A kuckó

A kuckó.

Nokedli egy huncut, játékos  és igen vidám kiskutya volt. Nevét onnan kapta, hogy  bolyhos kis bundájában, a maga fehéres-halványsárga színével amikor összegömbölyödött, épp úgy nézett ki mint egy tál galuska. Zsombi és két testvére kapta ajándékba egy szép nyári napon, de elhihetitek, rajtuk kívül a környék összes gyereke rajongott a mókás kis kutyusért. Nokedli minden nap megkergette a parkban a madarakat, fogócskázott a környék kóbor macskáival, hempergett a homokban, szaladgált a többi kölyök kutyával, és a játszótér összes gyerekével megpróbált versenyt futni. Amikor nagyobb, idősebb kutyát látott, úgy tett mintha ő lenne a játszótér őre. Megugatta őket, borzolta a szőrét, morgott, vicsorgott, amitől persze csak még viccsebben nézett ki, de valójában senki nem vette komolyan. Persze Nokedli meg volt győződve arról, hogy ő a világ legbátrabb kutyája, Zsombi pedig teljesen biztos volt abban, hogy az összes gyerek közül ő a legszerencsésebb, mert egy ilyen kedves, szeretni való és igazán különleges kutyusa van.

Ahogy teltek a hónapok, Nokedli szépen növögetett. Már egyáltalán nem volt olyan kicsi, de ugyan úgy, valahányszor levitték sétálni örömmel szaladgált a cicákkal, kergette a madarakat, és teljesen elhitte, hogy ő a főnök az egész parkban.  Ám bármekkorára is nőtt meg, bizony voltak olyan napok amikor Nokedli is nagyon félt. Valahányszor vihar tombolt, dörgött az ég, és villámlott, nem volt olyan ember fia, aki meg tudta volna nyugtatni. Elbújt az egyik gyerekszobában, de a mennydörgést ott is hallotta. Befutott a másik szobába, de az ablakon keresztül így is látni lehetett ahogy villámlott odakint, és ahogy hajladoztak a fák az erős szélben. Egyszer megpróbált a fürdőszobában is elbújni, de a hangok oda is követték. Sokan el sem tudják képzelni, mekkora riadalmat képes kelteni egy vihar egy kiskutyában, de ugyan úgy az egészen nagy kutyusok is rettenetesen félnek az erős hangoktól, zajoktól és fényektől. Zsombi nagyon sajnálta a kutyusát, hiszen igazából sosem tudta megvigasztalni. A rettegő kutyust csak az nyugtathatta meg, ha az eső végre tovább vonult. 

Az egyik délután is elkezdtek gyülekezni a felhők. Ugyan az eső még nem esett, de a távolból már jól lehetett hallani a morajlást. Nokedli egyre türelmetlenebbé vált. Zsombi akárhova is ment a lakásban, behúzott farokkal követte. Zsombi egyre jobban érezte, hogy valamit tennie kell. Kell egy hely, egy védelem, ahol Nokedli biztonságban érezheti magát.  Eszébe jutott, hogy amikor kisebb volt a testvéreivel néha bunkert építettek. Ez azt jelentette, hogy összetolták a székeket, a tetejükre nagy lepedőket, plédeket terítettek. Ez volt a kuckó, amibe behordták a lakásban fellelhető összes díszpárnát, hogy igazán kényelmes is legyen. Majd a kuckóba bebújva órákon át játszottak azon az icike-picike helyen. Az volt a vár, a bevehetetlen erőd, ahol még anya sem látja őket, így bármit ki lehetett eszelni, be lehetett csenni édességet, és igazán titkos tervek is megszülettek azon a helyen. A kuckó maga volt a kaland, de nem kellett érte messzire menni. Ott volt a szoba közepén, oda bármikor be lehetett bújni, és milyen jó érzés is volt, hiszen egy egészen más, mesés világot nyitott meg.

-Ez az!-kiáltott fel Zsombi, hiszen máris megérkezett a megmentő ötlet -Építek Nokedlinek egy kuckót! 

Máris hozzá látott. Bevitt a szobába négy széket, egymásnak háttal forgatta őket úgy, hogy legyen köztük annyi hely, hogy oda ő és kutyája kényelmesen beférjenek. A székek tetejére lepedőket terített, alulra elhelyezett egy kényelmes plédet, rádobált néhány párnát, odakészített egy elemlámpát, és máris sietett Nokedliért. A kutyus gyanakodva közelítette meg a számára teljesen ismeretlen objektumot. Annyira meg volt ijedve, hogy az egyébként váratlan látvány a szoba közepén még jobban összezavarta. Ám a kuckó varázslatos világa, az az érzés, amit csakis egy ilyen helyen ragadja magával az embert, hamar hatalmába kerítette. Még egyszer-kétszer kimerészkedett a bunkerből, kiszaladt az ebédlőbe, de amint meglátta hogy villámlik, jobbnak látta visszaosonni a puha és barátságos kuckóba. Valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva itt már a mennydörgés sem hallatszott annyira hangosan. Majd nem sokkal később egy olyan dolog történt, ami vihar idején még soha sem. Mennydörgés ide, villámlás oda, a kiskutya elaludt a kuckó barátságos ölelésében, és teljes nyugalommal végig szundikálta nem csak  az esős időt, de még a hamarosan megérkező éjszakát is. Zsombi még egy darabig ott őrködött mellette felkapcsolt elemlámpájával, majd ahogy egyre érezte hogy ő maga is álmosodik, átlopakodott a saját ágyába. Reggel ugyan úgy ott találták a kutyust, ahogy jóízűen hortyogott. Onnantól kezdve nem volt olyan vihar, amitől Nokedli félt volna, hiszen Zsombi hipp-hopp összedobott neki egy kuckót, aminek a mélyén a kutyus mennydörgés idején is igazán jól pihenhetett.