A lány, aki átrajzolta a világot

A lány, aki átrajzolta a világot.

Nem tudtam, hogy kerültem ide. Épp csavarogni voltam a barátommal, kicsit el is tévedtünk, mikor egy nagy szívóerő elkapott és beszippantott minket valahová…

Sok emberi lény volt körülöttem, de csak egynél éreztem azt, hogy nem ide tartozik, mármint az „emberi” fajhoz, ahogy magukat hívták. Mindenki csak mamának szólította. Még Ő saját magát is. Sokszor mondta nekem?

- Szia drágám, jött mesélni a mama. – és leült az ágyam mellé és mindig mesélt, míg el nem aludtam. Szép idők voltak.

Később, földi idő szerint (mivel kiderült, hogy a föld nevű bolygóra kerültem), mikor már beszéltem, mamának elárultam, hogy én nem is idevalósi vagyok, s azt, hogy én a Neptunuszról kerültem ide véletlenül. Sajnos nem tudom, hogy mi történt a barangolásunk során és azt sem, végül is, hogy kerültem ide. Mama ekkor nyugodtan ennyit válaszolt:

- Tudod én pedig a Szíriuszról érkeztem ide. Gyerekként én sem tudtam minek születtem ide, de több év tanulás után rájöttem, hogy segíteni kell az itt élő világnak. Sajnos sok-sok évet elpazaroltam „lázadással”, mert az emberek sosem értették meg miért is „kritizálom” őket. Ma már tudom, másként kellett volna beszélgetnem velük, de tudod, sosem késő. Mikor megszülettél, rájöttem, hogy én azért jöttem ide és tapasztaltam meg oly sokat, hogy neked segítsek átformálni ezt a világot.

- De mama, azt, hogy kell?

- Majd szépen, sorban megtanulod. Azért vagyok itt. – mondta mama.

Sokat beszélgettünk arról, mi a jó, mi a helyes, és mi az, ami a világban valahogy elromlott annak ellenére, hogy mindenki egy dologra vágyik; „Arra, hogy szeressék és békében élhessen úgy, hogy meglegyen mindene, ami kell. Fedél a feje fölött, étele, itala, ruhája”. Sokszor megkérdeztem:

 - Miért én, hiszen kicsi vagyok, gyerek vagyok, a világ pedig hatalmas és sok-sok ember él rajta? – Mama mindig azt válaszolta:

- Figyeld az embereket. A „jókat” és a „rosszakat”, de főleg azokat, akik nem tudnak beilleszkedni e világba. Az ő családi hátterüket, ha tudod, ismerd meg. Biztos, hogy nem olyan, mint a tiéd. Beszélgess velük, és ne ítélkezz!

Ahogy nőttem, úgy gyűltek az ismereteim. Rá kellett jönnöm arra, hogy azok az emberek, akiket „kitaszított” magából a világ, mind úgy nőtt fel, hogy a családjában vagy bántalmazták, vagy fenyegették esetleg megfélemlítették. Sajnáltam őket, és igyekeztem segíteni rajtuk. Sokszor, emiatt különcnek tartottak, de mama, mikor elmeséltem, milyen élményeim voltak velük és mit tettem, mindig megdicsért, így amikor gúnyoltak, mindig mama szavai jutottak eszembe és őket is sajnáltam, mert a gúnyolódás, az irigységből fakadt. Irigyelték, hogy én „szabadon” élhettem és nem fogott vissza a társadalmi ítélet marka. Mire középiskolás lettem a világban „elterjedt” egy vírus, ami miatt az emberek közül sokan rettentően szenvedtek. Folyamatosan azon törtem a fejem, mit lehetne tenni ez ellen. Mama mindig türelemre intett és arra tanított, hogy próbáljak kilépni a körülöttem kialakult helyzetből, és mint kívülálló, jobban észre tudom venni a megoldást az alapvető hibák esetén. Rájöttem, hogy az emberek egyre jobban rettegnek. Szerintem túl sokat nézték a tévét. Jó, mondhatnátok: „Ti talán nem néztetek sosem tévét?” Persze mi is nézzük, ám legtöbbször a világ csodáiról, állatokról és földünk történelméről szóló filmeket, amiből inkább tanul az ember. Aztán sokszor azt tapasztaltam, hogy míg az emberek közül sokan távol tartják magukat tőlem, bár a tiszteletet megadják, addig az állatok nagyon szeretnek a közelemben élni. Bárhova megyünk a családdal, ahol állatokat lehet simogatni, mindig maguktól jönnek oda hozzám egy-egy simogatásra, és nem kell kérni erre őket.

