A legnevesebb névtelen

A legnevesebb névtelen.

Döme és Soma rendkívül jó testvérek.

 Döme 10, Soma pedig 7 éves. Egy hete költöztek vidékre szüleiikkel. Nagyon tetszik a farmer élet, viszont kissé hiányzik nekik régi, Pesten hagyott barátaik.

Döme szeret olvasni, igen érdekli őt a történelem, és a rég múlt eseményei.

Soma igaz még nem tud folyékonyan olvasni, viszont imádja hallgatni testvére olvasmányait s közben álmodozni, elmerülni a történetek hullámain.

A költözést nyári szünet kezdetekor ejtették meg. Hogy a szeptembert új iskolájukba tudják kezdeni.

Mivel június van, így a faluba élő gyerekek nagy része, vagy nyaral vagy táborba vannak, ezért új barátokra nehezen tesznek szert.

Édesapjuk felajánlja a két fiúnak elviszi őket a helyi könyvtárba, kihozhatnak fejenként egy-egy könyvet.

Mikor oda értek apukájuk megbeszélte velük, ott hagyja őket kb. egy órára amíg ő bevásárol, addig a srácok kényelmesen nézelődhetnek.

Soma ment be először, utána gondoskodó bátyja.

Miután megtörtént a beiratkozás, el is indultak a nagy vadászatra.

Soma balra ment, ahol is a kisebb gyerekeknek való könyvek voltak, Döme pedig a már komolyabb ifjúsági könyvekhez tartott.

Egyszer csak mind a ketten ugyan abba az irányba találták magukat.

A polcon egyetlen egy könyv volt. Egy nagyon érdekes kötetnek tűnt, nem túl vastag, de vékony se, színe viszont mintha folyamatosan változna, de a testvér pár tudta, hogy ez elképzelhetetlen, a legfurább mégis az volt ebben a műben, hogy nem volt címe, se írója.

Döme odahúzott egy kisebb széket és felállt rá, levenni a kiadványt.

Kinyitották együtt. Hirtelen egy fura dolog történt, könyvtár ablakai kinyíltak nagy szél mellet, és a könyv hirtelen elkezdett forogni az asztalon.

A két fiú gyorsan beakarta zárni. Viszont addigra már késő volt.

A könyv lapjaiból egy mókás kisember ugrándozott ki, kezében egy hatalmas trombitával.

-A nevem Éneás, a Múlt őrzője vagyok, gyertek velem és elrepítelek titeket egy igen izgalmas kalandra.

Ahogy ezt kimondta, abban a percben Döme és Soma a földön ültek.

Gyorsan felpattantak és leporolták magukat, körbe néztek, az már biztos, hogy valami nem stimmelt, a helyszín még mindig a könyvtár volt.

Viszont mintha valami sokkal régebbi és díszesebb helyen lennének, ráadásul a könyvek száma is ezerszer több lenne.

Körbe néztek, könyv mindenfele, amerre a szem ellátott, kötet jobbra-balra, még fent is, a falakon, amelyet egy guruló létráról lehet levenni.

 Igen rejtélyes könyvtár volt, a közepén egy óriás földgömbbel, leírhatatlanul hatalmas ablakokkal, azokon pedig ugyan olyan méretű pompázó selyem sötétítők.

Mint valami tudós könyvtárra lenne.

A könyv magába szippantotta a testvérpárt. S valami nagyon fura helyre hozta őket.

Somát furdalta a kíváncsiság, ő mindig is a család kis felfedezője címet viselte, Döme egy fokkal kimértebb, megfontoltabb fajta volt.

A kis kalandor máris eltűnt testvére mellől.

Döme azonnal elkezdte keresni öccsét.

Egy hatalmas puffanásra lett figyelmes, azonnal a hang felé rohant, természetesen Soma állt ott egy összetört antik váza mellet, ami a földön hevert.

-Soma, te mit csináltál-kérdezte aggódó hangon Döme.

-Én…én…én csak-kezdte a kis testvér. - ezt figyeld mit találtam- húzta magával bátyját izgatottan.

Egy igen terjedelmes könyvre mutatott. Amiben kissé fura írásmóddal volt már-már rajzolva. Az írat mellet egy üveg tinta, s egy fehér hatalmas madártoll.

-Azta ez egy kódex- ámult Döme.

Az elején ez állt:

„Gesta, Hungarorum” és egy név, legalább is Döme annak gondolta, „P. dictus magister”.

-Ez nagyon érdekes, mintha nem is magyar nyelven íródna- elmélkedett tovább

-Soha életembe nem láttam ehhez hasonlót- álmélkodott Soma- mégis kik csinálnak ilyet?

-Ha jól emlékszem főként szerzetesek vagy ahhoz hasonlók, azt mesélte apa. – válaszolt még mindig elvarázsolva Döme.

