A különleges pókháló

A különleges pókháló.

Mesénk egy borongós, esős délutánra visz, amikor Maja, a kislány Patkót, az óriási, sötétbarna lovat fésülte nagy gonddal, dudorászva, boldog mosollyal arcán. Amint végzett vele, a helyére akarta tenni a kefét, de a sarokban meglátott egy apró, de éppannyira undormányos pókot. Szemei egybefonódtak azzal a feltűnő nyolc szemmel, majd tovább ugrottak a szintén nyolc, vékony ízeltlábra, melyek ide-oda kapálóztak. Maja már sokszor látta ezt a pókot, de mindig csak messziről, ekkor  viszont úgy megijedt, hogy eldobta a kefét, majd sikítva, hanyatt-homlok rohant ki az istállóból.

Fonália Matilda volt, az az „undormányos” pók, akinek ez mindig rosszul esett, de aznap bizony végleg eltörött a mécses. Nem sokkal később Vitéz, a tanya bátor, hű, és barátságos kutyája szaladt be az istállóba a rázúduló víz elől. 

-        Hű, hű! Még ilyen vihar nem kerekedett a nyár kezdete óta! - kiáltott, majd ugatott fel izgatottan, de senki nem reagált rá.

Keserves sírás hallatszódott a bal felső sarokból, Fonália Matilda bömbölt szomorkásan, a lovak együttérzően néztek rá. 

- Mi a baj, Matilda? - kérdezte Vitéz, hisz szerette, kedvelte a póklányt, aki mindig is egy erős, életvidám barátja volt. 

- Elmondhatatlanul fáj, hogy ha a kislány beszalad ide, akkor mindig megijed tőlem! - panaszolta Matilda, hangja megremegett. - Hogyan tudhatnám megkedveltetni magam vele? Nem ér, hogy veled, és a többiekkel imád játszani, én meg, ha közelebb megyek, sikít, elborzad. Most mondd meg Vitéz, én, aki ennyire picike vagyok, miért vagyok ijesztőbb, mint például Patkó, aki egy hatalmas, erős ló? 

Patkó sértetten nyerített fel, de megértette a pók fájdalmát, nem vette túlságosan magára. Ehelyett megkérdezte:

-           Mit tudsz adni neki? 

Matilda nem értette mire akar kilyukadni, visszakérdezett:

 - Mégis hogy érted? Adni, én?

            - Persze. Én rám például felszokott ülni, úgy sétálok vele, azt egészen élvezi. Simogatni is szokott, szereti a puha szőrt. A sörényemet is be szokta fonni, igazán csinosan - sorolta fel boldogan, hogy miért bírja ennyire a kislány. 

Az összes állat összegyűlt: ló, kutya, macska, kacsa, liba, és még sokan mások, összedugták fejüket, tanakodtak. Mit adhat ez az icinyke-picinyke pókocska egy leányzónak? 

- Jaj, jaj, sosem leszek neki szimpatikus! Úgy bánt, hogy nem tetszem neki, irtózik tőlem - siránkozott tovább Fonália Matilda, miközben egy pókhálón ereszkedett egyre lejjebb. 

- Megvan a megoldás! - kiáltott fel vidáman Vitéz. - Hogy erre nem is gondoltunk! Hát szőj neki egy különleges pókhálót!

Matilda csak értetlenül bámult rá, nem értette mi lehet olyan különleges egy pókhálón. „Amúgy sem vagyok jó a hálószövésben, hogyan tudnék egy kivételeset alkotni?” - gondolkodott el magában.

A többi állat biztosította, hogy majd szurkolnak neki, lévén, hogy segíteni nem tudtak, hiába szerettek volna. 

- Köszönöm szépen, mindannyian olyan jó barátok vagytok! - hálálkodott könnyes szemekkel Fonália Matilda.

Teltek, múltak a napok, Matilda, az iciri-piciri pók egyre csak próbálkozott, gyakorolt, de sokszor még magát is beletekerte a saját hálójába. Egy újabb ilyen alkalommal panaszosan kiáltott Vitéz felé.

- Nem megy! Feladom, ez sosem fog menni! - bánkódott a póklány, Vitéz pedig aggódva figyelte. 

- De hát Matilda! Ne add fel, még a neved is harcost jelent, nem tudtad? - bíztatta Vitéz kedvesen. - Csak még egy kicsit adj bele többet, meglásd, sikert fogsz aratni! 

Fonália Matilda nem hitt benne. Azokban a napokban a kislány többször is berohant az istállóba a lovakhoz, de sikítva menekült is, amikor meglátta a póklányt, ezzel pedig még búsabbá téve őt.

Bár eleinte csak a sima pókhálószövést gyakorolta a lány, Vitéz egy nap ujjongva rohant hozzá.

- Tudom már, Matilda! Szőj bele egy szívet! - lelkendezett a kutya, farkát csóválva ugatott fel. - Észrevettem, hogy Maja nagyon szereti mindenhová odarajzolni, pláne ha olyannak rajzol, akit szeret.

- Ez egy tökéletes ötlet! De hát azt hogyan kell? - kérdezte Matilda teljes tanácstalanságában. Sosem volt egy pók sem, akitől tanulhatott volna, senki sem maradt az istállóban sokáig.

Vitéznek láthatóan megesett rajta a szíve, sokáig keresgélt titokban egy mintát, ami segíthet Fonália Matildának. Napjait a kislány mellett tengette, mikor annak szobájában megtalált egy papírra nyomtatott szivecskét, és elorrolta tőle.

Később odaadta Matildának, az pedig próbálgatta, hogyan tudja körbeszőni. Hetekig készült, mire sikerült egy gyönyörű, szabályos szív a hálójába, ettől pedig mérhetetlenül boldog lett. Örömét csak az tetőzte, amikor a kislány bement az istállóba, Patkó felhívta a figyelmét, hogy nézzen a bal felső sarokba, és meglátta a szív formát adó pókhálót. Tágra nyílt szemekkel, tátott szájjal bámult rá, majd megjelent a szív mellett Fonália Matilda. 

A kislány életében először nem ijedt meg a póklánytól. 

- Ezt te csináltad? Igazán? - kiáltott fel izgatottan, majd mint akit üldöznek, úgy szaladt el.

Mielőtt igazán elszomorodhatott volna Matilda, Maja újra feltűnt, ezúttal az anyukáját, és a bátyját is magával rángatta, nyúzta ruhájukat sietségében.

Mindannyian elámulva csodálták Matilda remekművét, a fiú közelebb ment, tenyerébe hívta a pókocskát, az pedig leereszkedett. A fiú köré gyűltek emberek, állatok egyaránt, majd üdvrivalgásban tört ki az egész istálló: tapsoltak, kiáltoztak, patkóval a lábukon doboltak, esetleg ugattak, nyávogtak. 

- Ez a mi pókunk! A mi pókocskánk a legjobb! - éljenezték meg nagy vigyorral arcukon. 

Fonália Matilda a kislány kezében pihenve pillantott hálásan a többi állatbarátjára, legfőképpen Vitézre, amiért bíztatták, hiszen nélkülük nem sikerült volna, és úgy érezte, sosem volt még ilyen boldog.

Matilda ezután híres lett, sokan jöttek megcsodálni a legkülönfélébb formákat adó pókhálóit, de ez már egy másik történet, a miénk itt véget ér.