Középiskola első közepében sokat voltam otthon, a járvány helyzet következtében és folyamatosan azon agyaltam, mi módon lehetne változtatni az embereken, illetve ezen a félelemmel teli világon? Tudtam, hogy minden ember, szeretetre vágyik, de én nem találkozhattam mindegyikkel, hogy elmondjam nekik, mit tegyenek, na meg ki hallgatott volna egy tizennégy éves lányra. Mama olyan ötletet adott, hogy ha szomorú vagyok, vagy megbántottak, rajzoljam, vagy írjam ki magamból az érzést és mindjárt jobb kedvem lesz. Én persze inkább rajzolni szerettem. Eleinte pálcika embereket, majd egyre szebb rajzok készültek egy-egy ilyen alkalomkor és képzeljétek, mindig megvigasztalódtam. S ha ezeket a rajzokat tovább is ajándékoztam valakinek, az is sokkal jobban érezte magát tőle. Vidámabb, egészségesebb és tettre készebbé vált tőle. Néha a testvéreimet kellett lenyugtatni – mivel négyen voltunk testvérek és az ikrek eléggé hamar felpörögtek. Emiatt sosem aludtak délben, mint a legtöbb gyerek – kezükbe nyomtam hát a papírt és a színest és leültem velük rajzolni. Azon kívül, hogy ez által ügyesedett a rajzkészségük, még csendben és nyugodtan is voltak legalább egy órát, ami anyának sokszor segített abban, hogy olyankor jobban oda tudjon figyelni a munkájára, amit középiskolai tanár lévén, ebben az időben otthonról végzett.

Na, de talán kicsit eltértem a tárgytól. Megfigyeltem, hogy a rajzaim nem csak nekem segítettek, hanem a velük megajándékozott, vagy kapcsolatba került embereknek is, így töprengeni kezdtem, mit lehetne tenni a világért. Ha lerajzoltam a jelen állapotot, valahogy mindig nehezebb lett körülöttem az élet. Ha vidámabb képeket készítettem enyhültek ezek a gondok. Egyik beszélgetésünk alkalmával megemlítettem eme észrevételemet mamának, mire ennyit szólt:

- Hát bizony elgondolkodtató. - és tovább hallgatta beszámolóimat arról, mi történt azon a héten velem.

Eltelt pár hónap, és közben folyamatosan kísérleteztem, hogy valós-e, amit megélek, majd minden hétvégén beszámoltam kutatásom eredményéről mamának. Tizenhatodik évem felé tartottam, mikor egyik beszélgetésünk alkalmával mama azt mondta:

- Figyelj, van egy pályázat, aminek a témája igen érdekes. A világ megjobbításának a lehetőségeit kellene rajzban bemutatni. Öt rajzott kell elkészíteni. Az elsőn azt amilyen most a világ. A másodikon az első változásokat, amiket meg lehet figyelni. Ezt te döntheted el, mit változtatnál meg először rajta, és mi módon. A harmadik és negyedik kép is egy-egy módosítási szakaszt ábrázoljon, míg az ötödik a teljesen új megváltozott földet mutassa. Na, mit szólsz hozzá? - Elgondolkodva válaszoltam:

- Rendben, megpróbálom. Mennyi időm van rá?

- Három hónap. - válaszolta mama. Így szabadidőmben elkezdtem a föld helyzetének részletes kidolgozásához. Először a jelenlegi állapot feltérképezése és lerajzolása volt a cél. Elképzeltem, ahogy fentről látom az egész bolygót, de mégis aprólékos tervezéssel készítettem el az általam látott földet. Mondanom sem kell, szomorú látványt nyújtott, elhihetitek.

A rajzolás kezdetekor sokat ötleteltünk testvéreimmel és osztálytársaimmal, már persze aki hajlandó volt velem gondolkodni. Mire összegyűjtöttem a megfelelő számú variációt és kiválogattam, sorba rendeztem őket, bizony letelt a három hónap, de mama azt mondta:

- Nem probléma, majd lesz jövőre is pályázat, addig nyugodtan el tudod készíteni. Majd jövőre beadjuk, csak dolgozz rajta folyamatosan.

Így hát lassan elkészült a második rajzom is. Minden lehetőséget végigvettünk, pro-kontra. Milyen következményei lehetnek egy-egy meghozott döntésnek, legyen az pozitív, vagy negatív. Még azt is megvizsgáltuk, hogy a következmény hány százalékban jó, vagy rossz döntés. Ezzel ugyan sok időt „elpocsékoltam”, de úgy éreztem nem lehet ezt az egészet csak úgy összecsapni.