-Kik azok a szerzetesek? -kérdezett vissza kistestvére

-A szerzetesek amolyan papok, akik igen régen éltek- felelte Döme.

-Akkor most mi igen régen vagyunk Döme? - csodálkozott Soma.

-Az ki van zárva- vágta rá a nagy testvér, de még ő maga sem volt semmiben biztos.

Amit mind a ketten jól tudtak, hogy kiszeretnének jutni innen.

Döme talált egy ajtót, aminek a mérete megint csak gigantikus volt, nem beszélve a kilincsekről.

Nehezen sikerült kinyitni, azonnal el is hagyták a helyiséget.

Viszont a látvány, ami ezután várta őket, minden képzeletüket felül múlta.

Mindenütt kőfalak, hatalmas márvány tartó oszlopok, a falakon díszes kovácsolt vas gyertya tartok, a gyertya fénye megvilágította a gyöngyű festményeket.

-Hiszen ez egy középkori vár- hüledezett Döme.

-Bámulatos. - száj tátva nézelődött Soma.

Egyszer csak egy eddiginél is hatalmasabb ajtóhoz értek.

-Ezt hallgasd- szólt Döme öccsének.

-Ahogy óhajtja felségem, megyek is, s neki látok, a megbeszéltek alapján- hallatszódott ki a teremből.

-Nyomás kifog jönni. - intett Döme testvérének, azzal felhúzták a nyúlcipőt.

Igen ám viszont a nagy sietségben nem figyeltek oda az óvatosságra, pechükre egy tekintélyes katonába futottak.

-Hova, hova kis barátaim- nyakon csípte őket a zsoldos.

A baka talpig páncélba volt öltözve, fején egy sisak, tetején gyönyörű piros toll beletűzve, hatalmas kackiás bajusz, ráncos, mogorva arcát díszítette, oldalán pallos, melynek markolatját

 egyik kezével fogta.

-Jöttök velem szépen a király elé. -mutatott fenyegetően a testvérekre.

Soma kérdően nézett bátyjára, hisz tőle várt megoldást, Dömének viszont semmi ötlete nem volt.

-A Király elé? - nevetett fel Soma. - hiszen onnan jöttünk, nagyon is jól ismerjük Ő felségét. - Próbálta menteni a menthetetlent.

-Így van, mi vagyunk a Király titkos tanácsosai. - folytatta Döme a mesét, kételkedve, abba, hogy ezt elfogja hinni az alabárdos.

-No fene, meghiszem én azt. -kacagót a katona

-De hisz ott jön maga a király kérdezzük meg személyesen tőle- kiáltott fel Soma

Az őr arra nézet amerre a fiú mutatott, abba a minutumba, a testvérek szaladni kezdtek, a zsoldos futott utánuk, de a nehéz menetfelszerelésben a nyomukat vesztette.

Az első ajtón, ami az útjukba jött, be is mentek rajta.

Eddigieknél egy sokkal kisebb, szerényebb szobába tértek be, amolyan kolostor félébe.

Nem volt ebben más, mint egy polc teli kódexekkel, egy ütött-kopott ferde dőlés szögű írópult, amire rá voltak helyezve az íróeszközök, egy lúdtól üveg tartóba, egy kaparókés, és egy szivacs, a pultba két kosszarv volt fúrva, amiben a piros és fekete tinta volt igényesen tárolva.

Az ablakon egy mesés költői táj köszönt vissza, egy lassan csordogáló kis patak, mely egy zöldellő mező partján folyt végig.

Volt a szobában ott, még valami, illetve inkább még valaki, egy fekete csuklyás alak, aki épp kezdett bele egy kódex írásába.

-Szerinted nem kellene megkérdeznünk tőle, hogy merre is vagyunk? -kérdezte Soma Dömétől megbújva, a kódexes polc mögött.

-Nyomás, akkor menj oda, ha ilyen bátor vagy. - duzzogott Döme

-De hisz te vagy a rangidős, és az erősebb is- felelte Soma kikérve magának a dolgot.

-Na jó, most az egyszer igazad van- vonta meg vállát Döme- menjünk mind a ketten hiszen nem maradhatunk itt megbújva örökre.

A titokzatos idegen háta mögé lopództak. Majd Döme megszólította.

-Khm…Uram, jó napot, uram, hahó- türelmetlenkedett.

-Hát ti kik vagytok, s mi a csudát kerestek itt a másolóműhelybe, egyáltalán, hogy jutottatok be a várba. - értetlenkedett az idegen.

-Hát azt jó lenne tudni. - vakarta a fejét Döme. - ő itt Soma az Öcsém, én pedig Döme vagyok. És a titokzatos idegenben kit tisztelhetünk? - szegezte egyből a kérdést

-Isten hozott bennetek, az én nevem, nemes egyszerűséggel, a Jegyző.

