A kínai zöld kígyó meséje

A kínai zöld kígyó meséje.

A terrapin szellem; Xiaoqing most is, mint minden ugyan olyan napon, amikor fülledt volt az idő; a Jangce folyót sekélyét járta. A zöld kígyó, ma is épp úgy csodálta kívánalma tárgyát, a Fehér kígyót, mint ötven éven át minden napon. Nem számított mennyire volt egyforma minden nap. Egy kígyószellem szemében a napok egymásutánjának ismétlődő linearitása, nem volt több egy újabb olyan napnál, amikor is megadatott a csoda, hogy szerelmét csodálhatta.

A zöld kígyó igyekezett Bai Suzhen közelében maradni, hogy vigyázhasson rá és sose veszítse szem elől. Ma valahogy a folyó vize mégis nehezebb volt a kelleténél. A Jangce nyugtalansága pedig lassú méregként kúszott lelkébe és be is fészkelte magát. Jó mélyre, miközben maga is alámerült a nyugtalan folyómederben.

Mintha a sors is neki szánta volna a gyűrűt, amit csodák csodájára ekkor talált, mert abban a pillanatban ahogy beleakadt a hasa a kis karikába, a szíve azonnal megnyugvásra lelt. A fehér kígyóra gondolt és arra, a mai nap mégsem múlik el a kegyes isteneknek hála teljesen ugyanúgy, mint az eddigiek. Szerelme zálogaként fonta tehát bele magát a kis karikába és vitte a fehér kígyónak, meg sem állt vele kedvenc tóparti kövükig.

Ám de odaérve a fehér kígyó épp egy férfi ölében nyugodott, aki nem átallott kellőképpen félni a kígyóktól. A fehér szellemet melengetve, legyezgetve, lapogatva a fehér pikkelyeket a férfi úgy beszélt Bai Suzhenhez mintha a legféltettebb titkait osztaná meg vele abban a percben, aminek láttán Xiaoping szíve meg is remegett. De higgadtsága okán a zöld kígyó végül úgy határozott, amíg az emberférfi el nem megy, ő bizony nem megy a közvetlen közelükbe.

Csendesen nézte ehelyett azok ketten hogyan pihennek. Zavartalan összhangban, a Fehér kígyó ugyanis látszólag ügyet sem vetett az ember férfira. Nagy lustán hevert a kezei alatt.

Ha Xiaoping nem ismerte volna már legalább ötven éve maga is ezt az egyébként ezeréves fehér kígyót, tán el is hitte volna róla, hogy nyugodt. Pedig biztos, hogy nem volt.

Ahogy így elgondolkozott ezen, mintha csak meghallotta volna gondolatait, maga Bai Suzhen a fehér kígyó is arra felé tekintett amerre ő van. Majd miután arrafelé fordította fejét, még álomittasan nagyra is tátotta a száját, csakhogy a zöld kígyó biztos lehessen benne, hogy észrevette leskelődését. Miközben egyre sűrűbben nyelvet öltögetett. Csak akkor zökkent ki, amikor az ember férfi egyik keze lehelet finoman végigsimított újra háta pikkelyein. 

Bai Suzhen, a fehér kígyó ekkor azonnal az ember férfi felé fordult, hogy annak még a lélegzete is elálljon ijedtében, de ahelyett, hogy végül megharapta volna, ahogyan minden más kígyó tette volna hasonló esetben, a béke jeleként a fehér kígyó teljes odaadással elsimult ismét a szelíd emberi kezekben. Úgy hallgatva tovább a férfi kellemes hangját, amelyen az dalra fakadt, csakhogy a kedvét keresse. 

Nem úgy a zöld kígyó, aki eddig a víz alól figyelt, és aki ebben a pillanatban éktelen haragra gerjedt, mert a szándékos megaláztatást, hogy a fehér kígyó önként választotta egy ember társaságát – helyette – már nem tudta megbocsájtani. Egyúttal végleg eldöntötte, hogy a szájában levő gyűrűt, míg él, soha nem fogja átadni emiatt szerelmének. Inkább elviszi valaki olyannak, aki megbecsüli majd és nem lesz annyira hálátlan, amilyen hálátlan Bai Suzhen, a fehér kígyó lett.