Végül is a második képem, arról készült, hogy kiadtak egy felhívást, miszerint minden boltba, hivatalba, munkahelyre csak akkor léphettek be az emberek, ha egy öleléssel fizettek érte. Tulajdonképp egy plakát volt, ami alatt a meghökkent emberek állnak az üzlet előtt és olvassák a plakátot. Lerajzoltam, milyen arcot vágnak először, mikor csak így léphetnek be egy-egy helyre, de azt is, hogy mint mindent, ezt is „megszokják”, és életük részéve válik. Persze ettől egyre kedvesebbé, és szeretetteljesebbé válnak, hisz ha belegondoltok hány ember él, akit sosem ölelnek át és sosem kapott mosolyt, biztatást. Pedig ez lételeme minden élőlénynek.

A következő, harmadik rajzom a többiek javaslatára, a problémás családok ügyeivel foglalkozott. A módszer kicsit bizarr volt, de hatékony. Egy-egy család esetében „család cserét” alkalmaztunk. Ez a folyamat abból állt, hogy a nem megfelelő viselkedésű gyermekeket, vagy szülőket áthelyezték egy másik családhoz, hogy megtapasztalhassa milyen máshol, és elsajátíthassa az ottani pozitív jellegű szokásokat. Így megismerhették, hogy minden gondra van valamilyen módszer (pozitív) amivel hamarabb kezelhetőbbé, elfogadóbbá válik a gyerek illetve a szülő. Gondolok ilyenre például, hogy akinek nem volt rendszeres feladata, és csak otthon lógott, mert a szülei nem voltak otthon, és nem is volt számonkérés felé, az itt megtanulhatta, hogy igen is vannak elvárások, amiket akár tetszik, akár nem el kell végezni akkor is, ha nincs kedve hozzá. Fontos, hogy a család hasznára váljon a jelenléte és főleg az, hogy a gyermekek e változást maguktól elfogadják, és igényként jelenjen meg az életükbe. Viszont, fordítva is hasonlóan működött. A szülő, aki addig csak a munkájával volt elfoglalva megtanulhatta, hogy ossza be idejét úgy, hogy a gyermekével is tudjon együtt lenni, vagy tanulni, foglalkozni vele. Ez jó volt, mind a két családnak, meg megismerhették, hogy bizony minden emberrel másként kell bánni és esetleg túl nagyok vagy épp semmilyen elvárása van a szülőnek a gyermekével szemben illetve fordítva, és épp ezért „lázadt”, vagy viselkedett helytelenül. Egymásnál, egymástól sok új nevelési módszert, formát tanulhattak. Például ilyen apróságokat is, mint a szelektív hulladékgyűjtés, vagy ne dobd el a szemetet, vagy csak figyelj oda arra, hogy a másiknak épp milyen segítségre lenne szüksége. Nagyon fontos az odafigyelés egymásra. Persze gondolhatjátok, hogy ezt megrajzolni igen nehéz, de valahogy csak megoldottam.

Már lassan eltelt egy év, de még a negyedik rajz nem készült el. Sokszor átbeszélgettük a lehetőségeket, hogy mi következzen, főleg, hogy ez után már a teljes változásnak kell teljesülnie. Már nem csak a barátaim, hanem azok is csatlakoztak kis csoportunkhoz, akiket eddig nem érdekelt min törjük a fejünket, ám a folyamatos hangzavar és a sok-sok nevetés kihallatszott a koli szobámból és egyre többen csatlakoztak a tervek megbeszélésére. Egyben egyetértettünk. A természet rendbetétele a következő lépés, de azt, hogy mi módon tegyük az nem volt még tiszta előttünk. Mindenféle ötlet született. Ilyenek például, mint: tisztogató portál, utazási portál, újrahasznosító portál, méret változtató por, végtelen fenekű doboz. Egy nagy gond volt mindegyikkel, hogy még nem találták fel. Vagy igen, csak eltitkolják előttünk?

Egyik alkalommal eszembe jutott, hogy mi lenne, ha pályázatott írnánk ki gyerekeknek, ezeknek a problémák megoldására. Mama segített megtervezni a felhívást és a közzétételben. Úgy terveztük, hogy országos szintű megmérettetés legyen, de valaki egyszer bekiabálta:

