A kívánság

A kívánság.

Szofi évek óta rágja a szülei fülét saját kiskutya miatt, azonban a válasz mindig ugyanaz: egy állat nagy felelősség. Minden nap foglalkozni kell vele, akkor is, ha nincs kedved, ha rossz idő van, ha fáradt vagy. Majd akkor talán, ha már nagyobb leszel! Ő azonban nem adja fel, újra és újra felhozza a témát, a határozott elutasítás ellenére is.

– Tudod, Muffin, anyáék azt mondják, nem lenne időnk egy kutyusra – a kislány esténként elsuttogja a szavakat a plüssállata fülébe, akinek bizony neve is van, hisz’ akit igazán szeretsz,  annak a neve is különleges a szívednek. Muffin profi a hallgatásban, most is figyelmesen fülel minden egyes szóra.  – És azt is, hogy sokba kerül. Pedig van zsebpénzem, igazán tudok segíteni! – Tudja, hogy a játékkutyus nem fogja senkinek elkotyogni a   kívánságát: ha mégis, a plüsscica- és maci pedig ugyanúgy nem pletykás játékok, így igazán nem probléma, hogy kiönti a szívét. Puszit nyom a sok mosástól kissé már elkopott barna színű kutyus kobakra, majd szorosan magához öleli, miközben álomba szenderül. 
Talán, ha elég türelmes. ha elég sokszor, elég kitartóan kívánja, előbb-utóbb majd valóra válik. A felnőttek biztosan nem ok nélkül mondják minden egyes szülinapi tortájánál és hullócsillag láttán, hogy: kívánj valamit!

Már elmúltak a fagyiízű, fürdőzéssel töltött meleg nyári napok, beköszöntött a szeles, színes levelű ősz, amikor Szofit egy csúnya tüdőgyulladás dönti ágynak: gyenge, reszket a takarók alatt, a láz miatt újra és újra elalszik. Amikor mégis ébren van, a csúnya köhögéstől szinte könnybe lábad a szeme. A kislány napok óta nem suttogott egyetlen kívánságot sem, sőt, még a legkedvencebb plüsskutyusa is egyedül árválkodik a padlón, az ágy mellett.
A szobát betöltő nehéz, betegség okozta aggodalomfelhőt nem tudja elfújni a rendszeres szellőztetés.

Muffin nagyon jól tudja, hogy a Plüssállatok Kódexe tiltja, amire készül, ugyanakkor a Kódexben szerepel az is: a Gyereked sosem lehet boldogtalan. A Plüssállatok létének célja: a gyermekek boldog mosolya.
– Anyuka, ugye meg fog gyógyulni? – Muffin nehezen képzi a szavakat, a puha szőnyeg csiklandozza a plüss bundáját, miközben kalimpál a lábaival, hogy oldalt fekvő helyzetből felállhasson. Még sosem csinált ilyet korábban, de érzi, hogy képes rá.
– Ter…természetesen – Szofi anyukája keresi a szavakat, ami nem is csoda: a lánya ezeréve  meglévő plüsskutyája épp most… kelt életre. Megdörzsöli a szemét, de nem képzelődik: az  agyonmosott- agyonszeretgettett plüss tényleg inkább hasonlít valamiféle jack russel keverékre,  mint a lánya játékára. – Nyugodj meg, rendbe fog jönni.
– Az jó – Muffin felsóhajt, majd, dolga végeztével egyszerűen összegömbölyödik szorosan a kislány ágya mellett. Annyira nagyon-nagyon szeretné, hogy meggyógyuljon! Talán, ha el sem mozdul mellőle, ha őrzi az álmát, az segít neki, hogy jobban legyen. Pont úgy őrzi Szofit, mint az édesanyja.

A gyermek hamarosan valóban meggyógyul, a betegség úgy slisszol ki a szobából, hogy a reggeli napsugarak már nem találnak rá.
Szofi nagyot ásítva nyújtózkodik az ágyban, kitörölve az álmot a szeméből rögtön Muffint keresi, azonban sehol sincs: se a párnája mellett, se az ágya alatt, se a szekrényében. Egyszerűen nyoma veszett. A kislány szeme sarkában már gyűlnek is a krokodilkönnyek,  amikor az édesanyja belép a reggeli kakaóval.
– Mi a baj, kicsikém? Még mindig nem érzed jól magad? – Szofi addigra már pityereg és a fejét rázza.
– Nehm az a bajh… Muffin. Nem thaallálom Muffint – az édesanyja leül az ágyra, és az ölébe húzza, hiába lesz lassan már túl nagy az ilyesmihez.
– Ha azt mondom, nincs semmi baj, elhiszed nekem? Ha igen, akkor hunyd le a szemedet – Szofi, mit volt mit tenni, megteszi. Hisz az anyukájának, ő tényleg csak akkor mondta, hogy „minden rendben”, amikor így is van. – Kinyithatod.

A kislány kinyitja a szemét, és egy pillanatra el sem akarja hinni, hogy amit lát, az valóság, és nem álmodik: ott van a szeme előtt a legeslegszeretettebb plüsse. Annyi különbséggel, hogy Muffinnak ezúttal nem játékszőre és műanyag gombszeme, hanem pihe-puha bundája, csillogó szeme, és egy nagyon-nagyon lelkesen csóváló farkincája van.

Szofi kimászik anyja öléből, fülig ér a szája, miközben a szőnyegre térdelve öleli magához, legkedvesebb, legrégebbéi barátját, mire a kiskutya arcon nyalja. A kislány szívből jövő, boldog nevetését az egész lakásban hallani lehet.
Pont úgy nyom puszit a barna kobakra, mint rengeteg-rengeteg alkalommal már az évek során. Most már egészen biztos benne: a kívánságokban az a jó, hogyha az ember elég sokáig, elég kitartóan hisz bennük, valóra fognak válni.