A kismanó

A kismanó.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy icipici házikó. Az icicipici házikóban pedig egy icipici kismanó lakott. Mióta csak az eszét tudja, ez volt az otthona. Minden nap a háza körül lévő virágokat gondozta. Ha épp tél volt, és nem voltak virágok, akkor pedig hógolyózott. Sokszor a méhecskékkel és a hangyákkal játszott. 
Hiába viszont a sok játék, mindig magányosnak érezte magát. Nem volt ugyanis senki, aki olyan lett volna, mint ő. Vagy legalábbis nem tudott róla, hogy lenne olyan. Egy nap viszont erős szél támadt. A virágok szirmait is leszakította. Nem sokkal később felkapta a kismanót, majd gyengéden letette egy távolabb eső helyen. Mikor fel akart kelni, azon kapta magát, hogy egy nagy szőrös valami szimatolgatja. Fogalma sem volt arról, hogy mi is lehetett az, de nagyon barátságosnak nézett ki, ahogy a farkát csóválta.
- Te meg ki vagy? - érdeklődött választ várva a kismanó - Miért nem válaszolsz? - kérdezte, majd mutatóujjának kinyújtásával kioktató viselkedést igyekezett mutatni – Hát, nem tudtad, hogy illetlenség, ha valaki nem válaszol a feltett kérdésre?
- Nem fog válaszolni - szólalt meg valaki a közelben - Ő nem tud beszélni - folytatta, majd előlépett a nagy szőrös valami mögül, és kezeit hátratéve kezdett a magyarázkodásba - Ő csak egy kutya. Neki az a dolga, hogy játszadozzon az itt lakó gyerekekkel, úgyhogy mást sem csinál egész nap, mint a farkát csóválgatja és ugrándozik összevissza. De ő legalább lát minket. Mert az emberek nem. Mondjuk, ha belegondolok, ez nem is gond, hiszen így meg tudjuk viccelni őket.
- Szóval ez egy kutya? És mik azok az emberek? És te is kismanó vagy, mint én? És miért nem találkoztunk eddig? - értetlenkedett a kismanó.
- Igen, ez nem más, mint egy kutya, mint ahogyan az imént említettem. És mik azok az emberek? Hát, nem láttál még soha embert? Az emberek hatalmasak, és nagyon viccesek tudnak lenni! Ha pedig valami nem tetszik nekik, akkor kiabálnak, de én akkor is kiröhögöm őket. Itt laknak ebben a nagy házban - mutatott az épületre, majd folytatta a magyarázatot - És mi is volt a másik kérdés? Ja, igen, már tudom is! Igen, én is kismanó vagyok, ahogy láthatod, nem is értem, ez miért kérdés. Csak nem azt hitted, hogy te vagy az egyetlen, vagy mi? A nevem Szösszentyű. Azt nem tudom, hogy miért nem találkoztunk eddig - fejezte be mondanivalóját.
- Nekem nincs nevem. Azt sem tudom, hogy mi az - értetlenkedett még mindig a kismanó.
- Mi az, hogy nincs neved? A név az, ahogyan szólítanak téged. Meg honnan tudod akkor azt, hogy kismanó vagy?
- Onnan, hogy rajta van a kabátkámon - mutatott a rajta lévő feliratra - Nekem akkor az a nevem?
- Már hogy lehetne az a neved? Akkor a kutyának is az a neve, ami? Ezt a röhejes dolgot! Hát téged meg honnan szalajtottak, hogy ilyet sem tudsz? Nekem Szösszentyű a nevem, mint ahogyan azt már mondtam.
- És te azt honnan tudod, hogy az a neved? - kérdezett vissza.
- Onnan, hogy az anyukám mondta. Csak van anyukád neked is – mondta, majd a kismanó nemleges válaszként a fejét forgatta.
- Nekem nincs. Vagyis azt hiszem, hogy volt, de már nincs. Nem tudom. Csak azt tudom, hogy egyedül lakom.
- Biztos kicsi voltál még, mikor egyedül maradtál, és azért nem emlékszel már ilyenekre. Na, mindegy, hagyjuk is, bemutatom a többieket! - mutatott a ház felé Szösszentyű, majd a ház felé vették az irányt.
A pincében rengeteg kismanó volt, meg sem lehetett számolni őket. Gyorsan össze is barátkoztak a kis jövevénnyel, megmutatták neki, hogy milyen csínytevéseket lehet csinálni. Ahogyan teltek a napok, a kismanó egyre jobban érezte magát. Úgy érezte, hogy új otthonra lelt, de azt is tudta, hogy nem hagyhatja hátra azt sem, ahonnan jött.
Nem sokkal később tehát búcsút is vett új barátaitól. De persze nem örökre, hiszen tudta, hogy sokszor ide fog majd látogatni és persze ő maga is szívesen látja vendégül őket. A kutya hazakísérte tehát a kismanót, aki tudta, hogy immáron két remek otthona is van.