- Ha lúd, legyen kövér! Világszintű legyen a pályázat. – Hát minden gyerek elővette ismeretségét és megalkottuk a pályázatott. A felnőttek közül sokan adományoztak is a leendő díjakra, így nyugodt szívvel hirdettük meg a megmérettetést. A határidő fél év volt, hogy minél több és jobb gondolatot tudjanak megfogalmazni, esetleg kikísérletezni a gyerekek. Eleinte nem nagyon érkezett semmi. A harmadik hónaptól viszont egyre több pályamunka jött be képekkel leírásokkal, s végül már felnőtt segítséget is kértünk, főleg szakmait, a legjobb megvalósítható ötletek kiválasztásához. A világ minden tájáról jöttek a pályázatra munkák. Ezeket, ugyan úgy átbeszélgettük, hogy milyen fokozatú a haszna és bevezetésének milyen következményei lehetnek, nem csak a föld szempontjából, hanem az emberi kapcsolatok szempontjából is. Végül is kiválasztottunk öt témát, majd megrendeztünk egy kiállítást ezekből és a kiállítás után hirdettük ki az eredményt. Természetesen ekkor már a felnőttek is nagy kíváncsisággal várták a bemutatókat, hogy ténylegesen mire is jutottak a fiatalok. Elméleti szintig, avagy gyakorlatban is megoldották a problémát. Úgy terveztük, hogy maga a kiállítás egy hétig tart majd. Zárható teremben, hogy senki ne piszkálhasson bele a kiállított tárgyakba. Az ötletek megvalósításának dokumentumait is kézhez kaptuk, és azokat több példányban elzártuk különböző széfekben, hogy ne legyenek eltüntethetők. 25 főt hívtunk meg a kiállítás megtartására öt-öt főt kategóriánként. Hatalmas sikere volt. Az egy hét alatt, több ezren voltak kíváncsiak a kis tudorok ötleteire. Bámulatosak voltak elhihetitek. A zsűri döntése igen nehéz volt tanúsíthatom, de megszületett a döntés és mind az öt kategóriában kihirdettük az első három helyezést. Most már eljött az ideje, hogy lerajzoljam a negyedik képet is.

Hogy mi volt az az öt kategória, amit végül is kiválasztottunk? Sorolom: Az utazás mellet, az új és tiszta energiával foglalkozott. Az újrahasznosító portál tisztogató portállal való összekapcsolása, a méret változtató szerkezet mellett, megjelent a „végtelen” fenekű doboz. Az utazáshoz dimenziókapukat hoztak létre és nyitottak meg, Az új, amit nem igazán nevezhetünk újnak, mert a mama idejében is létezett, de eltüntették a nagyok gazdasági érdekek miatt az egyéb szennyező energiák lecserélése, a nullponti energia felhasználásával. Volt, aki a kombinált portálok (újrahasznosítási és tisztogató) alkalmazását mutatta be. Alapja az atomjaira szétszedett tárgyak új formákra való egyesítése. Mi magunk között csak teremtő portálnak neveztük el. Aztán a méretváltoztató szerkezet, amit a szállítás során használtak fel. Végül a „végtelen” fenekű doboz, ami a dimenziókat használta fel arra, hogy végtelen sok eszközt tárolhassanak benne. Ezekben termelték meg a túlnépesedett földlakók táplálékának 80%-át, hogy tehermentesítsék vele a földet.

S végül több év elteltével megszületett az utolsó kép az ötödik is. A földön kevesebb lett a szmog, a gyárak az új energiával dolgoztak, ami nem szennyezte a levegőt. Az újrahasznosítás következtében kevesebb fát termeltek ki, és csökkent a fémek iránti igény. A leghihetetlenebb dolog viszont az volt, hogy az egész világon élő emberiség együtt dolgozott ezeken a projekteken. Kérdezheted, hogy voltak e bűnözők? Hát eleinte még igen, de a családcsere és az, hogy a gyermekeket támogatták és fejlesztették a tehetségük kibontakozásában, így nem voltak kényszerpályán éveket, és ez által kiegyensúlyozottabb társadalom jött létre már nem volt bűnözés. Volt élelmiszer, volt alkotó, fejlesztő munka, volt szabadidő. Egyébként pedig már a kisebb gyermekeknél bevezették a meditálás tudományát órai anyagként, amivel a rohanó, feszült időszakokat, békésen le tudták kezelni. A képeket úgy terveztem, hogy tíz éves ciklust öleljenek át, tehát egy-egy ötlet bevezetésére két év türelmi időszak adatott meg. A nyolcadik évben már a föld kiérdemelte azt, hogy más bolygókkal is felvegye a kapcsolatot és segítséget kaphassanak tőlük. Így az ötödik rajzomon a föld, egy csodálatos „kék” bolygóvá vált, tele békés, szerető emberekkel, akik ez által lehetőséget kaptak arra, hogy egyenjogú tagjaivá váljanak a galaktikus rendszerekben élő békés társadalomnak.

Most huszonkét éves vagyok, és egy olyan világban élek, mint ahonnan jöttem annakidején. Már nem kívánkozom vissza, bár tudom, eljön majd az az idő is, amikor visszatérhetek oda, de addig itt élek és segítek a már megteremtett világra vigyázni, mert hiszitek, vagy nem mamám tudta, hogy van egy olyan képességem, hogy ha lerajzolok valamit, az meg is valósul. Így ezek a képek ma már a valóság. Én csak később értettem ezt meg, de köszönöm neki, hogy ő bízott bennem és erre az útra terelt.