartoznak neki ennyi meg ennyi summa pénzzel, mit sehogysem tud rajtuk megvenni, vigye el ezt a levelet s hajtsa be a pénzt.

Itt a mi Kilenczünk a süvege mellé tűzte a levelet, befogta a hat állatot s elment abba a bizonyos városba, hol már azalatt a város végén akasztófát is csináltak a számára s a hóhér és a tengernyi népség ott várta az érkeztét.

De nem kellett sokáig várakozniuk, mert imhol jön a mi Kilenczünk s a város birájának át is adta a levelet, melyben nem volt egyéb irva, csak az, hogy imhol itt küldöm azt a bizonyos országos hirü tolvajt, vagy gazembert, kivel igy bánhattok, ugy bánhattok.

A Kilenczet aztán odavezették az akasztófa alá s mondja neki a hóhér, hogy álljon bele a hámba. Kilencz csak ekkor vette észre, hogy hányat ütött az óra, hogy csehül vagyunk s azt találja mondani a hóhérnak:

- Már barátom, megengedj, én ezt a mesterséget sohse próbáltam, azért nem szánom rá a fejemet, de ha megmutatod, hogy és mint kell beleállni, tán kedvet kapok rá.

- Igy ni, válaszolt neki a hóhér s az oktondi maga állt bele a hámba.

Hej, a mi Kilenczünk sem rest, izibe felrántotta a hóhért, ki azt se mondhatta aztán: "bá".

Ezt látva a tengernyi népség, nyúllá változott, szaladásnak eredt s az volt a legboldogabb, a ki legelől futhatott. A Kilencz utánuk s egy öreg embert, ki nem tudott annyira szaladni, mint a többi, szerencsésen el is csipett. Ezt aztán ütni-verni kezdte, hogy fizessék meg az ő királyának a tartozást, mert különben kő kövön nem marad s az egész város háza tetejére felülteti a vörös kakast.

Ez az öreg ép a város feje volt s ha az ember a fejével beszélhet, minek beszélne a lábával, ki aztán elővette a nagy pugyellárist s kifizette a mi Kilenczünket.

Hetednapra aztán a Kilencz beállitott a királyhoz s átadta neki a kivánt pénzt. A király csak ekkor hült el, hogy a Kilenczczel már egy város sem bir.

No, ha nem bir, gondolta magában, majd birnak az ördögök: ezért az egész határban levő csontokat mind összeszedette, zsákra rakatta s ekkor azt mondja a Kilencznek:

- No édes fiam, fogd be az ökreidet s itt meg itt van egy malom, vidd el oda ezt a kilencz zsák életet, őröltesd meg s a lisztet aztán hozd haza.

Jól van, a mi Kilenczünk befogja az ő hat állatját, felrakja a kilencz zsákot s elindult az ördögök malma felé.

De mikor odaért, egy lisztes ördög, ki senki más nem volt, mint a kivel a szekér tengelyét megfogatta, kidugja a fejét a malom ablakán, hát látja, hogy imhol jön ám a Kilencz. Ennek sem kell több, izibe kiszaladt az udvarra és a Kilencz orra előtt becsukja a kapukat s rádásul még maga is neki vetette a hátát s nyomta a kaput kifelé.

Hogy a mi Kilenczünk a kapuhoz ért, hát látja, hogy az csukva van előtte. Zörget a kapun, sehol senki, sehol semmi, mintha mindnyájan kihaltak volna.

Csak zörget, csak zörget, egyszer már megunta a mulatságot s megüti az öklével a kaput ugy, mintha az istennyila csapott volna belé. A kapu egyszerre kinyilott; kiesett az ütközőjéből, Kilencz pedig beállitott a malom udvarára.

A nagy zajra a sok ördög apraja-nagyja kiszaladt, köztük volt a molnár-mester is.

- No ebatta buzarontói, ki köztetek a mester?

- Én vagyok, felelt a molnár.

- Kilencz zsák buzát hoztam, azért azt mondom, hogy őröljétek meg szép szerivel, mig jó lesz dolgotok!

- Bizony nem őröljük mi, mert te nem buzát hoztál, hanem lócsontokat!

- Ha tüzes istennyilát hoztam is, azt mondom, hogy őröljétek meg, mig jól van dolgotok, mert különben szijat hasitok a hátatokból!

- Bizony, nem őröljük mi!

- Nem őrlitek meg?

- Nem!

- No, hát majd megőröllek én téged.

S ezzel a mi Kilenczünk megcsipi a molnármester irháját, felkapja mint valami egeret, odaviszi a malomkőhöz, rátartja az alfelét s köszörülni kezdte.

Csak köszörüli, csak köszörüli, egyszer már az ördög is megunta a mulatságot, de hogyis ne! mikor már kilencz bőrt köszörült le róla a Kilencz s már az elevenhez ért.

- Jaj, megőrlöm már, jaj megőrlöm már, orditott az ördög, csak az életemnek kegyelmezz!

- No ládd, jó barátom, válaszolt neki a Kilencz, ugy-e megtehetted volna ezt enélkül a mulatság nélkül is.

Mit volt mit tenni az ördögöknek, felöntötték a garatra a lócsontokat s ugy a hogy tudták, megőrlötték, a Kilencz pedig aztán felrakta a szekerére a kilencz zsák lisztet s hazavitte.