Xiaoping, hogy haragját kimutassa ekkor a kínai császárhoz indult, aki híres volt arról, hogy semmit sem becsült jobban az aranynál. Természetesen a császár az aranygyűrűt azonnal a szellemvilág ajándékának tekintette. Kiváltságosnak érezve magát ettől kezdve, amiért felkeresik a szellemek. Még templomot is ígért a zöld kígyónak cserébe, amitől Xiaoping büszkeséggel telve hagyta hátra palotáját. Másra sem kívánva ettől kezdve vesztegetni az időt, csakhogy hazaérve eldicsekedhessen érdemeiről. De mire visszaért a folyóhoz, ahol Bai Suzhent a fehér kígyót és az embert hagyta, a hídon a zöld kígyót már emberférfiak egész hada várta.

Szerencsevadászok állítottak neki csapdát abban a reményben, hogy elfogása szerencsét és bőséget hoz közel száz esztendőre. Xiaoping utolsó reménye is odalett, hogy valaha is visszatérhet szerelméhez.

A zöld kígyó ekkor átkozni kezdte saját magát nagyravágyásáért és azt kívánta, bár sose hagyta volna hátra a Jangce biztonságot jelentő félhomályos lapályát.

Utolsó erejéből elvergődött a híd egyik szabadon hagyott irányába, hogy onnan küzdje át magát egy szebb világba, ám mielőtt megtehette volna, a hídra egy eddig nem látott idegen is érkezett, aki egyetlen toppantásával meggátolta, hogy hálóba gabalyodva lecsússzon a vízbe.

A csuklyát viselő férfi betegséggel küzdhetett. Ezt a zöld kígyó abból gondolta, hogy amint a férfi a hídra ért, már le is roskadt. Görnyedezett, nyújtózkodott, hogy a hídkorláton áthajolva, gyomra tartalmát mind a folyó vizébe ontsa. A férfi nem járt sikerrel, ezért minden rossz, amit aznap megevett végül a szerencsevadászok lábai előtt ért földet.

Azok ennek láttán ijedten hagyták hátra hálóikat, úgy menekültek, mikor a csuklyás ekkor mindennek a tetejében feléjük indult.

A zöld kígyó csak ekkor ébredt rá, hogy az a férfi mentette meg, akit korábban a parton a fehér kígyó, Bai Suzhen társaságában látott. És ha ez még nem lett volna elég, a felismerését, hogy talán hálával kellene adóznia ennek a férfinak, valami ennél is nyomasztóbb követte.

A Jangce vizéből mintegy végszóra ugyanis ekkor egy gyönyörű, fehérbőrű istennő emelkedett ki. Emberszerű, gyémántruhás teste úgy reszketett a víz tükrében akárha jegenyefa levelei játszottak volna a széllel.

A zöld kígyószellem ezer közül is megmondta volna, hogy Bai Suzhen, a fehér kígyószellem áll tőle nem is olyan messze. Zöld kígyószívét azonban egy a korábbinál is élesebb fájdalom hatotta át a tudatra – egy új és ismeretlen érzés – a félelem; hogy Bai Suzhen többé már nem csak őt nézi majd örvénylő szemmel. Hanem egy ember férfit is kitűntet a figyelmével. De mielőtt a zöld kígyó úgy döntött volna hangot is ad ennek a félelemnek, bölcsen úgy döntött, inkább visszatér a hídról a folyóba és alámerül a habokban. Meghagyva Bai Suzhennek a választás szabadságát, aki egy szép napon talán visszatér hozzá.

Ha nem emiatt, hát mert a halandók élete eredendően véges.

Sosem látták a zöld kígyószellemet többet. Vagyis egészen addig nem, míg ötven évvel később a Jangce partján egy éjjel, meg nem csillant a Hold sápatag fénye egy gyönyörű gyémánt ruhán, meg egy víz alatt sodródó aranykarikán.