A Kormos Fülű legendája

A Kormos Fülű legendája.

Cicaország egyik apró, de annál szebb falucskájában nagyban folyt a készülődés. Minden évben ellátogatott ide egy iskolás csoport valamelyik állatvilági országból, és ma este Kutyiföld volt a soros.

Az iskolás kutyuskák tágra nyílt szemmel vizslatták a világító dobozokkal díszített szalmakunyhókat, és az édességes standok mögött álló, vidáman integető macska-árusokat. Az elmúlt napokban sok macskaországi helyszínen megfordultak, de mindközül ez a kicsiny falu ígérte a legtöbb izgalmat.

Messze eljutott a híre az idős Durka bácsi legendáinak, melyekkel minden évben töretlen sikert aratott. A csillogó szemeket látván úgy tűnt, ez ma sem lesz másképp.

Durka bácsi a falu legidősebb cicája volt, gyönyörű csíkok fedték a bundáját, és jámbor szeretettel tekintett másokra. Egy faluszéli kunyhóban lakott, éppen az erdő mellett, ahol a kertvégi dombról remek kilátás nyílt a fákra. Sok időt töltött az erdő vizslatásával, s mikor a járókelők megkérdezték, hogy mit szeret annyira az erdőben, így felelt: A fák látványa megnyugtat.

Tábortűz lágy melege fogta körbe a pokrócba bújt kiskutyákat a sátorhely mellett. A tanító néni jutalomfalatokat osztogatott, amíg Durka elfoglalta a helyét. A kiskutyák egyként némultak el, ahogy az idős macskára néztek.

– Kedves utazók! – tárta szét a kezét Durka. – Nagy örömömre szolgál, hogy ma is mesélhetek! Történetíró vagyok, ám históriáim nagy része valós alapokon nyugszik. Ma este a személyes kedvencemmel készültem.

Az apró kutyuskák örömükben felvakkantottak, majd izgatott pillantásokat cserélve, visszanéztek Durka bácsira.

– Jó néhány évvel ezelőtt történt. – lehunyta a szemét, hogy visszaidézhesse a hangulatot, majd így folytatta:

– Akkoriban sok nehéz sorsú család élt a környéken, így megnőtt a cselszövések és betörések száma. Számtalan bűntettet hajtottak végre, amibe a lakosság majdnem belerokkant. De ekkor megjelent Ő.

A kiskutyák döbbeneten felugrottak.

­– Ki? – kérdezte egy bátor kis foltos.

­– A Kormos Fülű.

Durka bácsi élénken elmosolyodott, majd fölszegett állal folytatta:

– Olyan gyorsan süvített a házak közt akár a szél, és némán jött, mint a köd. De! – és ekkor jelentőségteljesen körbenézett ­– Az igazságossága mindenek felett állt. Megmentett sok-sok cicacsaládot, akiket ki akart rabolni az Enyves Mancsok nevű rabló csapat. Kormos fülű majdnem mindegyiket nyakon csípte. Bármelyik éjszaka akadt is veszély, ő mindig megjelent. És ez volt a kulcs. Csak az éj leple alatt mutatkozott, amikor senki sem látta.

A kiskutyák tátott szájjal bámultak.

– Hát akkor hogy lett ő a Kormos Fülű? – kiváncsiskodott a kis foltos.

Durka bácsi fölemelt manccsal jelezte, hogy még nem fejezte be a mesét.

– Az Enyves Mancsok vezetője kiötlött egy tervet. Az egyik társa állítása szerint, Kormos Fülű hófehér színű volt. Egy betörés során, amikor fáklyákat gyújtottak, meglátták őt a fényben. Eltervezték hát, hogy a következő rablás során leöntik korommal. Így is tettek. Másnap aztán, a nagy Cicaünnepen, amikor mindenki a főtéren volt, körbelestek az álruhás gonosztevők. A fehér cicák bundája azonban mind fényes és tiszta volt. Úgy tűnt, hogy a terv kudarcot vallott. Egy dolgot azonban sikerült elérnie az Enyves Mancsoknak.

Durka bácsi szomorúan lehajtotta a fejét, mire egy kis vizsla rákérdezett:

– Mit sikerült elérniük?

– Kormos Fülű soha többet nem jött segíteni. Sokan azt állítják, hogy később láttak a faluban kóborolni egy fehér cicát, akinek kormos volt a füle, de mikor beszélni kezdtek hozzá, azonnal elfutott. Talán csak a fülét sikerült leönteni. Ám szerencsére az Enyves Mancsok sem raboltak tovább. Olyan kevesen maradtak, hogy a rendőrség hamar elkapta őket és azóta nyugalom honol.

– Ez elképesztő! – vakkantották kórusban a kiskutyák. A tanító néni tapsolni kezdett, mire a kölykök követték a példáját, Durka bácsi pedig lekecmergett a székről. Az sötét erdő felé nézett, aztán sóhajtva lehunyta a szemét.

Az volt az igazság, hogy ő azóta is sokszor látja Kormos Fülűt. Az unokája már kölyökkorában segített másokon, de a korom-támadás óta úgy érzi, hogy legyőzték. Még a nagyapjával, Durkával sem szívesen beszél. Azóta az erdőben lakik, egy hatalmas fán, amire Durka bácsi pont rálát a kertjéből. Esténként kiül a dombtetőre és nézi, ahogy a hófehér cica, a fa tetején ülve, lemosni próbálja füléről a fekete foltot.