A királynak csak ekkor esett le az álla, hogy már a sem az emberek, sem az ördögök nem birnak; de azért még nem adta meg magát, hanem ujra praktizálni kezdett, hogy és mint veszithesse el a Kilenczet, mert már csak egy hónap hibázott az esztendőből.

Hozzá is látott ahhoz ilyeténképpen: egy nagy magas hegyen ásatott egy száz öles kutat, e körül irtóztató nagy darab sziklákat rakatott össze, hogy majd a Kilenczet leküldi a kútba, hogy rakja azt ki kővel s mikor már lent lesz, a sziklákat a hegyébe hányatja és egy száz mázsás haranggal lenyomtattatja.

Mikor a kút készen volt, az egész birodalmabeli népségeket összegyüjtette, hogy ki lesz az a bátor legény, a ki azt kikövezi, ezekkel a szikladarabokkal, de senkisem akadt. Nincs ember Izráelben!

Ej, dehogy nem akadt, dehogy nem, hisz itt van a Kilencz, majd kikövezi ő, csak bizzák rája.

Ugy is lett. - A Kilencz lement a kútba s mikor már a fenekén volt, kilencz kilencz ember nagy ügygyel-bajjal odahentergetett egy-egy sziklát s a hegyibe zúditották. Az emberek egyre hányták a kősziklákat, a Kilencz pedig egyre rakta a kutat. Mindig felébb, mindig felébb, egyszer, mikor már gondolták, hogy már kampesz a Kilencznek, a száz mázsás harangot is odahentergette vagy száz ember s lezúditották a hegyébe s aztán a mi kőszikla még ott volt, azt is utána.

De a Kilencznek annyi baja sem lett, mint jó magamnak, la, ugy láttam, mint most, ott voltam, a hol beszélték s ha más hazudott, én is hazudom utána, hanem a száz mázsás harangot, mint valami kalapot a fejére tette s rakta tovább a kutat. Mindig felébb, mindig felébb, egyszer már kifogyott belőle s imhol jön ki a kútból s a feje búbján a fura kalap.

- No emberek, szólt a hatalmas gyerek, addig csak rosz dolgom volt, mig a kalapom le nem hajitották, mert egynémelyik kövecske még a fejem búbjára is esett, de mikor ezt ledobták, még a hajam szála se görbült meg.

A királynak csak ekkor esett le az álla s már látta, hogy a Kilenczet semmi uton és módon nem veszitheti el, pedig már kitelt az esztendő s ha pofon találja cserditeni, sohse látja ő többet isten fényes napját, ezért se nem evett, se nem ivott, hanem a búsulásnak adta a fejét.

A királykisasszony észrevette, hogy valami baja van az édes apjának, ezért kérdést intézett hozzá:

- Ugyan királyatyám, nem felelne egy kérdésemre?

- S mi lenne az, édes leányom?

- Az biz nem egyéb, csak az: nem mondaná meg nekem, hogy mért búsul és bánkódik olyan keservesen?

- Már mért ne mondanám meg, édes leányom, hisz gyermekem vagy: hát a Kilenczczel, mikor a szolgálatba fogadtam, ugy egyeztünk meg, hogyha kitelik az esztendője, először ő vág engem pofon, aztán meg én azt csinálhatom vele, a mit akarok. De ha az engem egyszer pofon ütne, mert nagy erő lakozik benne, vacsorán érném Pilátust. Most már inkább odadnám neki a fele királyságomat veled együtt, csakhogy ez a szégyen ne történnék rajtam, mert biz csúf halállal mulok ki.

- Ha csak ez a baja király atyámnak, kisebb gondja is nagyobb legyen ennél, csak bizza én reám a dolgot, majd végezek én vele.

A király, hogy hogy nem, ebbe is beleegyezett.

Itt a királykisasszony hivatja a Kilenczet s mikor beállitott hozzá, azt mondja neki:

- No Kilencz, kitelt már az esztendőd s tudom, hogy egyeztél meg királyatyámmal, de én a poflevest átvállaltam édes atyámtól: azért azt mondom, itt állok előtted, üss pofon!

- Már hogy ütném én pofon a királykisasszonyt, mikor jobb szeretném megölelni és megcsókolni.

- De azt mondom, hogy üss pofon, mert különben én ütlek meg.

- Azt már szivesebben eltartom s ha egyik felől pofon üt, a másikat forditom.

S ezzel a királykisasszony odament a Kilenczhez, hogy majd pofon üti, de biz a helyett a nyakába esett, mert tetszett személye személyének.

Igy lett a nagy szomorúságból nagy vigasság, nagy vigasságból nagy lakadalom s még tán most is szól a hegedü, húzza a czigány, hogyha el nem hagyta a muzsikát.

A mű forrása: https://mek.oszk.hu/ - Sajóvölgyi eredeti népmesék
Válogatta és szerkesztette: Merényi László
Erre a népmesére a Nevezd meg! - Így add tovább! 3.0 Unported (CC BY-SA 3.0) Creative Commons licenc feltételei érvényesek. További információk: https://creativecommons.org/licenses/by-sa/3.0/deed.hu

Forrás: https://mek.oszk.hu/