A kisfarkas

A kisfarkas.

 Egyszer volt, hol nem volt , volt egyszer egy sűrűlombú     , ám mégis napfényes erdő. Kik éltek benne? No, persze, ahogy mondod:   Állatok. De nem ám holmi közönséges  írni, olvasni nem tudó fityfirityek. Ebben az erdőben ugyanis  volt állatiskola.

   Történt egyszer, hogy egy új nebuló érkezett az iskolába. Egy kis farkas. A gyerekek kíváncsian várták az első óra végét. Mindent meg szerettek volna tudni a jövevényről.

- Hogy hívnak?

- Honnan jöttél?

- Mi a kedvenc játékod?

- Mivel foglalkoznak a szüleid?

- Hány testvéred van?

Csak úgy záporoztak a kérdések a kisfarkas  felé. De ő mindegyikre csak morgott valamit az orra alatt, majd megunva a kérdezősködést félrehúzódott egy  bokor alá.

  A kis állatoknak bizony rosszul esett ez a mogorva magatartás. Volt olyan, aki nem is tudott beletörődni a visszautasításba. A kis vadmalac fióka összeröffent legjobb pajtásaival, a rókakölyökkel meg a kisborzzal, és elhatározták, hogy megleckéztetik a mogorva jövevényt.

  Nem is volt nyugta attól kezdve a szürkebundás kölyöknek. Ha kissé kopottabb ruhában jött, az iskolába a három cimbora máris csúfondáros megjegyzéseket tett rá. Szünetekben pedig mindig ő volt a gúnyolódás céltáblája. Egy alkalommal, amikor éppen a padjához igyekezett, hogy leüljön tízóraizni, a kismalac kitette elé a csülkét. Szegény farkas megbotlott, és alaposan megütötte a kobakját. Hirtelen felugrott és erős farkasmancsával jókora pofont kent le a kárörvendően vigyorgó malacnak. A gyerekek  megdermedtek. Az erdei iskolában ugyanis nem volt szokás a verekedés. A tanító bácsi mindig azt mondta, hogy csak akkor élhetik túl az állatok az emberek gonosztetteit, ha legalább egymással békében vannak. De ez a pofon már elcsattant. Most mi lesz?

  A róka nem várt egy percig sem. Szaladt árulkodni.

- Mit tettél  gyermekem?- a tanító bácsi hangja szelíden, de határozottan csengett.

A kisfarkas azonban nem válaszolt. Dacosan nézett a tanítóra, aki megsejtette  a történteket. 

  Attól a naptól kezdve senki nem akart barátkozni a farkaskölyökkel. Még azok az állatok is kerülték a társaságát, akik eddig befogadták maguk közé. Amikor sétálni ment az osztály senki nem akarta, hogy a kisfarkas az ő párja legyen. 

   Egy nap azonban történt valami.

   A vadmalac a barátaival együtt a patakpartra indult játszani. Kellemes késő tavaszi idő volt. A nap fénye aranyló mézként folyt alá a patakparti rétre. A méhek halk danája  és a virágillat elbágyasztotta a kis állatokat. Jó volt ilyenkor heverészni a csilingelő patak mellett. Ahogy leértek  hirtelen elcsendesedett a kis csapat. A patakmenti bokorból furcsa, nyüszítő hangot halottak. A kisfarkas hangja volt.

- Te kis patak, talán te meghallgatsz engem. Engem akit senki nem szeret. Mindig bántanak, pedig én senkinek nem ártottam. Hát tehetek én arról, hogy anyukámat lelőtték a vadászok? Szegény drága jó apukám sokat dolgozik, hogy felneveljen minket, de nekem nincs anyukám...

A kis árva hangja elcsuklott és  zokogásba fúlt.

  Az állatok nagyon elszégyellték magukat. Átölelték a síró állatkát, és bocsánatot kértek tőle.