-Nemesegyszerűséggelajegyző. Ritka név mondhatom. – viccelődőt Soma.

-A legtöbben csak Anonymusnak hívnak az udvarban.

-Áh, szóval kedves jegyző, Anonymus, mégis hol is vagyunk most? - érdeklődött Döme.

-Hol, hol, hát Béla király udvarába. -válaszolt Anonymus.

-Hát, persze, Béla király, hogy ez nem jutott eszembe- kiáltott fel Soma- mégis ki az Béla király?

-IV.Béla a második honalapító. - méltatlankodott a jegyző. -Mégis ti merre jártatok mostanában, mikor a Tatárok kivonulása után, Béla királyunk újból fellendítette országunkat.

-Hát itt biztos nem- kuncogót Döme, s vele Soma is.

-Anonymus, neked mégis mi a feladatod Béla király udvarába? - kíváncsiskodott Soma.

-Mint mondtam én vagyok a jegyző, vagy a krónikás, ha úgy tetszik, én jegyzem fel királyunk hőstetteit, csatáit, vagy éppen frissen meghozott törvényeit. Ezen felül kutatómunkát végzek most éppen a honfoglaló népünk csatájairól, melyeket megvívtak Laborczy, Turzol, Gelou Vlach, és Glad vidini legádázabb harcosaival.

-Tehát akkor te vagy az a rejtélyes „P. dictus magister”. S te írtad azt a furcsa kódexet is, ami a könyvtárban van? -vágott közbe Soma.

-Igen én, latinul van írva, annyit jelent P. mester, de hát akkor ti olvastátok a Gesta Hungarorumot?

-Sajnos egy szót sem értettünk belőle- szomorkodott Soma

-Érthető, nem mindenki tud latinul. Pedig egy roppant érdekes tanulmány van benne, ami a Kárpátmedencébe vonuló magyarok Őseiről szól.

-A mindenit te aztán büszke lehetsz tudásodra. - rikkantott fel Döme.

-Tudjátok, én messze innen jártam iskolába, Párizsba. - válaszolt szerényen a jegyző.

-S most min dolgozol? - érdeklődött Döme.

-Egy nagyon fontos feladattal bízott meg a király. Mi szerint bizonyítanom kell, hogy a hun király Attila az isten ostora uralkodónk családjának őse.

-Kérlek enged meg hogy segítsünk. – türelmetlenül kérlelte Döme, újonnan szerzet barátjukat.

-Nem is tudom, nagyon sok múlik ezen nekem. - töprengett a jegyző. - Tudjátok mit, több lúd disznót győz, ám legyen.

Döme, Soma és Anonymus neki látott.

Egy fél nap alatt be is fejezték a munkálatokat.

-Ez aztán remek munka, köszönöm barátaim- hálálkodott Anonymus a testvéreknek. - Most pedig ha megbocsátotok, neki állok egy új kódexhez, ami magáról Béla királyunkról és a Tatárjárásról fog szólni.

-Ez valóban nagyon testhez álló feladat. Azt hiszem hamarosan nekünk is indulnunk kell- nézet Döme, Somára- igen fárasztó és kimerítő napunk volt.

-Isten veletek, kis barátaim, remélem keresztezi még egymást útunk. - ahogy elköszönt Anonymus a testvérektől, abba a szent pillantásba ismételten a falusi könyvtárba találták magukat, Döme állt a széken, nyújtózkodva a polcon magányosan álló könyvért, amit sikeresen levett.

-Mit gondolsz elvisszük-mosolygót öccsére.

-Csak hogy ne unatkozzunk a vakáció alatt- kacsintott vissza Soma.

A testvérek odavitték a könyvet, ahhoz a pulthoz, ahol beíratkoztak, megkérdezték a könyvtárost meddig maradthat náluk a kötet. A könyvtáros hölgy végleg nekik adta, egy hetyke mosollyal, mintha pontosan tudta volna Ő is micsoda élményt ad ez a folyóirat.

A könyvtárból kijövet már az ajtóban álltak a gyerekek szülei.

Haza felé Soma és Döme elmesélték mennyi érdekes színes könyvet is láttak a helyi könyvtárba.

 A testvérpár jól elrejtette a könyvet, nem szerették volna, hogy szüleik tudomást vegyenek új „kikapcsolódásukról” hiszen lehet túl veszélyesnek gondolnák és elvennék tőlük. Vagy mi van akkor, ha Apának és Anyának nagyon megtetszik és ők akarnak menni kalandozni. Vetette fel az ötletet Soma bátyjának.

Ezt nem engedhette a két fiú.

Ezért felvitték a padlásra, egy régi ütött-kopott komód középső fiókjának mélyén találtak nyugalmat újdonsült kedvencüknek.